Mindegy volt, fiatal vagy idős. Mindegy volt az is, hogy telt vagy karcsú. Minden mindegy volt. Serdülő leánygyermekek, újdonsült és tapasztalt asszonyok, hajadonok… a szovjet katonák nem válogattak. Ahogy a szakértők fogalmaznak, a szovjet hadseregben kultúrája volt a szexuális kizsákmányolásnak; ám az emberi lét határán mozgó katonák által elkövetett akár tömeges, csoportos nemi erőszak a nők és családjuk életét nyomorította meg. Mint tudjuk, legtöbbször a többség számára láthatatlanul.
A téma azonban sokáig kibeszéletlen maradt, hiszen a diktatúrában egyéb megpróbáltatások és nehézségek leküzdése mellett az erőszak ténye – össztársadalmi szinten – háttérbe szorult.
A díszbemutatón Skrabski Fruzsina rendező és producer elmondta, hogy sokan megkeresték, s elmesélték édesanyjuk, nagymamájuk, dédanyjuk vagy más nőrokonuk által elszenvedett borzalmakat. Köztük Pintér Jolán, a Gulágokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány vezetője is elmondta édesanyja, Rohr Magdolna történetét, s Kovács Emőke történésszel együtt támogatták producert abban, hogy ezt a filmet vászonra vigye. Ugyanis Sára Sándor Magyar nők a gulágon című dokumentumfilmjében Rohr Magdolna volt az első, aki a rendszerváltozás után a nyilvánosság előtt elmondta, hogy mindössze tizenhat éves volt, amikor a szovjetek elhurcolták otthonról és megerőszakolták. Rohr Magdolna tehát akkor megtörte a csendet, melyet most a Megörökölt gyalázat folytat úgy, hogy célja semmiképpen sem a sebek feltépése, hanem a gyógyítása. Több érintett nem szeretett volna kamera elé állni, ám többen arccal és névvel felvállalták a családi tragédiát – például a már említett Pintér Jolán és Botos József közgazdász is –, s ezeket az interjúkat egészítik ki és helyezik kontextusba a témában jártas kutatók (például Kovács Emőke, Kunt Gergely és Pető Andrea történészek), illetve egy pszichológus (Tapolyai Emőke).
A film a megértés és a megértetés irányából közelít a nehéz témához. Kezdve attól, hogy a nők és a családok miként dolgozhatták fel a velük történt szörnyűségeket, egészen addig a területig, vajon mit eredményezett a több évtizedes hallgatás.
Sokkoló, brutális, húsba maró történeteket mutat be egymást követően. A meggyalázás legkülönbözőbb formáit mesélik el: egy asszonyt a férje előtt például úgy erőszakoltak meg szovjet katonák, hogy a férfi halántékához fegyvert tartottak, s e szörnyűséget sem az asszony, sem pedig a férfi nem tudta soha feldolgozni. De nem volt ritka az sem, hogy az iskolába „terelték össze” a településen élő hölgyeket, vagy éppen a padláson bujkáló, félelemtől reszkető nőket használtak ki. A szakértők segítségével választ kapunk arra – három különböző hátterű áldozat naplójában fellelhető feldolgozásnarratívák bemutatásával is –, hogy több nő elfojtotta a fájdalmát, mert félt, hogy egy életen át megbélyegzik a környezetében. De nem volt ritka az sem, hogy felmentést kerestek a katonák tettére.
A hallgatásban – ne feledjük – cinkos volt a hatalom is: „félrenézett”, érdemben pedig magára hagyta az áldozatokat. A nők hallgatása pedig – ahogy a film erre rendkívül érzékenyen rátapint – többször tudatos volt, mellyel az áldozatok egyfajta hatalmat is kaptak a saját testük és sorsuk fölött.
E terheket azonban továbbörökítették gyermekeiknek, unokáiknak, akik ezzel nagy feladatot is kaptak az élettől: emlékezni és emlékeztetni arra az áldozatok leszármazottait s minden embert: a fájdalmuk jogos, s az erőszak nem a nők szégyene, hanem minden esetben azoké, akik elkövették ellenük.
Skrabski Fruzsina és Kiss Sándor rendezők filmje egy olyan szégyenfoltját meséli el a magyar történelemnek, melyet nem lehet tankönyvekből megismerni, viszont szervesen benne él a transzgenerációs traumáinkban.
Borítókép: A megszálló hadsereg katonái és a romok alól előmerészkedő polgárok valahol Budapesten (Fotó: Fortepan)
