A film tele van közeli felvételekkel, így még jobban átélhető mindaz, ami történik. A szereplők, Ye Su Jeong, Ki Joo Bong és Kim Jungyeong arcjátéka, gesztusai teszik alakításukat hitelessé minden egyes jelenetben.
Az utolsó képsorok pedig annyira szimbolikusak és egyben művésziek, hogy még sokáig néznénk a városra lassan hulló papírdarabokat.
A történet lassú folyását erősíti tovább ez a zárókép, amelyet a rendező zseniális módon állít párhuzamba az időskorral. Mindez önmagában még nem lenne zavaró, de azzal nézőként nem igazán tudunk mit kezdeni, hogy komplett jelenetsorok maradnak ki a filmből. Helyette a szűkszavú párbeszédek, a töredezettség jellemzi az alkotást. Így mozaikdarabkák lazán összefűzött, kusza jeleneteit kell összeraknunk, kiegészítenünk, amitől olyan lesz az egész, mint egy érdekes feladvány.
És miután kisétálunk a moziteremből, sokáig gondolkozhatunk azon, hogy mindaz, amit láttunk, illetve amit nem láttunk, másként szólva: a rendező szándékos szűkszavúsága erősíti vagy inkább kioltja ezt a különlegesen elbeszélt, szomorú történetet.
