A Budapest Park idén igazán sokat kedvez a közönségnek
Jót tett a Budapest Parknak, hogy lebontották a hatalmas tornyot a küzdőtér közepéről, hogy óriási kivetítőket helyeztek a színpad mellé, és hogy szigetelték a színpad két oldalát, így az utca irányába már nem szökik el a hangzás. A közönség is nagyon kulturált volt, még dohányozni is kimentek a tömegből – legalábbis ott, ahol én álltam.
A hazai metalzenei szakma tetemes része a közönség soraiban
A Deftones a bonyolult matematikai egyenlethez hasonlítható, technikás muzsikát játszó csapatok közé tartozik,
amelyeknek definiálására leginkább az experimentális jelző képes. Az alternatív metal nagyon tág fogalom. Ennek megfelelően a közönség soraiban nagy számban jelentek meg a hazai rock és metal zenei színtér különböző képviselői: zenészek, hangmérnökök és szakújságírók. Ennyi szakmabelit ritkán látok koncerten, és ez talán reflektál a Deftones komplexitására is.
A favoritok elvitték a show-t
A setlistben a zenekar minden korszakából, de nem minden lemezről szerepeltek dalok. A legtöbbet, a második lemezről, az 1997-ben megjelent Around the Furról játszottak. Sablonos rajongó vagyok, mert akkoriban szerettem meg a csapatot, amikor nagyon pörgött a két, legnépszerűbb lemezük, a White Pony és a Diamond Eyes. (Az előbbi Grammy-díjat érdemelt.) És nem is hatott meg annyira a többi korong azóta sem. Érzéseim szerint a felénél indult be igazán a koncert, nagyjából a hetedik dal környékén. (Persze ezért a mondatért a vájt fülű rajongók biztosan megköveznek majd.) A Diamond Eyes és a Digital Bath egyébként is a legnagyobb közönségfavoritok közé tartoznak. A már-már lírikusnak mondható és nagy kedvenc Sextape-nél pedig végre elkezdett eltűnni a nap a horizontról.
Nem a dalok minősége vagy a zenészek tudása és játéka volt kifogásolható.
