Mindez arról jutott eszembe, hogy a hatvanas-hetvenes években volt fiatal barátaim sztorizva, kacagva, el-elmélázva meséltek egy hasonló vándorkorszakról: lengyel lányokról, különös beatkoncertekről, nyelvtanulási kísérletektől, varsói kollégiumokban töltött titkos estékről, ismeretlen barátok között végigtombolt házibulikról. Országutak története volt ez is, ha sokban el is tért attól, amelyikről Friedel mester ír, sokban hasonlított is rá.
Hamarosan magunk is belekóstolhatunk ebbe a világba, mert ma este filmet mutat be a Lengyel Intézet Autóstoppal a szabadság felé címmel, s utána beszélgetést is szervezett a központ Zajti Ferenccel, a rendezővel, Alexa Károllyal, Csernyus Lőrinccel, Engelmayer Ákossal, Kis Gy. Csabával, Márta Istvánnal, Novobáczky Sándorral, Péterffy Andrással, valamint Vékás Péterrel, azaz kulturális közéletünk olyan szereplőivel, akik maguk is megfordultak a lengyeleket és a magyarokat összekötő országutakon.
A rendező ugyanis azt fedezte fel, hogy létezett egy egész nemzedék, amely éppen úgy úton volt, ha csak tehette, mint az a sok kora újkori vándor, éppen úgy kereste az új helyeket, új élményeket, éppen úgy meg akarta nézni a hallomásból már ismert csodákat, de talán leginkább éppen úgy megtapasztalta a véletlen találkozások örömét, mint azok a régi emberek.
És persze éppen úgy szűknek érezte a rendelkezésre álló kulturális tereket. Nem azért, mintha ezek építészeti értelemben valóban szűkösek lettek volna, hanem inkább azért, mert szellemi értelemben voltak elviselhetetlenül kényelmetlenek.
A dolog különlegessége, hogy a hatvanas-hetvenes évek vándornemzedékén belül kialakult egy sajátos közösség, amely eltér a többségre jellemző nagyváros-üdülőhely relációtól, a lengyel-magyar kapcsolatokat kereste, építette.
A film előzetesében elhangzik:
Mindenki tudta, hogy polak wenger dwa bratanki
és ez sok esetben elég volt ahhoz, hogy eljussanak a magyar fiatalok Krakkóba, Varsóba, Szczecinbe, Gdańskba, megéljék a találkozások örömét, a nemzetek felett ölelkező szerelmek gyönyörét, a szabadság élményét. Illetve azért a réges-régi versike nem volt elég hozzá. De úgy már igen, hogy Lengyelország volt a szocialista tömbben az egyetlen ország, amely nem tiltotta az autóstoppos kalandozásokat.
A hatvanas évek elejétől kezdve pedig Magyarországon is lazultak az utazással kapcsolatos szabályok. Megnyíltak a „baráti országok” határai, nem kellett vízumot váltani, így aztán megindulhatott a környező országok felfedezése. A fiatalok számára pedig egyre vonzóbb célponttá vált Lengyelország, a „szabadság földje”, barátaink országa.
Az Autóstoppal a szabadság felé című dokumentumfilm, sajátos megoldással, visszaemlékezőket megszólaltatva, de egyúttal kamerával is bejárva mutatja meg a „Tátrától a tengerig” vezető utat, a múltat a jelennel összekötő élményeket, és persze a korszak szerethető és szerethetetlen oldalának megannyi vetületét, köztük a két nép barátságának, mikroeseményekben is megvalósuló történetét.
A mozi előzetese szerint
megható, felemelő, megfoghatatlan és misztikus történeteket mesélnek a ma már idősödő korosztályok, miközben a személyes sorsokon keresztül kikerekedik két nép kapcsolata.
A Zajti film és a Filmbarát Stúdió alkotását, illetve az utána következő beszélgetést ingyenesen, de előzetes regisztrációhoz kötötten ma 18 órától nézhetik meg az érdeklődők a Lengyel Intézetben.
