Topis zenész, topis blues, topis korszak

Két esztendőn belül több hangzóanyagot is útjára bocsátott a Moiras Records a Beatrice hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján született emblematikus felvételeiből. Volt mit pótolni, hiszen a monopolista hanglemezgyár csupán hitegette a nagylemezre érett, népszerű punk-rock zenekart. Aztán B. Révész László filmrendező jóvoltából mégiscsak adódott egy lehetőség, hogy hangszalagra rögzítsék tíz legnépszerűbb szerzeményüket. Több mint négy évtized elteltével ugyanezen dalok most megújult hangzással szólalnak meg a Topis Rok ’79 címet viselő analóg kiadványon.

De hát az Erdősék által mélyen utált punk-rock csapat helyzetében ez is ajándéknak számított (mínusz az ellentételezésként átadott Club 99 márkájú, hatszáz forintos whisky). Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a tíz dal feljátszására nem több, mint huszonegy (!) óra állt rendelkezésükre, így a gyengécske hangminőségen már nem is érdemes meglepődni. És itt jön Virányi Attila hangmérnök részére címezve a nagy feladat: a Sokol-rádiószerű megszólalásból mai fülnek is elfogadható hangzás kicsikarása. Össze is jött, persze módjával, hiszen a bölcs mondás szerint ahol nincs hang, ott nem is lehet pótolni. Mindenesetre ki tudja, honnan, előkerült a basszus, ami nagyon hiány­zott a ’92-ben megjelent CD-anyag (Megkerült hangszalag – EMI–Quint) hangképéből, és az ugyanott tompán pufogó dob is kapott némi karaktert az új vinilen.
Nos, e tíz, veretes Ricse-nóta akár a zenekar első nagylemezét is jelenthette volna, a felhozatalt tekintve pedig egyértelműen best of kategória. Zömé­ben dallamos, alapvetően dübörgő, riffelős rockról van szó, mint például a Nagyvárosi farkas, a Motorizált nemzedék, és a pajzán tartalmú Kislány bug(y)i; de kontrasztként ott a hamisítatlan, hatnyolcados ütemű Topis blues vagy a Térden állva. Utóbbit a közönség persze buzgón illusztrálta a koncerteken (kivéve a hivatalos megfigyelőket, akik tudatlanul állva maradtak). Bár Feróék a műfajt hivatalosan nem vállalták fel, a punkelemek éppúgy jelen vannak a dallamokban, akár a felsorolt rock, illetve blues stílusjegyek, elég csupán a baboskendősök himnuszává lett Jerikóra, a Nem kell örök tagadására, az Üzenetek I.-re, az Angyalföldre vagy éppen a Topis zenész kesergőjére gondolni.

A mai, értékelvű, igényes zenét kedvelő generációk joggal tehetik fel a kérdést: vajon miben rejlett a Beatrice ereje, óriási népszerűségének titka? Pofonegyszerű a megfejtés: egyfelől a már emlegetett zenei sokszínűség, dallamosság, másfelől a mélyben rejlő, ha úgy tetszik, duplafedelű mondanivaló, hiszen a társadalomkritikus szövegek rendre fennakadtak a szigorú cenzúra rostáján. Mindez kitermelt egy olyan dalszövegírói réteget, amely megtanulta sorok közé rejtve kimondatni, megénekelni az igazságot. Mint jelen esetben Nagy Feró, akit a fiatal csövesek, punkok, rockerek, mint legfőbb szószólójukat, pajzsra emeltek. S tette mindezt valami egészen különleges előadásmóddal, amely korántsem nélkülözte a maró gúnyt, az iróniát, és a szinte tapintható, dühödt elszántságot.

E jegyek szőröstül-bőröstül megjelennek a Fényes Szabolcs–Szenes Iván (!) alkotta Minek él az olyan című vérbeli punknótában is, amely 1979-ben készült ugyan, ám egy évvel később hangzott el a rádió Tessék választani című dalversenyén. És amely tavaly látott napvilágot a Moiras kislemezének A oldalán, amíg a B oldalt a Jerikó foglalja el kissé más felfogású, persze felújított hangzással.
Nagy- és kislemez, nem csupán az egykori „topisoknak”, de a mai jól öltözötteknek is jó szívvel ajánlva.

Borítókép: Beatrice koncert egy moziban 1979-ben (Fotó: Fortepan/Urbán Tamás)