Üdvözlöm! Dr. Jane Goodall vagyok
– toppant be majdnem tucatnyi ember közé Jane, vagyis Bohoczki Sára, aki a legnagyobb természetességgel kezet nyújtott, s máris kezdetét vette a különleges természetjárás. Ekkor még nagyon közel éreztem magamhoz a belváros zaját – a dühös autósok dudaszimfóniáját, a nyikorgó villamosok énekét –, pedig lett volna elég időm eltávolodni a zűr- és hangzavartól. De nem sikerült. Tizenöt perc metrómagány, majd a hűvösvölgyi megállóig majdnem ugyanennyi villamosút, s végül az elkerülhetetlen kék monstrum, a busz, egészen a Hármashatárhegyi repülőtér melletti Vörös-kővárig. Ott alakította ki ugyanis a magyarországi Jane Goodall Intézet a Jane Goodall tanösvényt, melyet 2018-ban adtak át, hat információs táblából áll, s egy kilométer hosszú. A környezet tehát gyönyörű, s tizenegy óra – a kezdés – előtt pár perccel meg is érkeztem, de elsőként mégsem ragadott magával. Megállapítottam, kell idő az átállásra is. Arra, hogy le- és megnyugodjak. Nos, az előadás már elkezdődött, így nincs mit tenni, Jane-en a világ, vagy a szombaton túrázni vágyó emberek szeme.
Goodall Londonban született. Mint megtudtuk, nem voltak gazdagok, de mégsem volt szomorú, hogy nemhogy autóra, sőt még biciklire sem telt a családnak. Szeretetben és békességben éltek, egymás szövetségeseiként. Sorsa megpecsételődött, amikor édesapjától egy játék csimpánzt kapott ajándékba a második születésnapjára. Kézenfekvőnek látta, ha a londoni állatkert egyik csimpánzáról nevezi el a plüsst, így lett Jubilee az élethű kis játék.
Az állatok, a természet mindig is vonzotta Jane-t. Otthon érezte magát a természetben és empátiával fordult a Föld minden élőlénye felé.
Egy napon egy maréknyi gilisztát költöztetett be a lakásukba, sőt a saját kiságyába. A szülei megdöbbentek, de nem kiabáltak vele. Ellenben megértették vele, hogy a giliszták közege a föld, a paplan melege között aligha lesz hosszú és boldog életük. Hasonló tanulságos történeteket mesélt Jane; s közben megismerhettük a Vörös-kővár kincseit. Itt-ott egy-egy téltől gyötört madárka hangja visszhangzott, s az esős idő ellenére is ropogott a lábunk alatt a fák által levetett sok-sok gally és levél. Ha messzire néztem, az ég egybetáncolt a hegyekkel; ha pedig lentre figyeltem, az élénkzöld moha mosolygott komorbarna földben. A rohanó léleknek menedék ez a világ. Hasonlót érezhetett a kutatónő is, amikor – a család és a saját spórolt pénzét felhasználva – fiatalon ellátogatott barátnője családjának kenyai farmjára. A plüsscsimpánz után ez volt a második igazi nagy fordulópont az európai lány életében. Ott és akkor beleszeretett Afrikába, ami végül élete meghatározó kontinense lett.
Az élet és sosem az élettelen izgatta. A múzeumi munka fontos és megkerülhetetlen a kutatás és az eredmények bemutatása során; de Jane-t a kitömött, halott „kirakatállatok” nem vonzották; a terepen volt igazán önmaga. Tapasztalat nélkül hívták el az emberszabásúak tanulmányozására; ám – mivel akkor még nem járt egyetemre – nem a papírforma, azaz tankönyv szerint járt el: többek között nem számokkal, hanem nevekkel látta el az állatokat, sőt a személyiségjegyeiket is feljegyezte. Skandalum! Nem simult bele a tudományos sztenderdbe, az elvárások mit sem érdekelték; elkezdte járni a saját útját.
Az idő őt igazolta: az emberszabásúak legnagyobb kutatója lett. Intézetet hozott létre, melynek tevékenység sokrétű, de foglalkoznak többek között az orvvadászok miatt árván maradt csimpánzkölykök rehabilitációjával is.
„Hunyd be a szemed, s képzeld el, ahogy afrikai levegővel telik meg a tüdőd, s a nap simogatja a bőröd” – ilyen és ehhez hasonló játékok segítették a bevonódást a túra során. Akik jegyet váltanak a sétaszínházi előadásra, többek között betekintést nyerhetnek Jane Goodall magánéletébe is, de a hangsúly inkább a természethez való kötödéséről szól. Bohoczki Sára szerepében hiteles, Jane egy-egy gesztusa visszaköszön a túra alatt. A tanösvény bejárása – mivel öt-hét percenként megállunk egy-egy kis történtre – gyerekek által is könnyen teljesíthető.
Egyre többet halljuk, mennyire fontos a környezetünk és az állatok védelme, de a szavak egy idő után kiüresednek, erejük csökken. A magyarországi Jane Goodall Intézet által megálmodott sétaszínház az érdeklődőket terepre viszi, s megmutatja még a magamfajta városlakó rohanóknak is, hogy a természet nem menedék, hanem annál sokkal több: az otthonunk.
Borítókép: minden állomáson egy-egy történetet adott elő a Goodallt megszemélyesítő színésznő (Fotó: a szerző felvétele)
