Baltasar Kormákur legújabb filmjében arról beszél, hogy vannak egyedül legyőzhető és legyőzhetetlen fenevadak. A film akciójelenetei a legyőzhetőnek tűnő fenevadakról szólnak, a harmonikus jelenetek párbeszédei viszont a legyőzhetetlennek tűnőről. Műfaji filmekre általában nem igazán jellemző, hogy komolyabb társadalmi vagy lelki problémákat is képesek ábrázolni az adott műfajra jellemző dramaturgiai sémákon túllépve.
Baltasar Kormákur, aki művészfilmes fenegyerekként indult, majd a kommersz film felé fordult, nem feladva a filmgyártás iránt tanúsított igényességét, a válás gyerekeket érintő traumájának poklát mutatja be a Fenevad című művében.
Egy apa visszatér két kamasz lányával azokra az afrikai helyszínekre, ahol a lányok a gyerekkorukat töltötték. Azokra a helyszínekre, ahol még együtt volt a család. A jó hangulatúnak ígérkező vacsora azonban elég hamar egy olyan párbeszédbe vált át, amelynek során az egyik kamasz lány – miközben a másik csak sírdogál – szemrehányások tömegét zúdítja az apjára, amelyek lényege az, hogy úgy élték meg a válást a gyerekek, hogy az apjuk elhagyta, magukra hagyta őket. Hiába hangsúlyozza az apa, hogy a válást közösen döntötték el az anyjukkal, a lányoknak a maguk szemszögéből igazuk van. És ez össze is roppantja az apát. Mert szembesülnie kell azzal, hogy a család – vagy ahogy az afrikai közegben látható oroszlánfalka – teljesen kiszolgáltatottá válik egy apa (vagy egy hím oroszlán) nélkül.
Érdekes párhuzam az emberi és az állati világ között az, hogy egy oroszlánfalka együtt erős, a természetben lévő egyensúly nem magányosan kóborló állatok révén működik. A film nagyon kemény társadalomkritikával azt sugallja, a totális pusztulásába rohan az emberiség, ha nem lesz képes megerősíteni a család intézményét.
Bár az akciójelenetek önmagukban is értelmezhetők, és nagyon fontos problémára mutatnak rá, metaforikus tartalommal is bírnak. Egyrészt egy segélykiáltásról van szó, arról, hogy bemutatja a film, az afrikai orvvadászok teljes oroszlánfalkákat gyilkolnak le brutális közönnyel a minél nagyobb haszon reményében. Persze a megrendelők az európai emberek, akik egy-egy csontdísszel kívánják feldobni a nappalijuk lélektelen sivárságát.
A film alaptörténete is erről szól, az orvvadászokra kezd vadászni egy olyan hím oroszlán, amelynek falkáját egytől egyig legyilkolták az illegális kereskedők. Csakhogy egy oroszlán nem igazán tud különbséget tenni jó és rossz ember között (valljuk be, ez még az embereknek is nehezen megy). Épp ezért a két kamasz lányból és egy apából álló családra is rátámad. És itt jön a képbe a film metaforikus jelentésrétege. A csapdába esett családdal van egy állatvédő, állatszelídítő szakember is, aki bár nagyon súlyosan megsérül, de még így is hasznos tanácsokkal látja el hőseinket. Ezek a hasznos tanácsok a természet törvényeivel kapcsolatosak, de értelmezhetők a válásokra is.
Vagy másként: a családra támadó megvadult hím oroszlán a válás metaforája.
A film szépen végigveszi, milyen megoldási módokat találnak ki közösen, hogy legyőzzék a támadót. Próbálják külön-külön, próbálják együttes erővel, próbálják ésszel és furfanggal, leleménnyel, de nem sikerül. Ahogy az európai emberek több mint fele se képes a válás fenevadával elbánni. Pedig sokan sokféleképpen próbálták, és próbálják a mai napig.
A film zseniálisan rávilágít arra, hogy egyedül, külső segítség nélkül nem megy. A film befejezését még véletlenül sem elárulva elmondható, a megoldás kulcsa az oroszlánfalkák összetartó erejében rejlik. A megoldás ott van mindannyiunk génjeiben, de a szívünkben is, csak éppen a modern civilizációs őrület eltereli róla a figyelmünket.
Másként szólva a falka elpusztul (ahogy a filmbéli feleség is meghal rákban), ha elkergetik a hím oroszlánt, aki, ha kell, saját magát is feláldozva megvédi a közösséget minden bajtól.
