Hetvenkilenc esztendős korában elhunyt Szakcsi Lakatos Béla zeneszerző, zongorista, a magyar dzsessz kiemelkedő alakja. Nemzetközileg elismert művész, aki a fúziós zene műfajának hazai megteremtője, a legutóbbival együtt öt musical szerzője, tizenhat nagylemez és számos kitüntetés birtokosa. Utolsó darabját, amelyet élete egyik legnagyobb alkotásának tartott, még befejezte, lemezre rögzítette, ám a jövő évben esedékes operaházi, illetve müpás bemutatót már nem érhette meg.
Egy hónapja sincs, amikor a világhírű dzsessz zongoraművész grandiózus tervéről olvashattunk. Amely már nem is terv, hanem kész zenemű, méghozzá az egyik legkülönlegesebb fajtából. Vallási eredetű, négyes tagolású misztériumjátékról van szó, amelynek központi témája évezredekre visszanyúló helyes vagy helytelen emberi döntéseink dilemmája, amelyek további sorsunkra nézve meghatározók. Hogy kellően sokkoló, de legalábbis elgondolkodtató legyen, a mű meghökkentő zárójelenete szándékosan hagyja a nézőközönségre a megválaszolatlan kérdéseket.
A mélyen vallásos, keresztény értékrendű, a „nyócker” szegénysorából nem mindennapi tehetségének, páratlan művészetének köszönhetően kitört Szakcsi Lakatos Béla A tudás fája című zeneművét élete egyik legnagyobb alkotásának tartja. A bemutatót a művész nyolcvanadik születésnapjára tervezték, ám az Operaház, illetve a Művészetek Palotájának a szerző részére fenntartott díszpáholya fájóan magányos marad. Felsőbb hatalmak ugyanis úgy döntöttek, hogy Béla bácsi magasabbról, az égi karzatról tekinthessen le remekművére. Milyen szerencse, hogy imája még meghallgattatott, s a misztériumjátékot sikerült hanghordózóra rögzíteni! Mintha csak megérezte volna…
Szakcsi Lakatos Béla dzsesszzongorista-zeneszerző létére nem mozgott idegenül a musical, illetve a zenés színház világában sem. Első zenés darabját 1974-ben, a Fővárosi Operettszínházban mutatták be Piros karaván címmel, a következőre, a Cigánykerékre (Pécsi Nemzeti Színház) épp tíz esztendőt kellett várakozni. A Bestia című musicalt Szegeden, a Dóm téren láthatták a nézők 1988-ban, míg a Shakespeare-adaptáció, a Szentivánéji álom bemutatójára ugyanott, húsz évvel később, 2008-ban került sor.
Egy személyes emlékkép: 1972, dunai hajó. Táncsics? Hunyadi? Rákóczi? A nevére már nem emlékszem. Ám arra igen, hogy mi, tartalmas szórakozásra vágyó tizenévesek (igen, hiszen akkoriban épp a fúziós, a progresszív és a rock dívott) miként préselődtünk egymáshoz a nem túl tágas fedélzeten. De mit számított mindez, amikor a hajó egyik színpad nélküli szegletében két középkorú, zseniális muzsikus ül, s ontja magából a míves zenét: Szakcsi Lakatos Béla egy szál Fender-zongorán, fején elmaradhatatlan sapkájával, mellette egy tömött bajuszos „srác”, Kőszegi Imre varázsolja a dobbőröket. Mit tudtuk mi, hogy a fekete-fehér billentyűkön sebesen járó ujjak gazdája 1970-ben a Pege Quartett tagjaként a montreaux-i jazzfesztivál második helyezettje, aki ráadásul nem sokkal a hajós koncert előtt tért haza Amerikából, New Yorkból. Bennünket csak a zene érdekelt, az furcsa, klasszikus, sőt pop (!) elemekkel átszőtt modern dzsesszmuzsika (kapott is érte dzsesszista kollégáitól hideget-meleget!), amely néhol elvarázsolt, máskor felkavart. Amelyre egyszerűen nem lehetett nem odafigyelni.
„A Szakcsit” ekkor kezdtük felfedezni magunknak. Kiderült, hogy a Rákfogó együttesben is zenél nem kisebb társakkal, mint a már említett Kőszegi, Babos Gyula, valamint a későbbi Syius-legendákkal, Ráduly Mihállyal és Orszáczky Jackie-vel. A 80-as évek elejéről a Saturnusszal két nagylemez is őrzi Szakcsi Lakatos Béla szerzeményeit, s vele az általa megálmodott veretes populáris dzseszz-rock muzsika lenyomatát.
Bevillan a másik személyes emlékkép, az esemény dátumára pontosan emlékszem: 1974. július 26. Nagyicce, strand. Magyarországon először fürdőzéssel egybekötött rockparádé. De inkább egy jó hangulatú jam session a hazai dzsesszisták, valamint az élvonalbeli blues és rock jeleseinek közreműködésével, és persze Szakcsi Lakatos Bélával.
