Hiánypótló rocktörténet jelent meg Erdélyben

Hiánypótló rocktörténet jelent meg Erdélyi magyaRock (1970–2010) címmel, a kolozsvári Exit könyvkiadó gondozásában. Népszerűségét bizonyítja, hogy Erdély-szerte diadalútra indult a könyv, szaporodnak a meghívások, száll a híre és már a magyarországi szervezők is érdeklődnek. A könyvbemutatókon a szerzőn kívül a könyv szereplői, a valamikori bandák is fellépnek, feltámasztva így a múlt legendáit. A kötet szerzőjével, Zilahi Csabával beszélgettünk, aki 1990-től a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű adásának zenei szerkesztője, rockújságíró.

2022. 07. 06. 6:35
null
Fotó: Pinti Attila/Liget.ro
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

– A hetvenes évek közepén ejtett rabul a rock and roll – meséli a szerző. – Akkor már javában dübörgött az első és legismertebb erdélyi magyar rockbanda, a Metropol, de csak 1978-ban vehettem meg az első lemezüket. Több koncertjüket is elcsíptem. Nagy kedvencem volt a kolozsvári Semnal M., amelyik románul énekelt, de magyar tagjai is voltak-vannak. És persze minden magyarországi zenekar koncertjén ott voltam, amit Kolozsváron tartottak, a Generál, az LGT, a Fonográf, a Color, a Dinamit fellépésein, de a nyolcvanas évek elejétől már egyet sem engedtek Romániá­ba. Így is voltak nagyon jó koncertek hazai csapatokkal minden stílusban, a hard rocktól, jazz rocktól a progresszív rockig, heavy metalig. Igaz, utazni nem nagyon lehetett, így többnyire csak azokat láttam, akik Kolozsváron léptek színpadra. 1990 után aztán kinyílt a világ, nekem pedig – rádiósként – hivatásból is ott volt a helyem, ahol a rock and roll dübörgött.

– Hogyan sikerült összegyűjtenie az információkat a kötetben szereplő zenekarokról?
– A kilencvenes évek elejétől a rádió­zás mellett rendszeresen írtam újságoknak is. Kéthetente jelentkező újságoldalam volt előbb az Európai Idő hetilapban, majd az országos terjesztésű Krónikában és a kolozsvári Szabadságban koncertbeszámolókkal, zenekarok bemutatásával, interjúkkal, lemezkritikákkal. Ezeket az évek során összegyűjtöttem, így amikor már nagyon a levegőben lógott egy kötet összeállítása az erdélyi magyar rockzene történetéről, rájöttem, hogy egy valóságos kincsesbányán ülök. Elkezdtem utánajárni a zenekaroknak, amelyekről tíz, húsz, harminc éve írtam. Ez volt a legnehezebb, hiszen elég sokan elköltöztek és sajnos időközben jó páran elhunytak. De a régi cikkek mellé szükség volt aktualizált információkra és fotókra is. Ugyanakkor vannak olyan interjúk is a kötetben, amelyeket a rádiónak készítettem.

Foszladozó plakát hirdeti a Metropol Group első fellépését Fotó: Metropol Group archívum

 

– Minden művészeti és tudományos területen azt szokták mondani Erdélyben, hogyha igazán érvényesülni akarsz, menj Budapestre vagy Bukarestbe. Mivel Erdélynek nincs fővárosa és nincs megfelelő szakmai infrastruktúrája, ezért erdélyi művészből nem lehet sztár. Ráadásul az erdélyi magyar művész nincs megfelelőképpen mediatizálva. Az erdélyi rockbandák hogyan tudtak érvényesülni régen és most? 
– Így igaz, a két főváros a mai napig megosztja az erdélyi zenészeket. Ha országos hírnévre akarnak szert tenni, el kell dönteniük, hogy milyen nyelven énekelnek, és eszerint próbálhatnak bekerülni valamelyik főváros zenészberkei­be. Persze vannak, akik az angol nyelvet választják több okból is: a zenekar vegyes nemzetiségű, a román és a magyar rajongókhoz is akarnak szólni, és titokban reménykednek, hátha sikerül nyugatabbra is befutni. Nyilván a rendszerváltás előtt csak Bukaresten keresztül vezetett az út, de ma már a magyarországi kapuk is nyitva állnak. Ha valaki Budapesten fut be, akkor szülőföldjén, Erdélyben is népszerű lesz. Erre a „visszacsatolásra” legjobb Bagossyék, azaz a Bagossy Brothers Company példája, akiket már többen is követtek.

– Erdélyben nagyon szűkös volt a magyar kulturális infrastruktúra, hogyan szervezték meg a fellépéseket?
– Úgy, ahogyan megengedte 1990 előtt a diktatórikus egypártrendszer, utána pedig a kaotikus vadkapitalizmus. Az elmúlt érában létezett egyfajta szocialista show-business, volt egy országos koncertszervező iroda, az A. R. I. A., de kisebb turnét és fesztivált akár egy kultúrház is szervezhetett. Nyilván a Securitate és a szocialista kultúra és nevelés megyei bizottságainak „vigyázó szemei” előtt. A rendszerváltás utáni másfél-két évtizedben ezek az intézmények megszűntek, helyettük amatőr koncertszervezők próbálkoztak több-kevesebb sikerrel. Országos turnéra egy erdélyi csapat legfeljebb előzenekarként indulhatott egy magyarországi banda társaságában.
– Mi volt a helyzet 2010 előtt a lemezkiadással?
– Önálló nagylemeze 1990 előtt összesen négy erdélyi magyar rockcsapatnak jelent meg, bár jóval több lemez­érett együttes működött. Az Electrecord lemezkiadónál a román közszolgálati tévé magyar adásának zenei szerkesztője, Boros Zoltán közbenjárásával megjelent négy válogatásalbum is (Siculus, Zenés karaván 1, 2, Tavirózsa), amelyeken tánc-, folk- és rockdalok egyaránt szerepeltek. A 90-es években alakultak ugyan itt-ott magánkiadók, de a kazettákat nem tudták terjeszteni. Komolyabb lemezkiadók (Dancs Market, Euro Music, Sendus) csak 2000 körül jöttek létre, de pár év múlva az internet csődbe vitte őket.

A szerző dedikál a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten  Fotó: Facebook/Kolozsvári Ünnepi Könyvhét

– A támogatottság hiányának ellenére milyen minőséget sikerült kiizzadniuk a rockzenészeknek? Megállták volna a helyüket a magyarországi vagy külföldi piacokon is?
– A minőség inkább a hangszereken, a hangtechnikán, a zenei háttériparon múlt. Legtöbben szászrégeni gitáron játszottak, egy bolgár vagy csehszlovák hangszer már nagy értéknek számított. Tizenkét sávos hangkeverője csak két stúdiónak volt, az Electrecord hanglemezkiadónak és a köztévének. A menedzser és a producer fogalma ismeretlen volt. Tehetséges zenészekből nem volt hiány, jó dalokból sem, bár sajnos ezek közül csak nagyon kevés került hanghordozóra, kevés válhatott ismertté. Nem egy zenekar megállta volna a helyét Magyarországon is, például a nagyváradi Metropol Group (amelynek többször is az utolsó pillanatban akadályozták meg a külföldi fellépéseit), a temesvári Garabonciás, a marosvásárhelyi Autostop MS és a Reflex, vagy a kolozsvári Rival, Trans Express stb.

– Milyen szempontok alapján állította össze a kötetet?
– Mivel a hetvenes években az erdélyi magyar közmédia és az országos zenei fesztiválok által hamar ismertté válhattak az úttörő rockzenekarok, az első fejezet ezt az évtizedet mutatja be. A nyolcvanas évekre ezek a lehetőségek megszűntek, a magyar tévé- és rádióműsorokat betiltották, ezért a műfaj régiósodott, azaz a zenekarokat csak a szülővárosuk környékén ismerték. Ez mintegy 2010-ig tartott, ezért a következő fejezetekben egy-egy régió zenekarait mutatom be, lexikális adatokkal, illetve korabeli újságcikkekkel. Fontos hangsúlyoznom, hogy a kötetben szereplő információk első kézből, a zenekaroktól származnak, nem az internetről. Annál is inkább, mert sokan közülük az internet előtti időkben voltak aktívak.

Mi a helyzet a mai erdélyi zenekarokkal?
– Szerencsére az elmúlt évtizedben a magyarországi popzenei berkekben tudatosult, hogy a műfajnak Erdélyben is vannak kiváló művelői, hogy a határon túli rockzene szerves része a magyar rocknak. Ma már a székelyföldi együttesek komoly támogatásokra pályázhatnak, olyan lehetőségeik vannak, amelyekről 15-20 évvel ezelőtt még álmodni sem mertek a gyergyói, sepsiszentgyörgyi, marosvásárhelyi csapatok. Ilyen szempontból 2010 körül új korszak kezdődött, ezért is írtam a kötetben az előző négy évtized, a hőskorszak zenekarairól, azokról, akik folyamatosan falakba ütköztek, akiknek nem volt esélyük kitörésre, de akik álmaikat, szabadságvágyukat a rock nyelvén tudták a legjobban kifejezni.

A könyvbemutató kedvéért régi kolozsvári zenekarok tagjait is meghívta a Knock Out Fotó: Facebook/Kolozsvári Ünnepi Könyvhét

– Tetszik, hogy hátat fordított a hagyományos könyvbemutatóknak, és életteli, nagy volumenű közönségtalálkozókat szervez. Kilépteti a könyv szereplőit, hogy élőben is megmutassák magukat.
– Kitaláltam, hogy a könyvbemutatók után minden helyszínen lépjen fel két-három helyi zenekar, amely a kötetben szerepel. Nem volt könnyű megvalósítani, mert a legtöbbjük már rég nem aktív. Ennek ellenére azoknak, akik a hangszerüket nem akasztották végleg szögre, tetszett az ötlet és hamar kötélnek álltak. A ma is működő kolozsvári Knock Out vezetője meghívta régebbi, a nyolcvanas években működő együtteseinek egy-egy kulcsfiguráját Bécsből, Stockholmból és Bukarestből, így három zenekar repertoárjából is játszhattak. Marosvásárhelyen a negyven éve aktív Auto­stop MS mellett a több évtizedes szünet után feltámadó Büsz lépett színpadra, valamint a kötet legfiatalabb csapata, a szászrégeni Titán. A sepsiszentgyörgyi Se­maphore és Mercedes Band több mint tíz éve nem állt közönség előtt, a bemutatóra mégis valósággal újjászülettek. Meg is fogadták, hogy folytatják. Úgyszintén hosszú szünet után már intenzíven próbál a székelykeresztúri Forgotten és a gyergyói Incognito is az ottani könyvbemutatókra. Úgyhogy nagyon örvendek annak, hogy a könyv megjelenése több, már-már elfelejtett erdélyi zenekart is feltámasztott.

Borítókép: A szerző könyvének plakátméretűvé nagyított borítója előtt (Fotó: Pinti Attila/Liget.ro)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.