A német nyelvű színházzal rivalizáló magyar társulat a szép hangú, nagy hangterjedelmű Déryné megérkezése után már műsorára tűzhetett olyan darabokat is, amelyeket addig énekesnő hiányában kénytelenek voltak félretenni. A tehetséges fiatalasszony folyamatosan képezte magát – egyik szerepéhez Erkel Ferenctől vett énekórákat –, emellett német színdarabok magyarra fordításával foglalkozott, sőt időnként ő készítette el a maga tervezte jelmezeket.
A közepes tehetségű Déry gyakran bántalmazta, és mindenáron rá akarta venni, hogy vonuljanak el egy vidéki birtokra. Déryné ellenállt, és végül elhagyta férjét, de nem váltak el, és nevét is megtartotta.
A társulat központja 1815-től Miskolcon volt, ahol Dérynét gyakran a közönség soraiból felkiabálva biztatták éneklésre, ő pedig dalra is fakadt, még akkor is, amikor éppen prózai szerepet játszott. Az 1820-as években jutott el pályája csúcsára, vendégszerepelt a Pesti Német Színházban, az ország számtalan városában fellépett, előadásai még a legközönyösebbeket is lázba hozták, hatalmas lelkesedést keltve a magyar nyelvű színjátszás iránt.
1823-ban a két évvel korábban megnyílt első magyar kőszínház szerződtette Kolozsvárra, a frissen megszervezett operatársulatba. A sevillai borbély előadásán valósággal tombolt a közönség, s ezután ha a színház megszorult, elég volt Rossini művét műsorra tűzni, azonnal megtelt a nézőtér. Bellini, Mozart, Weber operáiban is jól érvényesült nagy terjedelmű, az alttól a szopránig terjedő hangja.
A korabeli újságok szerint a Déryné-kultusz akkora volt, hogy öltözködése hatott a korabeli divatra.
Kolozsvár után 1828-ban Kassa következett, a kilenc nyugodt és sikeres esztendő alatt eljátszhatta a Bánk bánban Melindát is.
1837-ben az akkor felépült Pesti Magyar Színházhoz (a későbbi Nemzeti Színházhoz) szerződött, a társulatból a legmagasabb gázsiért. Az 1838-as pesti árvíz idején azonban alaposan átfázott, ezután énekhangja megfakult. Hallgatóságát nem tudta lenyűgözni, a kritikusok modorosnak találták, 1843-ban Debrecenben, a Norma előadásán már kifütyülte a közönség. Az újságok élceket gyártottak róla, túl öregnek nevezték, a színpadtól azonban csak ötvennégy évesen, 1847-ben vonult vissza.
1852-ben kibékült férjével, akinek haláláig Diósgyőrben éltek, majd nővére Miskolc belvárosi házában húzta meg magát betegen, szerény körülmények között. Utoljára 1869-ben keresztfia, Egressy Ákos jutalomjátékán lépett színpadra.
Élete végén még megírta memoárját, amely máig a magyar színjátszás hőskorának egyik legfontosabb és legátfogóbb forrásmunkája.
1872. szeptember 29-én halt meg Miskolcon, a szegények temetőjében temették el.
