Az 1940-es esztendő súlyos kríziseket hozott a Román Királyság számára, ugyanis Jugoszlávia kivételével valamennyi szomszédja területi követeléseket fogalmazott meg vele szemben: a Szovjetunió Besszarábiára – a mai Moldáviára –, Bulgária Dél-Dobrudzsára, Magyarország pedig Erdély lehető legnagyobb részére pályázott.
Bukarest a három oldalról várható fegyveres konfliktus elkerülése érdekében kénytelen volt engedni a nyomásnak,
aminek köszönhetően a Szovjetunió 1940. június 28-án egyetlen puskalövés nélkül szállhatta meg Besszarábiát – a Molotov–Ribbentrop-paktum záradékában foglaltak nyomán.
A szovjet sikerek láttán a Teleki-kormány is agresszívabban lépett fel Romániával szemben, és elérte, hogy a két állam delegációi tárgyalóasztalhoz üljenek, azonban a nyolcnapos konferencia végül „a süketek és némák párbeszédének” bizonyult, így a határvitában az utolsó szó Németországot és Olaszországot illette meg.
Hitler kiegyensúlyozott döntést szorgalmazott, nem akarta, hogy szövetségesei háborúba keveredjenek egymással.
Azonban a német és olasz félnek a területi igények konfliktusmentes kielégítése mellett a legjelentősebb szempontja a román olaj zavartalan szállítása volt
– derül ki Ciano gróf olasz külügyminiszter naplójából.
A kedvező döntés ellenére azonban többen úgy vélték Budapesten, hogy akár még a háború is kedvezőbb lett volna a nagyhatalmak döntésénél, hiszen ezzel Magyarország még inkább elkötelezte magát Hitler irányában.
A döntés, amelytől a román külügyminiszter elájult
A második bécsi döntést 1940. augusztus 30-án délután 3-kor kihirdették ki a Belvedere-palotában. A német–olasz bizottság határozata értelmében Magyarország – keleten a Kárpátok hegyláncáig, délen a Nagyvárad–Kolozsvár–Marosvásárhely–Sepsiszentgyörgy vonalig – Erdély területéből mintegy 43 000 négyzetkilométert kapott vissza.
A terület 2,4 milliós lakosságából – az 1941-es népszámlálás szerint – 54 százalék, azaz 1,3 millió fő vallotta magát magyarnak.
Ez a döntés tehát főként Magyarország számára volt kedvező, nem véletlen, hogy – a korabeli beszámolók tanúsága szerint – az új határvonalak kihirdetésekor Mihail Manoilescu, Románia külügyminisztere a sokktól el is ájult.
A hatalmas revíziós siker ellenére ugyanakkor voltak elégedetlenkedő hangok is, és a Teleki-kormány sem adta fel a lehetőségét annak, hogy a későbbiekben Dél-Erdélyt is megpróbálja visszaszerezni; ennek tudható be, hogy a kormányzat sokáig meggátolta az új határokon kívül rekedt 200 000 fős magyar kisebbség repatriálását.
