1987-ben már kétségkívül recsegtek-ropogtak a pártállami kultúrpolitika eresztékei, de ennek fényében is erős szavak ezek, főleg egy, a művészeti életben „magas polcon” levő személyiségtől. Láng István nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy a könnyűzene és a komolyzene exportját-importját intéző pártállami monopolcég, az Interkoncert egyeduralmának bástyáin a nyolcvanas években már óriási rések tátongtak, amelyek egyébként a hetvenes évekre voltak visszavezethetők. Ebből a levélből pedig már a politikai-gazdasági változásra való igény is kiolvasható, amelyet kielégítendő a vezető politikusok a szovjet mintára és vezényszóra elkezdett glasznoszty és peresztrojka elveit hirdették harsányan. A zeneszerzők között köztiszteletnek és tekintélynek örvendő Láng István levelének záróbekezdésében az Interkoncertre is vonatkozó szükséges teendőket foglalta össze. A nyitás ugyanakkor óvatos volt, 1987-ben az Interkoncert monopóliumát még nem tervezték feladni, kizárólag apró reformlépéseket helyeztek kilátásba a pénzügyi válság leküzdésére, de a pártállami kontroll szigorú betartása mellett.
A változások azonban fokozatosan, lépésről lépésre történtek meg a nemzetközi zenei kapcsolatok terén. Már az 1987-es célok megfogalmazása előtt, 1984. január 1-jétől kísérleti jelleggel a Pénzügyminisztérium speciális maradványérdekeltségű vállalattá nyilvánította az Interkoncertet, amelynek alapján lehetőségük nyílt arra, hogy az esetleges bevételtöbbletből a béreket felemeljék. Volt egy művelődési minisztériumi ellenőrzés, amely viszont ezzel kapcsolatban megállapította, hogy nem történt meg, az elhúzott, ámde elmaradt mézesmadzagot csak a jutalomkeretükkel tudták kompenzálni. A gazdasági nehézségeiket emellett az is jelezte, hogy a német nyelvű Musikleben című lapjukat megszüntették, a másik két újságjuk (Hungarian Music News és Hungarian Dance News) kiadási gyakoriságát pedig csökkentették, a példányszámukat viszont ezzel együtt némileg növelték. Anyagi támogatóként ekkor tűnt fel az Interkoncert horizontján a Szerzői Jogvédő Hivatal (a mai Artisjus Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület jogelődje).
A rendszerváltás felé időben haladva – de még mindig 1987-ben –, gyorsan megálljt akart parancsolni a kormányzat az akkor még revelációként ható, piacgazdaságot felvető gondolatoknak, amikor azt írták:
Összefoglalva: a mai tőke- és devizaszegény, de a művészetpolitikai szempontból bajainkra gyors megoldást kívánó helyzetünkben, mikor egy új cég bevezetéséhez sok idő, pénz és főleg hozzáértő szellemi kapacitás szükséges, egy már eredményeket is felmutató, de az idők szavára hallgató, dinamikusan megújuló és megújulásra állandóan kész monopóliumra van szükségünk művészeink az eddiginél nagyobb számú és megjelenési helyeket felkutató menedzselése és importunk szerény anyagi eszközeinek koncentrálása terén, melyet széles körű és állandó társadalmi ellenőrzés alatt kell működtetnünk korszerű, rugalmas pénzügyi és adminisztrációs feltételek biztosításával.
Noha a bürokrata bikkfanyelvet ez a kijelentés mesterfokra emelte, azért az könnyűszerrel kiolvasható belőle, hogy a minisztériumban ekkor még nem szerettek volna semmiféle nyitást meg piacgazdaságot, ehelyett a monopolhelyzet megerősítésén fáradoztak. Aztán az események más irányt vettek, alig két hónappal később a tárca szakmai tanácsadójaként is működő Magyar Zeneművészek Szövetsége már teljesen másként foglalt állást:
Szükségesnek látszik az Interkoncert monopóliumának megszüntetése is. Valamennyi koncertrendező irodának, esetleg különböző kisvállalkozási formában működő menedzserirodának biztosítani kell a jogot arra, hogy a magyar előadóművészek, zenekarok számára a jelenleginél szélesebb körű lehetőségeket teremtsenek külföldön.
Ezt a véleményt is figyelembe véve és elfogadva szabad lett tehát a vásár, az Interkoncert mellé hivatalosan is beléptek 1988 elején a konkurens cégek, mindemellett pedig még 1987-ben az Interkoncert minisztériumi felügyeletében is változás állt be, a Zene- és Táncművészeti Főosztálytól átkerültek a Nemzetközi Kapcsolatok Főosztálya felügyelete alá.
Az Interkoncert kényszerűségből úgy döntött, hogy – az addigi gyakorlatot még intenzívebbé téve – maga mellé veszi a külföldi előadók Magyarországra hozatalában az Országos Rendező Irodát (ORI). A két pártállami monopolcég együttműködése nem volt újsütetű, azonban nem zajlott zavartalanul, ennek egyik példája a Black Sabbath 1987. december 1–2-re tervezett koncertje, ami végül kútba esett. Ennek során meglehetősen éles hangvételű, a személyeskedésektől sem mentes levelet írt az Interkoncert könnyűzenei osztályvezetőjének, Pentz Zsoltnak az ORI-ból Legény Csabáné megbízott osztályvezető. Sérelmezte, hogy késlekedett az Interkoncert az előadás reklámozásában, holott ezt szerintük már régen be kellett volna indítani, és azt is hiányolta, hogy az együttes honoráriumáról nem tájékoztatta az ORI-t. Nemigen fogadták el az Interkoncert érvelését, miszerint az együttes az ENSZ embargós listáján van, mert fellépett az apartheidrezsim által sújtott Dél-afrikai Köztársaságban, egészen egyszerűen nem hittek nekik, követelték az erről szóló dokumentumot, tehát alapvetően bizalmatlanság feszült a két monopolcég között.
Utólag már tudjuk, ebben a kérdésben az Interkoncertnek volt igaza, és tényleg tiltólistán volt a Black Sabbath, emiatt magyarországi felléptetésének terve a korabeli médiában is nagy port vert fel. Az ORI követelte, hogy haladéktalanul kössék meg a zenekarral a szerződést, nehogy elmaradjon a koncertjük, sőt azzal fenyegették meg az Interkoncertet, hogy „a szerződés megkötésének halogatásából adódó kárainkat Önök felé érvényesíteni fogjuk”.
A koncert végül valóban elmaradt, ennek megfelelően az ORI lemondta a koncerthirdetéseket a különböző médiumokban. A hard rock zenekar helyett meghívták a Tokyo Blade, a Paganini, a Mama’s boys, a Sado és a Railway együtteseket. A névsorból is látszik, hogy egyikük sem ért fel a Black Sabbath ismertségével, de tűzoltásjelleggel ennyire futotta.
Az ORI-ból 1987. november 30-i keltezéssel újra írtak Pentz Zsoltnak, melyben sérelmezték, hogy nem kaptak időben információt az együttes feketelistára kerüléséről, s emiatt kártérítést kértek az Interkoncerttől, mivel október 13. (ekkor kapták meg a blankettaszerződést a koncertszervezésre) és november 6. (ekkor kapták meg a hírt, hogy mégsem jön a zenekar) között propagandával és reklámmal készültek az együttes fogadására.
Az ORI és az Interkoncert közötti feszültséget mérni lehetett egy másik meghívás kapcsán is. Ugyanebben a levélben maliciózusan azt írta az ORI az Al Bano és Romina Power olasz duó esetleges magyarországi felléptetése kapcsán, hogy „Már nem lepődünk meg azon, hogy egy fontos kérdésben, a feltételes módokból, a véleményezésekből és eléggé szakszerűtlen megállapításokból áll a levél (amit az Interkoncert írt korábban az ORI-nak – a szerk.), nevezetesen: az Al Bano együttest világsztárnak lépteti elő. Örülünk egyszemélyes slágerlistájának, de ilyen szubjektivizmussal nemzetközi tevékenységet folytatni még a könnyűzene területén sem lehet. Még akkor sem, ha az elmúlt évek tevékenységéből adódóan úgy tűnik, mintha Önnek és osztályának Magyarország könnyűzenei életének alakításában csak egy menedzser létezne.” Az írás a továbbiakban sem mentes a személyeskedésektől, súrolva a sértegetés kategóriáját: „[…] többéves tapasztalatom, hogy adott esetben azt sem tudják, hogy Prágában milyen külföldi együttes lép fel”. Mindez persze a színfalak mögött zajlott, miközben a közönség – már ha létrejött egy adott koncert – jót szórakozott a könnyűzenei programokon.
Nem volt azonban ennyire egyszerű a helyzet a könnyűzenei import terén, ugyanis néhány befolyásos szürke eminenciás megfelelő profit reményében meglehetősen hatékonyan intézte a külföldi sztárok hazai ügyeit. Hajnal Gábor, a Kádár-korszakban nem hivatalosan rockmenedzserként működő koncertszervező a Petőfi Csarnokban (Pecsa) is tevékenykedett, az ide hívott külföldi zenekarok gardírozásáról meglehetősen konkrét emlékei vannak:
A nagy külföldi koncerteknek mi csak a helyszínt biztosítottuk, nem mi foglalkoztunk már a szocializmus idején sem a nyugati előadók Magyarországra való szervezésével. A megállapodásunk úgy történt, hogy a helyszínért mi kértünk bérleti díjat, a szervezőé pedig a jegybevétel volt, tehát ő vállalta a kockázatot. Kivételként tudom említeni Al Di Meolát, akinek nagy sikerű koncertet szerveztem. A külföldieket a kezdet kezdetén Hegedüs László hozta a Pecsába, akinek eleve jó szocialista kapcsolatai voltak és üzletemberként fogta fel a zenekarok menedzselését. Ő kapta meg elsőként a jogot a pártállamban arra, hogy külföldi zenekarokkal kössön szerződést magyarországi helyszínekre, sőt még egy angol üzletembertársa is volt, akivel céget alapítottak. A Jethro Tullt is az ő közvetítésükkel hozták először Magyarországra 1986-ban, amikor az MTK-stadionban léptek fel, néhány évre rá, a rendszerváltozás hajnalán pedig Besnyő László koncertszervező és az általa vezetett, frissen alakult Krokodil Rock Kft. jóvoltából a Pecsába is eljutottak, erre hatezer ember jutott be.
A magánúton történő menedzselés folyamatának végén azonban 1988-ig mindig ott állt az Interkoncert, ha ők nem akarták, akkor az adott kiszemelt banda nem jött hazánkba. Ha viszont ráütötték a pecsétjüket az egyébként a magánmenedzserek által előzőleg nem kevés munkával tető alá hozott szerződésekre, akkor vigadhatott a magyar közönség, és többi között olyan nagy világsztárokat láthatott 1987-ben a Budapest Sportcsarnokban, mint a Deep Purple, James Brown, C. C. Catch, Shakin’ Stevens, a John Mayall and the Bluesbreakers, a Spandau Ballet, Cliff Richards, Chris Norman, Boy George és Meat Loaf. A show folytatódott a magyar rajongók legnagyobb örömére, miközben a pártállami könnyűzenei monopolcégek szépen lassan elvesztették hídfőállásukat.
Borítókép: Kertészeti Egyetem Klubja (KEK). Pop-meccs gála 1986. február 8-án. A színpadon a KFT együttes (Fotó: Fortepan)
