Modern és rohanós korunkban az unokák hajlamosak arra, hogy felszínes kapcsolatot alakítsanak ki a nagyszülőkkel. Az Orlai Produkció Jaj, nagyi! című előadása, amelyet Szabó Máté vitt színre a 6Szín-ben, arra hívja fel a nézők figyelmét, hogy ez óriási hiba.
Egyrészt azért, mert az unokák a legfontosabb dolgokat tanulhatják meg a nagyszülőktől, ám ehhez elengedhetetlen, hogy hosszabb időt töltsenek velük. Ráadásul ezek az alkalmak meditációs elmélyüléshez hasonlatosak. Ilyenkor ugyanis a fiatalok nemcsak megfürdenek egy kicsit a nagyszülők feltétel nélküli szeretetében, hanem elindulhatnak egy belső utazás felé.
A nagyszülők generációjától ugyanis meg lehet tanulni azt, hogy semmilyen párkapcsolat nem működik elköteleződés nélkül. Meg lehet tanulni azt, hogy úgy lehet teljes és boldog, kiegyensúlyozott és harmonikus életet élni, ha az ember kitart a partnere mellett egy életen át. Ez viszont a kompromisszumra való képesség nélkül nem megy. Mert az élet nagyobb része küzdelemből áll, ezt is meg lehet tanulni a nagyszülőktől. Aztán arról is szól ez az előadás, hogy ha együtt él – legalább egy kis ideig – az unoka a nagyszülővel, fejlődik a másik ember iránti elfogadó képessége. Egy idős embernek ugyanis temérdek olyan tulajdonsága lesz (általában akaratán kívül), ami nagyon távol áll a fiatalabb generációtól. Ha viszont megtanul ezeken túllépni, akkor a jövőbéli párkapcsolatában is könnyebben viseli el a másik nem temérdek különbözőségét.
Másrészről a nagyszülők nemzedéke is sok dolgot tanulhat az unokáktól. Esetünkben – mivel a nagymama özvegy – az elengedés képességét, ami éppen ellentétes az elköteleződéssel. Az unokák nemzedéke ugyanis fiatalsága és amiatt is, mert még előttük az élet, annak temérdek lehetősége, könnyebben engedi el a dolgokat.
Itt a nagymamának szükséges némi segítség ebben, hogy tovább tudjon élni élete párja nélkül. Konkrétan: le kell venni a nagyapa névtábláját az ajtóról. A nagymamát Molnár Piroska alakítja, aki brillírozik a szerepében. A színésznő a helyzetkomikumra épülő szituációkat úgy adja elő, hogy a közönség egyrészt felszabadultan nevet, másrészt nagyon hamar belenyilal az ember szívébe az élet abszurditása miatti fájdalom. Szabó Máté rendezése az elmúlásról is szól, arról, hogy az élete vége felé haladó nagymamát néha meg kell ölelni, néha meg kell fogni a kezét, mert a magánynál nincsen fájdalmasabb.
De akkor is elemében van Molnár Piroska, amikor a kamasz fiút ügyesen kell segíteni abban, hogy jobban tudja kezelni a szerelmi ügyeit, hogy megértse önmagát, hogy tisztán lássa a tisztességes és a tisztességtelen magatartás közötti különbséget.
Az unokát alakító Rohonyi Barnabás játékát is érdemes kiemelni, mert jól hozza a kamaszokra jellemző végletes, sokszor hisztérikus viselkedés mellett azt is, hogy egy igazán mély érzésű fiúról van szó, aki felelősséget tud vállalni a tetteiért. A régi, hagyományos értékek világa találkozik a színdarabban az új, modern kori gondolkodással, és Szabó Máté rendezéséből kitűnik, hogy a két világ között nemhogy szakadék nincsen, hanem több a közös pont, mint azt felszínesen gondolni lehet. Az előadás hangsúlyosan kiemeli, hogy a nagymama értékrendszere nélkül nagyon nehéz élete lesz az unokának, vagyis a múlt erkölcsi értékrendszere nélkül a modern ember örökre elveszik. Mellékszálnak tűnik, de kiderül, hogy a nagymamának segítenie kell abban, hogy az unokája megélje a gyászt a legjobb barátja elvesztése miatt. Ahhoz pedig partnerre van szükség, egy megértő fülre, bár egy kicsit elbohóckodják a szereplők a nagy vallomás pillanatát azzal, hogy a nagymama nem rakja be a hallókészülékét a fülébe. Így viszont keveset hall a tragikus történetből. De ez a helyzet inkább azt mutatja be, hogy sokszor nem a szavak értelme a legfontosabb, hanem a lelkek összekapcsolódása. Amikor eljutnak az érzések lélektől lélekig.
Borítókép: jelenet az előadásból (Fotó: Orlai Produkció)
