1988-ban történt, hogy Karen Berger, a DC (Detective Comics, az egyik legnagyobb amerikai képregénykiadó vállalat) szerkesztője egy huszonnyolc éves brit fiatalemberre bízta a feladatot, hogy gondolja újra a kiadó ’39-ben megalkotott, majd ’74-ben egyszer már újraértelmezett karakterét, Sandmant.
A fiatalember – Neil Gaiman – 1986 óta volt a képregényiparban, addig tehát alig néhány forgatókönyvet vetett papírra (míg azoktól eltekintve mindössze egy, a Duran Duran zenekarról szóló könyvet jegyzett). A huszonévesek önbizalmával eltelve azonban munkához látott, így az általa újragondolt – eredetileg 1989 és 1996 között futó – Sandman-sorozatot ma az elmúlt harminc év legjobb, legnagyobb hatású képregényei között tartják nyilván.
Ismertségét mutatja, hogy alighanem az is hallott már róla, akit amúgy hidegen hagynak a keretekbe és buborékokba zárt szövegekben, oldalakat kitöltő képkockákban elmesélt történetek.
Mindez leginkább annak tudható be, hogy Gaiman radikálisan újraértelmezte a címszereplő figuráját, és alaposan átrendezte az őt magába foglaló univerzumot.
Koncepciója szerint Sandman természetfeletti, istenszerű lény, Morfeusz nagyúr néven az álmok birodalmának uralkodója, az álmok és rémálmok megalkotója. Álom néven ugyanakkor a Végtelenek családjának egyik tagja.
(Testvérei: Delírium, Halál, Kétségbeesés, Pusztítás, Vágy, Végzet. Mindegyiküknek megvan a maga hatalma és illetékességi területe, s az angol eredetiben mind a hetük neve „D” betűvel kezdődik.)
A lassan hömpölygő, s az évek során egyre terebélyesedő – végül több mint kétezer oldalt kitevő! – történetfolyamban aztán klasszikus és kortárs mítoszok elemei adnak találkát egymásnak, filozófiai kérdések bukkannak fel, irodalmi kitekintések tucatjai alkotnak sűrű szövésű utaláshálót.
Sőt, Álom birodalmában létezik egy könyvtár, melynek tartalma páratlan – hiszen az összes olyan kötet megtalálható benne, melyet a szerzője sosem írt meg, de gondolatban elkezdett foglalkozni vele (vagyis „megálmodta”) –, a sorozat tulajdonképpen a történetek megalkotásáról és előadásáról szóló történetként is felfogható!
Maga Gaiman is megerősítette mindezt. A Tükör és füst című kötetének első magyar kiadásában (Benefícium, 1999) szereplő esszében – Gondolatok a mítoszokról – így fogalmaz:
Amikor a Sandmant írtam […], folyamatosan kísérleteztem a mítoszokkal. Mítosz – a tinta, amellyel az a sorozat íródott. […] [Kötetei] lehetőséget adtak, hogy a magam módján tekintsek végig a huszadik század utolsó évtizedének mitológiáin, lehetőséget arra, hogy beszéljek [...] mindazon dolgokról, amik álmodni visznek minket. Életünk egyharmadát végül is alvással töltjük.
Nem sokkal később hozzáteszi:
Ha meg kéne határoznom, miről szólt a Sandman, azt mondanám: történetek elmesélésről szólt, és a történetek – talán – megváltó természetéről.
Aligha meglepő tehát, hogy a képregénysorozatot a kilencvenes évek végétől kezdve többen meg akarták filmesíteni, de a kísérletek – különféle okok miatt – kudarcba fulladtak.
Előfordult, hogy a műveinek adaptálására éberen ügyelő Gaiman maga obstruált: egyszer annyira felháborította egy általa botrányosan gyengének ítélt forgatókönyv, hogy – név nélkül – kiszivárogtatta a szkriptet, és hagyta, hogy a rajongók felháborodása, tiltakozása elvégezze a többit.
Ezért is keltett élénk érdeklődést a Netflix 2019 nyarán bejelentett híre, miszerint élő szereplős sorozatot készítenek a képregényből. Gaiman fejlesztőként és executive producerként vett részt a munkálatokban, hiszen – ahogy az amerikai Forbes magazin augusztusi számában megjelent cikk fogalmaz – „az elmúlt évtizedekben olyan bestselleríróvá és médiaszemélyiséggé vált, akinek elég befolyása van ahhoz, hogy saját belátása szerint ültesse át a vászonra korszakalkotó művét”.
Gaimannek tehát valamennyi, a történetet érintő kreatív döntésbe beleszólása volt. És hogy milyen lett a végeredmény?
Nos, a képregényt és a mozgóképes feldolgozást egyaránt ismerők több eltérést is észrevehetnek a két változat között. A cselekmény ideje immár nem a nyolcvanas évek, hanem korunk, a XXI. század eleje.
Vannak szereplők, akiknek a bőrszíne változott meg (ilyen például Álom nővére, Halál), vannak, akiknek a neme. Mindezeken túl a készítők finomítottak valamelyest a képregény egyes, horrorba hajló jelenetein; ugyanakkor komolyabb szerepet adtak a Korinthoszi nevű karakternek, afféle főgonosszá léptetve elő.
Az azonosságok azonban túlsúlyban vannak: a sorozat tempója éppolyan komótos, hangja csaknem annyira komor, mint a képregényé, s az eredetiben nemegyszer felbukkanó filozofikus, melankolikus hangulat sem hiányzik belőle.
A képernyőn így – számos más szériával ellentétben – nem azt látjuk, hogy szuperhősök küzdenek az univerzum megmentéséért, szupergonoszokat ütlegelve, autókat hajigálva, fél városokat romba döntve.
És akit zavar a Marvel univerzumépítési gyakorlata, örömmel nyugtázhatja, hogy a Detective Comics más megoldást választott: az első évadban semmi sem utal arra, hogy a sorozat beágyazódna a DC univerzumába, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy sem Superman, sem Batman, sem Wonder Woman nem teszi tiszteletét benne.
A tíz epizódból álló évad – mely a képregénysorozat első két kötetét sűríti – három nagyobb részre oszlik.
Az első öt epizód annak történetét meséli el, hogy Álom mi miatt kényszerül egy mágiahasználó ember fogságába, szabadulása után hogyan próbálja rendbe hozni távollétében sorvadásnak indult királyságát, és hogyan szerzi vissza a hatalmának gyakorlásához elengedhetetlen kellékeket.
A második egységet jelentő – önmagában is két részre bontható – hatodik epizód bemutatja nekünk Álom nővére, Halál egy napját, majd elénk tárja, milyen élet adatik egy vállalkozó szellemű embernek, aki eltökéli, hogy egyszerűen nem hajlandó meghalni.
A záró három részben Sandmannek kettős fenyegetéssel kell szembenéznie: egyfelől felbukkan egy álmodó, aki – ritka képessége révén – fenyegetést jelent az álmok királyságára. Mindezzel persze a Korinthoszi is tisztában van, aki tulajdonképpen egy szökött rémálom: sikerült kereket oldania Morfeusz nagyúr birodalmából, hogy aztán sorozatgyilkosként kezdjen tevékenykedni az emberek világában. De vajon melyikük találja meg előbb azt a bizonyos álmodót?
A kérdés szorosan összefügg a sorozat főtémájával, ami nem más, mint a központi karakter jellemfejlődése. Álom/Sandman/Morfeusz ugyanis a szemeink előtt alakul az embereket lenéző, hideg, rideg, merev uralkodóból jóval megértőbb hatalmassággá. Amikor a második epizódban úgy dönt, hogy rendbe hozza birodalmát, azt is elhatározza, hogy – a megváltozott világához alkalmazkodva – maga is változni fog.
Ezt a már említett, kulcsfontosságú hatodik epizódban láthatjuk, amikor is Álom megtanul valamit az emberekről, és kevésbé távolságtartóan kezdi kezelni őket. És mert e tudás birtokában is kötelességeinek eleget tevő, felelős hatalomgyakorlásra törekvő uralkodó kíván maradni, végső soron a tragikus mitológiai hősök kései képviselőjévé válik.
Mindez kissé meglepő egy nagy költségvetésű amerikai sorozattól (az interneten elterjedt hírek szerint egy-egy epizód elkészítése 15 millió dollárba került), de legalább el tudjuk képzelni, milyen elemek megtartásához, s milyen kreatív döntések meghozatalához ragaszkodhatott Gaiman.
Hibákat persze így is találhatunk benne: a sorozat feltűnően lassan, csikorogva indul be; a vizuális effektek olykor kissé elnagyoltak; a főhős társául szegődő, komikus figurának szánt Mátyás nevű madár humora pedig olyannyira kilóg az összképből, hogy a karakter irritálóvá válik.
De így vagy úgy, a Sandman – Az álmok fejedelme meglehetősen egyedi és élvezhető, sajátos világba kalauzoló fantasy/drámasorozat lett, némi gótikus beütéssel, mely végső soron olyan, mindannyiunkat érdeklő kérdésekkel foglalkozik, mint hogy mit jelentenek az álmok, s mit jelent embernek lenni.
És attól függően, milyen válaszokat szűrünk le a nyitó tíz epizódból, máris másként hangzik fülünkben a már idézett mondat: „Életünk egyharmadát [...] alvással töltjük.”
