Ki hiszi el egy idős hölgy vallomását, miszerint huszonéves ápolója megerőszakolta? Egyáltalán mire számíthat az igazságszolgáltatás terén? Mit tesz az áldozat, s mit a szűk környezete? És vajon miféle bűnhődés vár az elkövetőre? A Lim Sun-Ae rendezte 69 évesen című dél-koreai drámában ezek a kérdések az egész film alatt ott motoszkáltak a fejünkben, miközben nyomasztóbbnál nyomasztóbb képkockák követték egymást.
Arról van szó ugyanis, hogy Hjodzsongot, a 69 éves nőt ápolója megerőszakolja.
A szótlan, befelé forduló nő Donginhez fordul, akinek egy ideig a könyvesboltjában dolgozik, és együtt is élnek. Különös kapcsolat az övék: olyan mély szeretet fűzi össze őket, amit nagyon ritkán lát az ember, ám a rendezőnek és a színészeknek köszönhetően mégis érzékelhetővé válik csupán egy-egy pillantásból, félmondatból. Miután Hjodzsong a rendőrségen feljelentést tesz, a nyomozás kudarcba fullad, hiszen bizonyíték hiányában a bíróság felmenti a fiatal férfit, aki azt állítja, mindketten akarták az aktust. És bár Dongin próbálja óvni Hjodzsongot, hinni szeretne neki, egy ponton benne is felmerül, hogy a nő valóban igazat mond-e, vagy a demencia jelei mutatkoznak rajta.
Bennünk, nézőkben azonban fel sem merül efféle kétely. Ezt bizonyítja például az a jelenet, amikor az uszodában, a víz alatt valaki véletlenül megérinti Hjodzsong lábát. A nőt azonnal elfogja a remegés és a rettegés. Aztán amikor már minden elveszni látszik, az idős hölgy kegyetlen tervet eszel ki, aminek persze csupán a végkifejletét látjuk.
A 69 évesen úgy beszél áldozatról és elkövetőről, ahogy kevesen. Hiszen a párbeszédeknél sokkal többet mondanak a tekintetek. De ha jobban belegondolunk, kétségtelen, hogy Lim Sun-Ae filmje egy tanmese, amelyben a bűnös elnyeri méltó büntetését. Emellett egy fájdalmasan szép történetet kapunk az időskorról, az elmagányosodásról és az elmúlásról. Arról, hogy egyedül, kiszolgáltatva a törvénynek, a társadalomnak, az egyén képes erkölcsi győzelmet aratni.
Az egyre nyomasztóbb, testi-lelki fájdalommal teli filmben az időskorral járó nehézségek mellett a szülő-gyerek kapcsolat is megjelenik a vásznon. Bár nem sokat tudunk meg Dongin fiáról és Hjodzsong lányáról, a róluk szóló narrációt a szomorúság és kétségbeesés hatja át, amelynek a hátterében elfojtott érzések, ki nem mondott mondatok húzódnak.
A film tele van közeli felvételekkel, így még jobban átélhető mindaz, ami történik. A szereplők, Ye Su Jeong, Ki Joo Bong és Kim Jungyeong arcjátéka, gesztusai teszik alakításukat hitelessé minden egyes jelenetben.
Az utolsó képsorok pedig annyira szimbolikusak és egyben művésziek, hogy még sokáig néznénk a városra lassan hulló papírdarabokat.
A történet lassú folyását erősíti tovább ez a zárókép, amelyet a rendező zseniális módon állít párhuzamba az időskorral. Mindez önmagában még nem lenne zavaró, de azzal nézőként nem igazán tudunk mit kezdeni, hogy komplett jelenetsorok maradnak ki a filmből. Helyette a szűkszavú párbeszédek, a töredezettség jellemzi az alkotást. Így mozaikdarabkák lazán összefűzött, kusza jeleneteit kell összeraknunk, kiegészítenünk, amitől olyan lesz az egész, mint egy érdekes feladvány.
És miután kisétálunk a moziteremből, sokáig gondolkozhatunk azon, hogy mindaz, amit láttunk, illetve amit nem láttunk, másként szólva: a rendező szándékos szűkszavúsága erősíti vagy inkább kioltja ezt a különlegesen elbeszélt, szomorú történetet.
