Matisse, a tiszta szín festője

Festményeket, grafikákat és szobrokat is felvonultat a Henri ­Matisse – A gondolatok színe című tárlat, amely a francia festő életművét több mint százötven alkotáson keresztül mutatja be. A párizsi Pompidou Központ és a Szépművészeti Múzeum nagyszabású kiállítását Novák Katalin köztársasági elnök nyitotta meg.

Fotó: Teknos

Aurélie Verdier kurátor, a Pompidou Központ művészettörténésze ugyancsak a sajtóbejárás során arra hívta föl a figyelmet, hogy az október ­16-ig megtekinthető kiállítás célja megmutatni, hogy Matisse mennyire sokoldalú művész volt. A sajtó megjelent képviselőit a tárlat másik kurátora, Fehér Dávid művészettörténész vezette végig a nyolc szekcióból álló kiállításon, amely kronologikus rendben mutatja be Matisse közel hatvan évet felölelő életművét. Mint kiemelte, a korai évek útkeresése után látványosan bontakozik ki a tiszta szín festészete, amelynek a művész fauve periódusának legfontosabb célja volt.

Az első szekcióban csodálhatjuk meg az Önarckép (1900) című művét, amely jól mutatja a régi mesterekhez fűződő összetett viszonyát. Ám két meghatározó utazást követően Ma­tisse végérvényesen a szín mellett kötelezte el magát. Korai alkotóperiódusát a Fényűzés (1907) című kép zárja, melyben összefoglalta a vonallal és színnel kapcsolatos kutatásainak eredményeit. Matisse leegyszerűsítette a tájat, a ragyogó, homogén foltokban alkalmazott színeket pedig lendületes, vibráló ecsetvonásokkal vitte fel a vászonra.

A Törések és ablakok egység az 1910-es években kezdődő kísérletező pályaszakaszt tárja elénk, melyet a festői kifejezőeszközök radikális használata jellemez. Az első világháború idején Matisse fénnyel áthatott, élénk színvilágú képeinek helyét sötétebb tónusú, geometrikus karakterű, esetenként az absztrakció határán egyensúlyozó kompozíciók vették át. E korszaknak kiemelt motívuma az ablak, amely egyszerre köti össze és választja el az enteriőrt és a külvilágot, átjárót képezve a tér különböző rétegei között.

A művész legrejtélyesebb ablakábrázolása a kiállításon is bemutatott Üvegajtó Collioure-ban (1914). De ugyanitt látható a Fehér és rózsaszín fej (1914) című festmény, amely Matisse egyik legjelentősebb portréja, s a korabeli kritikát is zavarba ejtette.

A tárlat a festményekkel párhuzamosan mutatja be Matisse rendkívül gazdag szobrászati életművét, köztük a XX. századi szobrászat egyik egyetemes fő művének tekinthető Hát-sorozatot (1909–1930).

Az 1920-as, Nizzában töltött évtizedben Matisse továbbfejlesztette festészetének addigi tanulságait és vívmányait, klasszicizáló időszakát azonban az 1930-as években modernista kísérletek követték. Késői, vence-i időszakában a táblaképfestészettől búcsúzva fogalmazta újra a szín és tér összefüggéseit, más műfajokban azonban még tovább alkotott. A következő szekció a ­vence-i Rózsafüzér-kápolna megtervezését mutatja be.

Matisse 1948-tól minden idejét utolsó nagyszabású művének, a ­vence-i dominikánus kápolna befejezésének szentelte, amelyet 1951-ben avattak fel. Papírból kivágott modellekkel tervezte meg a kis méretű teret, melyet totális műalkotásként képzelt el. Az üvegablakok egyik életnagyságú modellje a kiállításban is helyet kapott. A mester késői invenciója a gouache papírkivágások módszerének kifejlesztése volt, az utolsó szekcióban elsősorban ezekből a munkákból láthatunk válogatást. Matisse-nak életműve betetőzéseként sikerült összhangba hoznia egymással a vonalat és a színt, melyekről 1941-ben még úgy vallott, hogy „örök harcban állnak”. Talán erre gondolt, amikor megállapította, hogy a festészetet sikerült „újrakezdenie”: „Nagyképűség. Meglehet. De miért is ne?” – vallotta.

Borítókép: Novák Katalin köztársasági elnök nyitotta meg a rendkívüli kiállítást (Fotó: Teknős Miklós)