Egy dél-alföldi kis faluból, Kondorosról származó magyar festő Párizsban, minden évben halottak napján virágot visz Edgar Degas sírjára a montmarte-i temetőbe. Ez az egyszerű megállapítás, ha nem is tudnánk semmi többet Csernus Tiborról, felérne egy egész életrajzzal. Kevés, ha azt mondom: megható. Titkokat sejtet, az élet és művészet kiismerhetetlenül és kiszámíthatatlanul kígyózó és összefonódó útjainak titkait. Nem segít viszont megértenünk azt, hogy miként és miért dob minket a sors éppen oda, ahová, és éppen úgy, ahogyan. És vajon ennek a helynek a szelleme összetalálkozik-e saját belső szellemi centrumunkkal? – írta Lajta Gábor 2006-ban Csernus Tibor retrospektív kiállításának katalógusába. A tárlatot a Kogart Házban rendezték meg.
Csernus Tiborról többen is mondták már életében, hogy istenáldotta tehetség. Egy rendkívül vérzivataros időben, az 1950-es években indult el a festői pályán, majd Bernáth Aurélnak lett a kedvenc és a legtehetségesebb tanítványa. Bár művészi pályája elején a bernáthi posztimpresszionizmust képviselte, a főiskola elvégzése után néhány évvel kialakította saját stílusát, a szürnaturalizmust, amit idehaza nem művelhetett. Képein egy olyan felületkezelést és látásmódot alkalmazott a szocialista realizmus kifejezésmódja helyett, amelynek eredményeként a fiatal festők vezető mesterévé, iskolaalapítóvá vált. Önálló művészcsoport alakult ki körülötte, amelyet az akkori politika nem nézett jó szemmel.
A kulturális diktatúra ellenzése miatt az 1960-as évek elejére Csernus Tibor elszigetelődött. Kiállításokat nem rendezhetett, művészetét nem népszerűsíthette, így könyvillusztrációkból kellett fenntartania magát és a családját. Miután sikerült megszereznie a második párizsi ösztöndíját, feleségével úgy döntött, nem jönnek vissza Magyarországra.
A francia fővárosban a Bateau-Lavoir műteremházban találta meg a számára legmegfelelőbb alkotóteret. Itt korábban Picasso és Braque dolgozott, a közelében Degas, Manet, Toulouse-Lautrec és Van Gogh. Jól érezte magát ebben a közegben, hiszen Lajta Gábor szerint festő kortársaihoz képest kiváltképp szeretett párbeszédbe elegyedni a körülötte bolyongó szellemalakokkal.
A személyes emlékekkel együtt Csernus Tibor az anyanyelvét is magával vitte Franciaországba.
Meg is őrizte ennek minden ízét, szívesen, bőségesen idézett a magyar irodalomból. Ami a szülőföld festészetét illeti: mestere, Bernáth Aurél mellett tisztelettel adózott Ferenczy Károlynak, a nagybányai plein air iskola nagyszerű alkotójának, és az alföldi festészetnek, amelynek fojtottan izzó színeit, a tanyák drámai életképeit beépítette alkotásaiba.
Munkássága az 1970-es évek elejétől négy évtizeden át bontakozott ki, ennek során az egyetemes festészettörténetnek vált kiemelkedő mesterévé. Mivel erőteljes lokálpatriotizmusától nem tudott elszakadni, elsősorban magyar festőnek tartotta magát, majd csak az idő múltával franciának is. Leginkább a hazai dicséretek elmaradása miatt vágyott nemzetközi elismerésre.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy személyesen ismerhettem, tudniillik Csernus Tibornak nemcsak a festészete volt fantasztikus, hanem ő maga is. Beszélgetni vele mindenki számára nagy élményt jelentett, annak ellenére, hogy mellette az ember nagyon keveset juthatott szóhoz. Ugyanis bárki bármit mondott, Tibornak mindenről különféle emlékek jutottak eszébe, verseket idézett, a szülőfalujáról és a gyerekkori élményeiről mesélt. […] Irodalmi téren, zeneileg, képzőművészetileg is hihetetlenül művelt ember volt – fogalmazott Fertőszögi Péter 2007 októberében, amikor megnyitotta a kondorosi mester békéscsabai emlékkiállítását. Csernus Tibor egy hónappal korábban hunyt el Párizsban.
A kiváló művész címet 1990-ben kapta meg, Kossuth-díjjal 1997-ben jutalmazták. Teljes hagyatékát – beleértve a párizsi műterem berendezését – a Kogart Házat is működtető Kovács Gábor Művészeti Alapítvány vásárolta meg 2009-ben.
Borítókép: Csernus Tibor (Fotó: Facebook)
