Pokoli mélységek és mennyei magasságok

Szarka Tamás Kossuth-díjas zenész, zeneszerző, költő és zenekara a szerelem érzésének zsigeri mélységeit, ugyanakkor önfeledt könnyedségét is mesteri módon formázta meg a zene nyelvén, mindezzel olyan érzelmi örvényt kavarva, amelynek még sokáig ülepednie kell.

Fotó: Gálos Viktor

Mivel az ősbemutatót a vihar idő előtt lezárta, vasárnap este a MOM Kulturális Központban olyan szerzemények is elhangozhattak a lemezről, amelyek a nyáron elmaradtak, azonban még így is csupán a teljes anyag nagyjából felét hallhattuk, hiszen a dupla lemezen tizennégy vadonatúj szerzemény kapott helyet. Jómagam, aki már többször is végighallgattam mindkét CD-t, ezért jól ismerem az összes dalt, kissé csalódott voltam, amiért több olyan nótát sem élvezhettem élő előadásban, amelyek erősen megdobogtatták a szívemet. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ha a többi maradt volna ki, ugyanúgy hiányoztak volna, hiszen nem nagyon tudnék olyat választani, amelyik kevésbé élvezetes a másiknál. 

Az az igazság, hogy az előadás dramaturgiáját is nagyon jó érzékkel alakította a zeneszerző, ugyanis a szívet tépő, keserves szerelmi fájdalom megéneklését nyomban pörgő ritmusok, valamint vicces anekdoták váltották, és az ösztönzene öröme úgy ragadt át a székeken ülő közönségre, hogy az ütemre mozgó sorok olyanokká váltak, mint a nyugtalan, hullámzó tenger, amelyet pillanatokon belül felkorbácsol a vihar.

Már várom, hogy ez a produkció végre egy olyan helyre is bekerüljön, ahol nincsenek székek, ellenben jó nagy a tánctér.

A Fekete március, avagy a kopott pulóver titka című írását ezúttal maga a szerző olvasta fel. Nem tudom, hogy a személyes átélés okán, – ugyanis a novella párhuzamosan szól arról a nyitrai esetről is, amikor Szarka Tamást és testvérét, Szarka Gyulát azért támadták meg az utcán, mert magyarul beszéltek – vagy azért, mert a zenész rendkívül jó szóbeli előadó is, netán tanári végzettsége miatt, de tény, hogy bennem még a korábbinál is mélyebb nyomot hagyott a magyarmentő cigányokról szóló történet. A szerző a XX. század egyik legnagyobb magyarjának nevezi Puci Bélát, s mint mondja:

Aki ezt vitatja, azt még nem akarták magyarsága miatt leölni! Így az hallgasson, és tanuljon!

Még egy megrendítő gondolatot hadd idézzek ebből az írásból, amely a kisebbségi magyar sors lélekbemaró allegóriája: „Láttam egyszer, hogy tarlóégetéskor egy akácfasor félig megperzselődött, s kínjában, május után augusztusban is újra kivirágzott! Mintha magunkat látnám: Végső elkeseredésünkben a legszebb arcunkat mutatjuk. Mert a fájdalom utolsó gyógyszere: az igaza.”

Ez a pár sor talán segít megfejteni azokat a mélységeket, amelyeket Szarka Tamás és zenekara megidézett a MOMKultban, hogy aztán felhőtlen örömzenévé alakítsa a fájdalom zenei átélését, mindezzel olyan érzelmi örvényt kavarva, amelynek még sokáig ülepednie kell, főleg, hogy a könnyednek tűnő dalok is rétegzett tartalmakkal bírnak.

Olyan fajta nóták ezek, amelyeket illik és érdemes is többször meghallgatni, mert minden alkalommal mást tárnak fel magukból.

Az olyan komplex szerzeményekről pedig, mint amilyen a Lara című, közel nyolc és fél perces dal, ne is beszéljük,hiszen éppen komplexitása miatt nem kerülhet egy koncert színpadára. Egyedül kell hallgatni, néma csöndben, lehetőleg csukott szemmel, átadva egész lényünket, s ha így teszünk, elragad magával egy teljesen más dimenzióba. Szarka Tamás Esthajnal című, legújabb dupla lemeze mindezt tudja.

Borítókép: Szarka Tamás Kossuth-díjas zenész, zeneszerző, költő (Fotó: Gálos Viktor)