– Van olyan olvasó, aki pár fejezet után nem tudja megállni, és a detektívregény végére lapoz. Ez elrontja az élményt?
– Aki szereti a jó detektívregényeket, az biztosan nem a végén kezd hozzá. A jó detektívregénynek is meg kell felelnie a „jó regény” esztétikai kritériumainak, s ebben az esetben nem csupán a történet az, ami olvasási élményt nyújt, hanem a nyelvi megformálás, a karakterábrázolás, a dialógusok közhelymentessége is. Egy jó detektívregény ugyanúgy élvezhető az első oldaltól az utolsóig, akár „hagyományos” regénytársai.
– Hogyan szelektálja az olvasó, hogy melyik információ a jól használható? Hiszen egy detektívregényben a nyomozó szemén át rengeteg információt gyűjthetünk, így Fábián Marcell is szinte befényképezi a környezet legapróbb részleteit. Ha gyűjtjük az adatokat, megoldható a bűntett?
– A jó detektívregény nem matematikai képlet, amit ügyes odafigyeléssel már az elején meg lehet oldani. Ha igen, akkor már baj van vele. Alapvetően kétféle detektívíró létezik. Az egyik az Agatha Christie-féle, aki megkomponálja a történetet elejétől a végéig, s amikor nekiül a megírásának, gyakorlatilag egy kész, előre kidolgozott történetet vet papírra. Én a másik fajta írástechnikát követem, azt, amelyik menet közben, sorról sorra, oldalról oldalra szüli a történetet. Jómagam a történelmi detektívregényt preferálom, ahol nem csupán a bűntény adja a könyv középpontját, de fontos az adott történelmi korszak újrarajzolása, élővé varázsolása is. Hogy egy példát említsek, Steven Saylor ókori Rómában játszódó krimijei ilyen művek. A történelmi krimi, függetlenül a bűnügyi száltól, felér egy időutazással.
– A Fábián Marcell és a Hét nővér temetéssel kezdődik, ez meghatározza a kezdőhangulatot. Az információkon kívül az atmoszféra is nyomra vezethet?
– Nem feltétlenül. Az atmoszféra hangulati elem. Lényeges, de nem perdöntő.
– A krimiben a legmarkánsabb karakter a nyomozó. Magáévá tegye-e az olvasó a detektív nézőpontját?
– Nem ajánlom neki. Nem vallom magamat tisztán detektívregény-írónak, a krimitrilógia kitérő számomra, viszont kamaszkorom óta olvasok detektívregényeket. Ha egy krimi jól van megírva, akkor logikai úton nem lehetséges kikövetkeztetni a megoldást, legfeljebb rá lehet hibázni. Én inkább élvezem a regényt. A legjobb olvasó a szemlélő olvasó, aki hagyja magát elvarázsolni, bár elismerem, az ember ösztönösen töri a fejét a bűntény megfejtésén.
– Detektívregényben kétséges maradhat a tettes személye?
– Van ilyen, de én nem szeretem kétségek közt hagyni az olvasót. Magam sem olvasok szívesen befejezetlen regényeket. Az ember eredendően igyekszik lekerekíteni a történeteit, s nem hagyja függőben a megoldást – nem léteznek befejezetlen népmesék. Kell a katarzis, ami után le lehet tenni a könyvet.
– Az új detektívregénye írásakor tudta a sztori elején, ki az elkövető?
– Nem tudtam, olyannyira nem, hogy a bűnügy lényege is félúton alakult ki. Nem szeretem előre tudni a sztori végét, mert akkor elindulok felé, méghozzá a legrövidebb úton, akár a ló toronyiránt, hogy mihamarabb hazaérjen. És sokkal nagyobb az esélye annak, hogy egy véletlen elszólással elárulom a megoldást. Sokat ront a történet spontaneitásán, ha előre meg van komponálva, amit viszont az olvasók azonnal megéreznek. Kis túlzással írás közben együtt nyomozok a detektívemmel.
Borítókép: Hász Róbert (Fotó: Petőfi Kulturális Ügynökség)
