1987-ben már kétségkívül recsegtek-ropogtak a pártállami kultúrpolitika eresztékei, de ennek fényében is erős szavak ezek, főleg egy, a művészeti életben „magas polcon” levő személyiségtől. Láng István nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy a könnyűzene és a komolyzene exportját-importját intéző pártállami monopolcég, az Interkoncert egyeduralmának bástyáin a nyolcvanas években már óriási rések tátongtak, amelyek egyébként a hetvenes évekre voltak visszavezethetők. Ebből a levélből pedig már a politikai-gazdasági változásra való igény is kiolvasható, amelyet kielégítendő a vezető politikusok a szovjet mintára és vezényszóra elkezdett glasznoszty és peresztrojka elveit hirdették harsányan. A zeneszerzők között köztiszteletnek és tekintélynek örvendő Láng István levelének záróbekezdésében az Interkoncertre is vonatkozó szükséges teendőket foglalta össze. A nyitás ugyanakkor óvatos volt, 1987-ben az Interkoncert monopóliumát még nem tervezték feladni, kizárólag apró reformlépéseket helyeztek kilátásba a pénzügyi válság leküzdésére, de a pártállami kontroll szigorú betartása mellett.

A változások azonban fokozatosan, lépésről lépésre történtek meg a nemzetközi zenei kapcsolatok terén. Már az 1987-es célok megfogalmazása előtt, 1984. január 1-jétől kísérleti jelleggel a Pénzügyminisztérium speciális maradványérdekeltségű vállalattá nyilvánította az Interkoncertet, amelynek alapján lehetőségük nyílt arra, hogy az esetleges bevételtöbbletből a béreket felemeljék. Volt egy művelődési minisztériumi ellenőrzés, amely viszont ezzel kapcsolatban megállapította, hogy nem történt meg, az elhúzott, ámde elmaradt mézesmadzagot csak a jutalomkeretükkel tudták kompenzálni. A gazdasági nehézségeiket emellett az is jelezte, hogy a német nyelvű Musikleben című lapjukat megszüntették, a másik két újságjuk (Hungarian Music News és Hungarian Dance News) kiadási gyakoriságát pedig csökkentették, a példányszámukat viszont ezzel együtt némileg növelték. Anyagi támogatóként ekkor tűnt fel az Interkoncert horizontján a Szerzői Jogvédő Hivatal (a mai Artisjus Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület jogelődje).
A rendszerváltás felé időben haladva – de még mindig 1987-ben –, gyorsan megálljt akart parancsolni a kormányzat az akkor még revelációként ható, piacgazdaságot felvető gondolatoknak, amikor azt írták:
Összefoglalva: a mai tőke- és devizaszegény, de a művészetpolitikai szempontból bajainkra gyors megoldást kívánó helyzetünkben, mikor egy új cég bevezetéséhez sok idő, pénz és főleg hozzáértő szellemi kapacitás szükséges, egy már eredményeket is felmutató, de az idők szavára hallgató, dinamikusan megújuló és megújulásra állandóan kész monopóliumra van szükségünk művészeink az eddiginél nagyobb számú és megjelenési helyeket felkutató menedzselése és importunk szerény anyagi eszközeinek koncentrálása terén, melyet széles körű és állandó társadalmi ellenőrzés alatt kell működtetnünk korszerű, rugalmas pénzügyi és adminisztrációs feltételek biztosításával.
Noha a bürokrata bikkfanyelvet ez a kijelentés mesterfokra emelte, azért az könnyűszerrel kiolvasható belőle, hogy a minisztériumban ekkor még nem szerettek volna semmiféle nyitást meg piacgazdaságot, ehelyett a monopolhelyzet megerősítésén fáradoztak. Aztán az események más irányt vettek, alig két hónappal később a tárca szakmai tanácsadójaként is működő Magyar Zeneművészek Szövetsége már teljesen másként foglalt állást:
Szükségesnek látszik az Interkoncert monopóliumának megszüntetése is. Valamennyi koncertrendező irodának, esetleg különböző kisvállalkozási formában működő menedzserirodának biztosítani kell a jogot arra, hogy a magyar előadóművészek, zenekarok számára a jelenleginél szélesebb körű lehetőségeket teremtsenek külföldön.
Ezt a véleményt is figyelembe véve és elfogadva szabad lett tehát a vásár, az Interkoncert mellé hivatalosan is beléptek 1988 elején a konkurens cégek, mindemellett pedig még 1987-ben az Interkoncert minisztériumi felügyeletében is változás állt be, a Zene- és Táncművészeti Főosztálytól átkerültek a Nemzetközi Kapcsolatok Főosztálya felügyelete alá.
Az Interkoncert kényszerűségből úgy döntött, hogy – az addigi gyakorlatot még intenzívebbé téve – maga mellé veszi a külföldi előadók Magyarországra hozatalában az Országos Rendező Irodát (ORI). A két pártállami monopolcég együttműködése nem volt újsütetű, azonban nem zajlott zavartalanul, ennek egyik példája a Black Sabbath 1987. december 1–2-re tervezett koncertje, ami végül kútba esett. Ennek során meglehetősen éles hangvételű, a személyeskedésektől sem mentes levelet írt az Interkoncert könnyűzenei osztályvezetőjének, Pentz Zsoltnak az ORI-ból Legény Csabáné megbízott osztályvezető. Sérelmezte, hogy késlekedett az Interkoncert az előadás reklámozásában, holott ezt szerintük már régen be kellett volna indítani, és azt is hiányolta, hogy az együttes honoráriumáról nem tájékoztatta az ORI-t. Nemigen fogadták el az Interkoncert érvelését, miszerint az együttes az ENSZ embargós listáján van, mert fellépett az apartheidrezsim által sújtott Dél-afrikai Köztársaságban, egészen egyszerűen nem hittek nekik, követelték az erről szóló dokumentumot, tehát alapvetően bizalmatlanság feszült a két monopolcég között.