1988-ban történt, hogy Karen Berger, a DC (Detective Comics, az egyik legnagyobb amerikai képregénykiadó vállalat) szerkesztője egy huszonnyolc éves brit fiatalemberre bízta a feladatot, hogy gondolja újra a kiadó ’39-ben megalkotott, majd ’74-ben egyszer már újraértelmezett karakterét, Sandmant.
A fiatalember – Neil Gaiman – 1986 óta volt a képregényiparban, addig tehát alig néhány forgatókönyvet vetett papírra (míg azoktól eltekintve mindössze egy, a Duran Duran zenekarról szóló könyvet jegyzett). A huszonévesek önbizalmával eltelve azonban munkához látott, így az általa újragondolt – eredetileg 1989 és 1996 között futó – Sandman-sorozatot ma az elmúlt harminc év legjobb, legnagyobb hatású képregényei között tartják nyilván.
Ismertségét mutatja, hogy alighanem az is hallott már róla, akit amúgy hidegen hagynak a keretekbe és buborékokba zárt szövegekben, oldalakat kitöltő képkockákban elmesélt történetek.
Mindez leginkább annak tudható be, hogy Gaiman radikálisan újraértelmezte a címszereplő figuráját, és alaposan átrendezte az őt magába foglaló univerzumot.
Koncepciója szerint Sandman természetfeletti, istenszerű lény, Morfeusz nagyúr néven az álmok birodalmának uralkodója, az álmok és rémálmok megalkotója. Álom néven ugyanakkor a Végtelenek családjának egyik tagja.
(Testvérei: Delírium, Halál, Kétségbeesés, Pusztítás, Vágy, Végzet. Mindegyiküknek megvan a maga hatalma és illetékességi területe, s az angol eredetiben mind a hetük neve „D” betűvel kezdődik.)
A lassan hömpölygő, s az évek során egyre terebélyesedő – végül több mint kétezer oldalt kitevő! – történetfolyamban aztán klasszikus és kortárs mítoszok elemei adnak találkát egymásnak, filozófiai kérdések bukkannak fel, irodalmi kitekintések tucatjai alkotnak sűrű szövésű utaláshálót.
Sőt, Álom birodalmában létezik egy könyvtár, melynek tartalma páratlan – hiszen az összes olyan kötet megtalálható benne, melyet a szerzője sosem írt meg, de gondolatban elkezdett foglalkozni vele (vagyis „megálmodta”) –, a sorozat tulajdonképpen a történetek megalkotásáról és előadásáról szóló történetként is felfogható!
Maga Gaiman is megerősítette mindezt. A Tükör és füst című kötetének első magyar kiadásában (Benefícium, 1999) szereplő esszében – Gondolatok a mítoszokról – így fogalmaz:
Amikor a Sandmant írtam […], folyamatosan kísérleteztem a mítoszokkal. Mítosz – a tinta, amellyel az a sorozat íródott. […] [Kötetei] lehetőséget adtak, hogy a magam módján tekintsek végig a huszadik század utolsó évtizedének mitológiáin, lehetőséget arra, hogy beszéljek [...] mindazon dolgokról, amik álmodni visznek minket. Életünk egyharmadát végül is alvással töltjük.
Nem sokkal később hozzáteszi:
Ha meg kéne határoznom, miről szólt a Sandman, azt mondanám: történetek elmesélésről szólt, és a történetek – talán – megváltó természetéről.
Aligha meglepő tehát, hogy a képregénysorozatot a kilencvenes évek végétől kezdve többen meg akarták filmesíteni, de a kísérletek – különféle okok miatt – kudarcba fulladtak.
Előfordult, hogy a műveinek adaptálására éberen ügyelő Gaiman maga obstruált: egyszer annyira felháborította egy általa botrányosan gyengének ítélt forgatókönyv, hogy – név nélkül – kiszivárogtatta a szkriptet, és hagyta, hogy a rajongók felháborodása, tiltakozása elvégezze a többit.
Ezért is keltett élénk érdeklődést a Netflix 2019 nyarán bejelentett híre, miszerint élő szereplős sorozatot készítenek a képregényből. Gaiman fejlesztőként és executive producerként vett részt a munkálatokban, hiszen – ahogy az amerikai Forbes magazin augusztusi számában megjelent cikk fogalmaz – „az elmúlt évtizedekben olyan bestselleríróvá és médiaszemélyiséggé vált, akinek elég befolyása van ahhoz, hogy saját belátása szerint ültesse át a vászonra korszakalkotó művét”.
