– Az Emlékek a katonaládából című regényében az elejétől fogva keresi annak a bizonyíthatóságát, hogy a román bajtársak között is vannak emberségesek, hogy nem fekete- fehér a helyzet, hogy közösen is lehetne létezni, a bajokban osztozni. Mégis, amint leírja, a tények azt igazolják, hogy elég egy kis politikai hangulatkeltés, s máris baja eshet a magyaroknak.
– Azt hiszem, tulajdonképpen a marosvásárhelyi „fekete március” idején jött rá a frissen hatalomra kerülő politikum arra, hogy az úgynevezett „nemzetiségi kártya” megfelelő időben és alkalommal való kiosztása mekkora adunak számít. Azóta pedig időről időre beveti ezt a módszert. Egy rosszul vezetett társadalomnak mindig szüksége van bűnbakokra, akiknek képletes vagy valós feláldozásával lecsillapíthatja az elégedetlen tömegeket. 1990.március 15-én a „szabad és független” romániai sajtó és média ontotta a megtévesztő álhíreket, amelyeknek az üzenete az volt, hogy a Székelyföldön és Marosvásárhelyen a magyarok ölik a békés román polgárokat. A céljuk pedig nem más, mint visszacsatolni Erdélyt Magyarországhoz – mondták. A kaszárnyában a bőrünkön éreztük a reakciókat: a televízió elé hurcoltak minket, és kényszerítettek, hogy nézzük a polgárháborús hangulatú képsorokat. – Nézzétek, hogy mit művelnek a tieitek! Hiába, csak „bozgorok” vagytok ti! Kígyókat melengettünk a keblünkön! Na de most aztán meglátjátok ti, hogy milyen az, ha a románt megharagítjátok! – kommentálták.
Mi, a maroknyi magyar kiskatona, teljesen tájékozatlanok voltunk. Fogalmunk sem volt, hogy mi is történt valójában, és borzadva néztük a marosvásárhelyi vérengzés élő közvetítését. Akkor nem is hallottunk még a tömegek manipulálhatóságáról. Nem tudtuk, hogy egy régi és igencsak jól bevált módszer a politikai vezetés megszerzéséhez az etnikumok közötti mesterséges feszültség kiélezése. Azt sem volt honnan tudnunk, hogy a „szabad” sajtó és média csakis egyetlen nézőpontból, teljesen szubjektíven kommentálta és szemléltette az eseményeket. Csupán szégyelltük magunkat, ám rettegtünk attól, hogy miként fogják rajtunk megbosszulni a bajtársaink a nemzetükön esett sérelmeket.
De volt egy másik vetülete is az eseményeknek, amely azt bizonyította, hogy nem mindenki hagyta magát elragadtatni a nemzetiségi uszításoktól.
– Hogy történt ez az eset?
– A városi munkásgárda botokkal felfegyverkezett alakulatának a vezére döngette meg a kaszárnyakaput: – Adjátok ki a magyarokat! – üvöltötték a kerítés túlsó oldaláról. Nekünk pedig, a leszerelés előtt álló, sokat próbált katonáknak, akik végigharcoltuk a forradalmat, és hetekig folytonos életveszélyben éltünk, összeszorult a torkunk, mert éreztük, hogy a kint forrongó tömeg legszívesebben darabokra tépne minket. Az ügyeletes fiatal főhadnagy felcsatolta a szolgálati pisztolyát, törölt egyet a bajuszán és kitárta a kaput.
– Mit akartok? Miféle magyarokról beszéltek? Hogy képzelitek, hogy vannak itt magyarok? Ez a román hadsereg kaszárnyája! Ha magyarokat akartok látni, eredjetek Marosvásárhelyre! És aki még egyszer döngetni mer, annak letöröm a kezét! – üvöltötte, majd becsapta a kaput. Nekidőlt a hátával, és magához intett minket, a kővé vált magyar kiskatonákat, és halkan így szólt: – Fiúk, mi együtt harcoltuk végig a forradalmat, és akkor, amikor a fegyverek ropogtak, nem kérdeztük egymástól, hogy ki milyen nemzetiségű.
Tisztellek benneteket, mert jó katonáim voltatok, de most, a ti érdeketekben, arra kérlek benneteket, hogy a kaszárnyában többet ne beszéljetek magyarul.
Még egy hónapunk volt a leszerelésig, de ez idő alatt nem mertünk magyarul beszélni talán még magunkban sem.
