A kétszeres Ybl-díjas építész, Pintér Béla életíve összességében magas és szépséges. Töretlen alkotókedv, szüntelen lobogás, utánozhatatlan jovialitás jellemezte, írta róla barátja és munkatársa, Mányoky László 1993-ban a Magyar Építőművészetben. Posgay Csaba hasonlóképpen vélekedett, amikor ugyanebben a lapszámban így fogalmazott: Jó kedélyű, anekdotázó, hagyománytisztelő, igazi magyar ember volt, aki a családját rendkívül szerette, és akire mindig mindenben számítani lehetett.
Pintér Béla 1925-ben Budapesten született. Középiskolai tanulmányait az óbudai Árpád Gimnáziumban végezte, majd 1951-ben a Budapesti Műszaki Egyetemen szerzett diplomát. Az érettségi és az 1944-es műegyetemi beiratkozása között egy évig a Mátravidéki Erőmű lakótelepén volt gyakornok. Aztán behívták leventeszolgálatra, de amikor a hadsereg decemberben nyugatra indult, ő nem ment tovább, Dorogról visszaszökött Pestre. Itt orosz fogságba esett, ahonnan 1945 augusztusában szabadult.

Műegyetemi tanulmányait a második világháború lezárása után folytatta. Ugyanekkor a képzőművészeti főiskolára is felvették. A Pázmány Péter Tudományegyetemre vendéghallgatóként járt be. A festészetet és a grafikát egész életében művelte, a szobrászattal köztéri szoborpályázatok társtervezőjeként tartotta a kapcsolatot. Szerteágazó érdeklődéséhez az irodalom és a zene egyaránt hozzátartozott.
A Műegyetemen Friedrich Loránd ókori, majd Bardon Alfréd rajzi tanszékén volt demonstrátor. A diplomavédés után a Városépítési Tervező Iroda, majd az Ipari Épülettervező Vállalat (Iparterv) munkatársa volt. 1952-től a Középülettervező Vállalatnál dolgozott, amelynek főépítésze lett. Évtizedeken át abban az építészműteremben folytatta tevékenységét, amelynek szellemi közegét Kotsis Iván professzor, Dávid Károly, Malomsoky József művészi és emberi személyisége határozta meg. Amikor eljött az ideje, átvette a stafétát, így építészgenerációknak mutathatott példát.
Pályája kezdetén, 1954-ben tervezte a nagyvonalúan klasszicizáló tolnai kultúrházat. Az 1959-ben készült bérházsorozata már a modern architektúra ötletekben gazdag példája. Az építésiparosítás hatvanas évekbeli, mindenre kiható koncepciója viszont kellemetlenül érintette. Felállt az asztaltól, és elindult az országba, hogy összegyűjtse mindazt, ami a magyar ember életének jobbá tételéhez még vagy már megvolt. Ebben a hasznos, de alig hasznosult munkában újra visszanyerte alkotókedvét, amelynek rangos fővárosi középületek a tanúi.