Szövegekkel bajmolódó emberként Orosz István színházi plakátjának címét, az An Ideal Husband (Az ideális férj) feliratot veszem elsőként szemügyre, miközben futólag azt is konstatálom, hogy a bal láb férfi-, a jobb láb női cipőben lépked a képen. Amint a férfi vádliján felfelé kúszó kígyón végigfuttatom a tekintetem, egy pillanat leforgása alatt megértem, mit is látok valójában. Nézőpont kérdése?
Csepel egyik legnagyobb középiskolája, a BKSZC Weiss Manfréd Technikum, Szakiskola és Kollégium falai közt található a Mansfeld Péter Kortárs Képzőművészeti Galéria, ahol kedd délután megnyílt Orosz István Kossuth-díjas grafikusművész, animációsfilm-rendező és író, a Nemzet Művésze plakátkiállítása. A galéria alapítója és művészeti vezetője, Keppel Gyula középiskolai magyartanár kifejezett kérése volt, hogy a képtár századik, jubileumi kiállításán szerepeljen az a kétértelmű plakát is, amely Oscar Wilde An Ideal Husband című művének színpadi bemutatójára készült sok-sok évvel ezelőtt. A december 6-ig látogatható tárlat anyaga bizonyára megérinti az irodalom kedvelőit, ugyanis színházi plakátból több is található, és kétértelműségben sincs hiány a kiállításon:
Orosz István szájbarágás nélkül közvetíti üzeneteit. Bosszantja is, hogy manapság annyi szöveges hirdetményt, falragaszt látni az utcákon, miközben egyetlen jól kigondolt kép sokkal hatékonyabban célba talál.
„Ha plakátot terveznél, próbáld először írásban megfogalmazni a plakát üzenetét – javasolja a kiállító művész. – Olvasd át újra és újra a leírtakat, és bizonyára érezni fogod, hogy vannak fölösleges szavak, akár mondatok is a dolgozatban. Hagyd el ezeket! Újra átnézve még mindig marad kihúzható szó vagy kifejezés. Szűkíts és tömöríts! Amikor már egyetlen szóra, egyetlen betűre sem lesz szükséged, akkor vagy készen a plakáttal.”
Orosz István vallja, hogy a jól kieszelt és megrajzolt kép egy pillanat alatt képes megvilágítani olyan tartalmakat is, amelyeket leírni, elolvasni, elmagyarázni hosszú időbe telne. A túl sok szöveggel operáló plakát voltaképpen annak beismerése, hogy a tervező kifogyott az ötletekből.
– Az 1980-as, 90-es években, amikor a színházi és moziplakátok még grafikai munkák voltak, rengeteg ilyen alkotást terveztem. A plakát alkalmazott grafika: megrendelésre készül, konkrét céllal, tehát a megbízónak elvárásai vannak. Ezekkel a munkáimmal párhuzamosan készültek az autonóm alkotásaim, amelyeknél viszont csak a saját elvárásaimnak kellett megfelelnem. Az évek során egyre távolabb kerültem a plakáttól, főleg azért, mert maga a műfaj is átértékelődött. Ha végiggondoljuk a plakátművészet történetét, éppen azt látjuk, hogyan lesz a műfaj egyre biztosabban ura a képi, a csakis képpel történő kommunikációnak. A nyolcvanas években jut a csúcsra ez a folyamat. Aztán mintha megfordulnának a trendek. Amit ma látunk, az új keletű dizájnstúdiókban történő látszólag professzionális munkamegosztás: a plakát halála. A plakáttervezés ugyanis egyszemélyes műfaj – állítja az alkotó. – Ameddig élő műfaj volt, kint láttuk az utcákon. Mára visszaszorult a kiállítótermekbe.
A plakáttal kapcsolatban gyakran említik, talán könnyelműen is, hogy „hic et nunc” – itt és most – csak az adott helyszínen töltheti be funkcióját, különben hamar érvényét veszti, lejár a szavatossága. Orosz István szerint ez nem feltétlenül igaz.
A jó plakát egy idő után függetleníti magát helytől és kortól, önállóvá, általános érvényűvé válik. Már nem az a fontos, milyen eseményt reklámozott valaha, hanem a mögötte álló alkotó személyiség. A jó plakát, odahagyva eredeti funkcióját, az alkalmazott művészet területéről átkerül az önálló képzőművészet világába.
Kivételes, kegyelmi pillanat ez, Orosz István megfogalmazása szerint: a plakát színeváltozása. A képzőművész ma már úgy van a régi plakátjaival, hogy nem az egykori feladatot látja bennük, és nem is arra koncentrál, mit kellett húsz-harminc éves munkáknak hirdetniük egykor. Inkább úgy pillant rájuk, mintha tükörbe nézne.
Borítókép: Orosz István (Fotó: Havran Zoltán)
