Egy dél-alföldi kis faluból, Kondorosról származó magyar festő Párizsban, minden évben halottak napján virágot visz Edgar Degas sírjára a montmarte-i temetőbe. Ez az egyszerű megállapítás, ha nem is tudnánk semmi többet Csernus Tiborról, felérne egy egész életrajzzal. Kevés, ha azt mondom: megható. Titkokat sejtet, az élet és művészet kiismerhetetlenül és kiszámíthatatlanul kígyózó és összefonódó útjainak titkait. Nem segít viszont megértenünk azt, hogy miként és miért dob minket a sors éppen oda, ahová, és éppen úgy, ahogyan. És vajon ennek a helynek a szelleme összetalálkozik-e saját belső szellemi centrumunkkal? – írta Lajta Gábor 2006-ban Csernus Tibor retrospektív kiállításának katalógusába. A tárlatot a Kogart Házban rendezték meg.
Csernus Tiborról többen is mondták már életében, hogy istenáldotta tehetség. Egy rendkívül vérzivataros időben, az 1950-es években indult el a festői pályán, majd Bernáth Aurélnak lett a kedvenc és a legtehetségesebb tanítványa. Bár művészi pályája elején a bernáthi posztimpresszionizmust képviselte, a főiskola elvégzése után néhány évvel kialakította saját stílusát, a szürnaturalizmust, amit idehaza nem művelhetett. Képein egy olyan felületkezelést és látásmódot alkalmazott a szocialista realizmus kifejezésmódja helyett, amelynek eredményeként a fiatal festők vezető mesterévé, iskolaalapítóvá vált. Önálló művészcsoport alakult ki körülötte, amelyet az akkori politika nem nézett jó szemmel.
A kulturális diktatúra ellenzése miatt az 1960-as évek elejére Csernus Tibor elszigetelődött. Kiállításokat nem rendezhetett, művészetét nem népszerűsíthette, így könyvillusztrációkból kellett fenntartania magát és a családját. Miután sikerült megszereznie a második párizsi ösztöndíját, feleségével úgy döntött, nem jönnek vissza Magyarországra.
A francia fővárosban a Bateau-Lavoir műteremházban találta meg a számára legmegfelelőbb alkotóteret. Itt korábban Picasso és Braque dolgozott, a közelében Degas, Manet, Toulouse-Lautrec és Van Gogh. Jól érezte magát ebben a közegben, hiszen Lajta Gábor szerint festő kortársaihoz képest kiváltképp szeretett párbeszédbe elegyedni a körülötte bolyongó szellemalakokkal.
