Új kötet László Gyuláról

M. Lezsák Gabriella régész, az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Magyar Őstörténeti Kutatócsoportjának tudományos munkatársa könyvet írt a XX. század egyik legnagyobb hatású magyar régészéről és a kolozsvári régészeti iskoláról.

– Rá szerettem volna irányítani a figyelmet arra, hogy a budapesti egyetemen kívül a kolozsvári egyetemen is működött régész tanszék, kitűnő tanárokkal és korszakalkotóan új, interdiszciplináris szemléletmóddal, amivel megalakulása után röviddel, a XX. század elején felül is múlta a budapesti tanszéket – fogalmazott M. Lezsák Gabriella a Mandinernek adott interjúban, amelyben kifejtette: a második bécsi döntés utáni időszak története még nem volt feldolgozva, így a hiánypótlás igénye is vezette. Kevesen tudják, hogy a fiatal László Gyula 1940-ben a kolozsvári egyetemen kezdte meg tanári pályáját, és itt fedezte fel a korabeli média is

a Zápolya utcai honfoglaláskori temető feltárásának folytatása során megtalált úgynevezett vitézi sírnak köszönhetően, ami azt bizonyította, hogy Árpád népe Erdélyt már a honfoglaláskor birtokba vette, szemben azzal a nézettel, hogy ez csak Szent István idejében következett be.

Romániában 1949-től csak román állampolgárságú tanárok taníthattak a felsőoktatásban, László Gyula Budapestre költözött, ahol viszont a magyar kommunisták vádolták meg németbarátsággal és kémkedéssel – derül ki a cikkből. 

László Gyulát is megpróbálták eltávolítani az egyetemről, és valóban megvádolták németbarátsággal, illetve kémkedéssel is az 1941–42 telén megvalósított kijevi régészeti tanulmányút miatt, 

de végül arra jutottak, hogy kimagasló képességei miatt pótolhatatlan, így sokunk szerencséjére megmaradhatott a tanári, tudósi pályán – magyarázta M. Lezsák Gabriella, aki kifejtette: – A korabeli dokumentumok alapján a kolozsvári régészeti tanszék vezetője, Roska Márton és László Gyula is tisztában volt azzal, hogy az utánpótlás-nevelésen túl olyan témákat célszerű előtérbe helyezni, ami a magyarság identitását erősítheti, és amelynek során végleg le lehet számolni olyan áltudományos teóriákkal is, mint például a dákoromán folytonosság. Erre a Hóman Bálint által vezetett korabeli kultuszminisztérium hatalmas összegeket fordított, sőt az egyetem mellé Kolozsváron létrehozták az Erdélyi Tudományos Intézetet, impozáns székhellyel, aminek szintén az volt az egyik fő célja, hogy az erdélyi magyarság identitását a tudomány eszközeivel erősítse.

Az újságcikk kitér arra, hogy a korabeli régészet módszertana hazánkban is német mintán alapult, ami azt jelentette, hogy kifejezetten a tárgyakat vizsgálták, azokat hasonlították össze, tipologizálták, kultúrköröket hoztak létre, de közben az akkor élt ember valahogy elsikkadt. László Gyula a képzőművészeti főiskolát is elvégezte, és ebből adódóan érzékenyebb volt a szellemi síkon mozgó, metafizikai dolgokra, és csodás képzelőerővel nem csupán a sírba tett tárgyakat keltette életre, hanem az őket használó ember mindennapjait és a szellemiségét is közelebb hozta, amit néprajzi példákkal hitelesített.

Ezt a módszert régészeti néprajznak nevezte el,

és kolozsvári évei alatt újságcikkekben közérthető módon népszerűsítette.

Borítókép: László Gyula önarcképe