Amikor a fővárosi tanácsi főosztályvezető tévedett

A koncertek engedélyeztetése sokszor nem volt egyszerű feladat a menedzserhiányban szenvedő könnyűzenei szakmának a Kádár-rendszerben. Még a vezető beosztású pártapparatcsikok sem voltak mindig tisztában azzal, hogy mikor, hol és kinek kell ráütni a pecsétet egy-egy fellépési hozzájárulásra. A magyar klubhálózat pártállam általi ötven évvel ezelőtti feltérképezése pedig kifejezetten hozzájárult ahhoz, hogy a proletárdiktatúra még szorosabbra fonja a pórázt a fiatalok körül.

Forrás: Fortepan

A belföldi koncertszervezés monopolhelyzetben lévő intézménye, az Országos Rendező Iroda (ORI) folyamatosan együttműködött a helyi közigazgatási szervekkel, azaz a tanácsok művelődésügyi osztályaival. Ha magánszervezésű koncertre adott engedélyt a helyi tanács – ez persze csak úgy fordulhatott elő, ha egy zenekar egyik tagjával végeztették társai a szervezési munkálatokat, s így alakult ki a „szocialista menedzser” prototípusa –, akkor az ORI-val mindössze annyi dolga akadt, hogy jelentették nekik a felléptetendő zenekar repertoárját, az ORI-ban pedig le tudták ellenőrizni, hogy ezeket a dalokat engedélyezte-e korábban a táncdal- és sanzonbizottság. 

Ezután az ORI tájékoztatta arról a helyi rendező szervet, hogy mekkora gázsit lehet a zenészeknek kifizetni fellépésenként – az is megesett néha, hogy ugyanott kétszer, netán háromszor is fellépett ugyanaz a zenekar, nyilván ugyanazzal a műsorral, de ilyenkor a második koncertért már csak az eredeti fellépti díj nyolcvan, míg a harmadikért már csak hatvan százalékát lehetett kifizetni –, ettől eltérni egy fillérrel sem volt szabad. 

Ha mindez megvolt, a rendőrségnek is engedélyeznie kellett a műsort, ami furcsamód általában véve papírforma volt, a koncertrendezés puszta tényét jóformán mindig elfogadta a helyi rendőrkapitányság, ezért is hívták az eljárásnak ezt a fázisát láttamozásnak.

A József Attila Gimnázium KISZ-klubja  Fotó: Fortepan

Az engedélyeztetés szempontjából más volt azonban a helyzet, ha maga az ORI rendezte a fellépéseket, ekkor nem volt semmi szükség arra, hogy a helyi tanácsok is rámondják az áment az adott hangversenyre, hiszen maga az ORI volt az állami rendező szerv. Ebben a tényben bizonytalanodott el Budapest Főváros Tanácsa végrehajtó bizottsága művelődésügyi főosztályának vezetője, Mezei Gyula, aki 1972. augusztus 16-án kelt levelében érdeklődött a Művelődésügyi Minisztériumnál, hogy egy akkoriban tartott fővárosi ORI-műsorra miért nem kértek a tanácstól engedélyt. A levél arra is utal, hogy ez a produkció nem egy szabadtéri színpadon, hanem egy vendéglátóipari helyszínen zajlott, ami még ezen felül is kétségbe vonja a tanácsi vezető jártasságát a témában, ugyanis felmerül a gyanú, hogy ezt a műsort eredetileg akár az Országos Szórakoztatózenei Központ bevonásával is szervezhette az ORI. A minisztérium 1972. augusztus 29-i válaszlevelében végül megvédte az ORI-t, tájékoztatva arról Mezei Gyulát, hogy az ORI-szervezésű koncerteket nem kell külön engedélyeztetni a helyi tanácsi szervekkel. Ezt persze tudnia kellett volna a tanácsi vezető beosztású hivatalnoknak is, amivel minden bizonnyal le is járatta magát felettesei, a minisztérium alkalmazottai előtt.

A könnyűzenei termelőerő

Ahhoz azonban, hogy a koncertszervezés hatékonyabban működjön, már korábban, 1969-ben tizenkét tájékoztató előadást tartottak az ORI munkatársai a megyei tanácsokkal közösen a megyei és járási művelődési központok népművelőinek, kultúrotthon-igazgatóinak. Ezeken a fórumokon az az evidencia is elhangzott, hogy az ORI – már régóta változatlan létszámmal – a propagandaköltség emelésével ért el jelentős bevétel- és nézőszám-növekedést. Külön kiemelték, hogy az ifjúsági sajtóval, főleg az Ifjúsági Magazinnal érdemes intenzív kapcsolatot ápolni, mert reklámot tudnak adni a rendezvényeknek. Ugyanakkor önkritikusan megjegyezték, hogy nem szántak elegendő időt és energiát a propagandára, valamint a közönségszervezők véleményét sem kérték ki körültekintően. 

A szocialista viszonyok ellenére tehát a nyereségre való törekedés megjelent az ORI üzletpolitikájában, a teljes igazság pedig az, hogy a kommunista kultúrpolitika egyik legfontosabb – ha nem a legfontosabb – szempontja volt a könnyűzenészek bevételtermelése, mert ezzel tudták fenntartani a kevésbé rentábilis művészeti ágakat, az úgynevezett magas művészeteket. 

A profittermelés jegyében az előadásokra különböző haszonkulcsokat alkalmaztak, a keresettebb produkciók után harminc, a kevésbé kurrens előadások után csak tizenöt százalékot számoltak fel, aminek az volt a logikai alapja, hogy az elfoglaltabb előadókat nehezebb volt megnyerni egy-egy produkcióhoz, illetve velük az átlagnál is jóval előbb kellett egyeztetni az időpontokat, mert hamar betelt a naptáruk. A koncertszervezés során az ORI a művész elfoglaltságát egyeztette a televízióval, a rádióval és szükség esetén a színházakkal is.

Az Ezermester és Úttörő Bolt Vállalat ifjúsági klubja  Fotó: Fortepan

Ideológia és szórakozás

A művelődési házakon kívül a klubokban is pezsgő, ámde szigorúan ellenőrzött könnyűzenei élet zajlott. Az országos klubhálózat működését meghatározta a kulturális tárca és az irányítása alatt álló szervek, illetve a párt által instruált KISZ. A minisztérium felügyelete alatt álló Országos Ifjúságpolitikai és Oktatási Tanács (OIOT) 1972 novemberében jelentette meg határozatban a klubokat működtető szervek feladatait, ennek alapján hivatalosan is lajstromba foglalták a klubokat, miután döntöttek működési engedélyükről. (A klubok fenntartásáról az 1971-es ifjúsági törvény végrehajtása kapcsán egy belkereskedelmi miniszteri rendelet is szólt, amely kimondta, hogy a vállalatok a klubok működéséhez nyújtsanak anyagi és technikai segítséget, előírta továbbá, hogy az ifjúsági divatbizottság kísérje figyelemmel a divat alakulását, és a kínálatról tájékoztassa a fiatalokat.) Az OIOT az engedéllyel rendelkező kluboknak anyagi támogatást is nyújtott, de egyharmaduknak be kellett szüntetniük a működésüket, mert nem volt erre engedélyük, és azt nem is kapták meg a későbbiekben sem. A támogatások elosztásáért és a klubok nyilvántartásáért az OIOT megszűnte után a Minisztertanács (azaz a kormány) felügyelete alá tartozó állami ifjúsági bizottság (ÁIB) által 1974-ben létrehozott ifjúsági klubok országos munkabizottsága volt a felelős. A klubmozgalmat sokfelől irányították, emiatt néha „sok bába között elveszett a gyerek”, s így akár – a hatalom szándéka ellenére – szabadabb mozgásterük is lehetett. A KISZ KB kulturális osztálya pedig a megyei klubtanácsokat hozta létre, és koordinálta a klubvezetők képzését az ifjúsági klubok országos munkabizottsága segítségével. A klubvezetőképzés 1976-ra az egész országra kiterjedt, így behálózva a kommunista ideológiával még az ifjúság szórakoztatását is.

A kulturált szórakozás feltételeinek megteremtése

A KISZ KB intéző bizottsága 1973-ban is foglalkozott az ifjúsági klubok működésével a „kulturált szórakozás feltételeinek megteremtése” jegyében, amelyben természetesen vezető szerepet szántak a KISZ alapszervezeteknek. A KISZ vezetői saját bevallásuk szerint politikai felelősséget éreztek a programok koordinálásában, járási, városi és megyei bizottságaik programjainak helyi szintű támogatását pedig – elsősorban a klubvezetőképzésben kiképzett szaktársaik révén – elvárták, ahogy a koncertfelhozatal bővítésében a Népművelési Intézetre is igyekeztek támaszkodni. 

A KISZ legfőbb vezetősége azt azonban elismerte, hogy a politikai jellegű programok helyett a táncos rendezvények örvendtek a legnagyobb népszerűségnek.

 A klubokról egyébként a KISZ legfelsőbb szintjén azért tárgyaltak relatíve intenzíven, mert számuk a hatvanas-hetvenes évek fordulóján átmenetileg megnőtt. A KISZ KB kulturális osztályának becsült adatai szerint 1964-ben országosan mintegy ötszáz klubot tartottak számon, míg 1973-ra ez a szám a honvédségi klubokkal együtt elérte a 3650-et, ami a hetvenes évek közepére erőteljesen csökkent a fent már említett szelekció miatt.
 

Eötvös Klub (korábban és ma Centrál kávéház). A Magyar Rádió Reggel a Centrálban című új irodalmi műsorának felvétele  Fotó: Fortepan

A klubokat a kialakult gyakorlat és a pártállami logika alapján elsősorban a megyei tanácsok ellenőrizték – állapította meg a Művelődésügyi Minisztérium közművelődési főosztályának dokumentuma –, a járási, városi, kerületi irányítás azonban gyenge maradt. Sajnálkozva megállapították, hogy a felülről adott instrukciók nem tudták követni a klubmozgalom spontán változásait és a fiatalok igényeit. Mindemellett kiemelték, hogy „A klubok közművelődésünkbe szervesen illeszkedve egyre inkább otthonaivá lettek […] az igényes szórakozásnak”, ahol a klubmunka lehetőséget adott a fiatalok „természetes szórakozási vágyának kielégítésére”. 

Az igényes szórakozáson azonban leginkább a megszűrt könnyűzenét és a szintén ellenőrzött társművészeteket értették. A hatalom által is elismert problémák megoldására alakult 1977 októberében az Országos Ifjúsági Klubtanács a Kulturális Minisztérium mellett működő véleményező, javaslattevő és tanácsadó szervként, hogy az ifjúsági klubok munkáját a Kádár-rendszer szájíze szerint összehangolja. 

Tagjai voltak az ÁIB, a Hazafias Népfront, a SZOT, a Honvédelmi, az Oktatási és a Munkaügyi Minisztérium képviselői, majd a KISZ KB intéző bizottsága is csatlakozott 1979-ben hozzájuk. A szervezet első megnyilvánulásaként a munkahelyi és a lakóhelyi klubok infrastruktúrájának fejlesztését szorgalmazta, a KISZ pedig menet közben megpróbálta átvenni az irányító szerepet a plénumban, mondván, hogy az ifjúság tömegeire rendezvényeiken ők tudják gyakorolni a legnagyobb hatást. Mintha néhány évvel korábban még nem ők állapították volna meg saját magukról, hogy nem képesek követni a fiatalok zenei ízlését és a divathullámok alakulását.

Borítókép:  Kőbányai Ifjúsági Ház, KISZ-klub. Regős István újságíró író-olvasó találkozón (Fotó: Fortepan)