Emlékek a katonaládából

K. Kovács István író, teatrológus-dramaturg és előadóművész harminckét év elteltével felnyitotta volt katonaládája tetejét, s mint palackból a szellem, kiszabadultak onnan a nyomasztó, kínzó és kísértő történetek. Az Emlékek a katonaládából című kötetében arról vall, hogy milyen volt erdélyi magyarként a román hadsereg közkatonájának lenni az 1989-es rendszerváltás előtt, a rendszerváltás ideje alatt és közvetlen utána.

–  Az Emlékek a katonaládából című regényében az elejétől fogva keresi annak a bizonyíthatóságát, hogy a román bajtársak között is vannak emberségesek, hogy nem fekete- fehér a helyzet, hogy közösen is lehetne létezni, a bajokban osztozni. Mégis, amint leírja, a tények azt igazolják, hogy elég egy kis politikai hangulatkeltés, s máris baja eshet a magyaroknak.
– Azt hiszem, tulajdonképpen a marosvásárhelyi „fekete március” idején jött rá a frissen hatalomra kerülő politikum arra, hogy az úgynevezett „nemzetiségi kártya” megfelelő időben és alkalommal való kiosztása mekkora adunak számít. Azóta pedig időről időre beveti ezt a módszert. Egy rosszul vezetett társadalomnak mindig szüksége van bűnbakokra, akiknek képletes vagy valós feláldozásával lecsillapíthatja az elégedetlen tömegeket. 1990.március 15-én a „szabad és független” romániai sajtó és média ontotta a megtévesztő álhíreket, amelyeknek az üzenete az volt, hogy a Székelyföldön és Marosvásárhelyen a magyarok ölik a békés román polgárokat. A céljuk pedig nem más, mint visszacsatolni Erdélyt Magyarországhoz – mondták. A kaszárnyában  a bőrünkön éreztük a reakciókat: a televízió elé hurcoltak minket, és kényszerítettek, hogy nézzük a polgárháborús hangulatú képsorokat. – Nézzétek, hogy mit művelnek a tieitek! Hiába, csak „bozgorok” vagytok ti! Kígyókat melengettünk a keblünkön! Na de most aztán meglátjátok ti, hogy milyen az, ha a románt megharagítjátok! – kommentálták.
Mi, a maroknyi magyar kiskatona, teljesen tájékozatlanok voltunk. Fogalmunk sem volt, hogy mi is történt valójában, és borzadva néztük a marosvásárhelyi vérengzés élő közvetítését. Akkor nem is hallottunk még a tömegek manipulálhatóságáról. Nem tudtuk, hogy egy régi és  igencsak jól bevált módszer a politikai vezetés megszerzéséhez az etnikumok közötti mesterséges feszültség kiélezése. Azt sem volt honnan tudnunk, hogy a „szabad” sajtó és média csakis egyetlen nézőpontból, teljesen szubjektíven kommentálta és szemléltette az eseményeket. Csupán szégyelltük magunkat, ám rettegtünk attól, hogy miként fogják rajtunk megbosszulni a bajtársaink a nemzetükön esett sérelmeket. 
De volt egy másik vetülete is az eseményeknek, amely azt bizonyította, hogy nem mindenki hagyta magát elragadtatni a nemzetiségi uszításoktól. 

Az Emlékek a katonaládából című kötet 2022-ben látott napvilágot (Fotó: A szerző felvétele)

– Hogy történt ez az eset?
– A városi munkásgárda botokkal felfegyverkezett alakulatának a vezére döngette meg a kaszárnyakaput: – Adjátok ki a magyarokat! – üvöltötték a kerítés túlsó oldaláról. Nekünk pedig, a leszerelés előtt álló, sokat próbált katonáknak, akik végigharcoltuk a forradalmat, és hetekig folytonos életveszélyben éltünk, összeszorult a torkunk, mert éreztük, hogy a kint forrongó tömeg legszívesebben darabokra tépne minket. Az ügyeletes fiatal főhadnagy felcsatolta a szolgálati pisztolyát, törölt egyet a bajuszán és kitárta a kaput.  
– Mit akartok? Miféle magyarokról beszéltek? Hogy képzelitek, hogy vannak itt magyarok? Ez a román hadsereg kaszárnyája! Ha magyarokat akartok látni, eredjetek Marosvásárhelyre! És aki még egyszer döngetni mer, annak letöröm a kezét! – üvöltötte, majd becsapta a kaput. Nekidőlt a hátával, és magához intett minket, a kővé vált magyar kiskatonákat, és halkan így szólt: –  Fiúk, mi együtt harcoltuk végig a forradalmat, és akkor, amikor a fegyverek ropogtak, nem kérdeztük egymástól, hogy ki milyen nemzetiségű. 

Tisztellek benneteket, mert jó katonáim voltatok, de most, a ti érdeketekben, arra kérlek benneteket, hogy a kaszárnyában többet ne beszéljetek magyarul.

Még egy hónapunk volt a leszerelésig, de ez idő alatt nem mertünk magyarul beszélni talán még magunkban sem.

– Mint a legszörnyűbb történetek átélői, csak kopogó és eszköztelen szavakkal mesél. Hogy építette fel a regény dramaturgiáját?
– A dokumentumregényem hármas szerkezetű. Az első rész egyes szám első személyben, múlt időben ábrázolja a szocialista rendszer végvonaglásait egy tizenkilenc éves kiskatona optikájából, akinek személyén át rálátás nyílik az akkori katonaköteles fiatalok mindennapjaira egy kaszárnya falain belül. A második rész az 1989-es, véresen lelkendező forradalom szubjektív élményeken alapuló leírása, mintegy helyszíni tudósítás formájában Targoviste városából. Itt már beszerkesztettem a kordokumentumoknak számító leveleket is, melyek megszakítják a pergő eseményeket. Ezen levelek által a civil polgárok benyomásai is hangot kapnak a forradalmi hangulatról, az akkori lelkesedéssel vegyes félelmekről. A harmadik rész csak leveleket tartalmaz, mintegy tágítva az addigi szűk, személyes nézőpontot, és bizonyítva, hogy sehol sem volt akkor túl rózsás az élet.

– A forradalom kitörése a katonaságban érte. Önöket vezényelték ki megvédeni a hírhedt Securitate épületét. Félelmetes lehetett átélni, ahogy a tomboló tömeg először önök ellen fordul, majd átalakult baráti közeggé azt skandálva, hogy a katonaság az ő pártjukon van. Aztán éppen hogy egyesült a két csoport, távolról belelőttek a tömegbe, kilőve két katonatársukat is. Végignézték a közelben azt is, ahogy a diktátort és feleségét elviszik kivégezni. Hogy lehetett ezeket az emlékeket bezárni a katonaládába?
– Több mint harminc évig íródott bennem ez a regény. Eleinte terápiás célból kezdtem el papírra vetni ezeket az emlékeket, hogy szembenézzek velük és hogy megszelídítsem őket. Mert évtizedeken át nyomasztottak. Ott voltak az álmaimban is. Az  idő múlása  pedig nem szépítette meg őket, mert nem tudtam beszélni róluk. Ott lebegtek örökké. 

Ott volt a kosz, a bűz, az éhezés, a rongyos egyenruha, a lyukas bakancs, a metsző téli hajnalok, valamint a fegyver kegyetlen hidege. Ott voltak a zsíros röhögések, a rosszindulat, és ott volt a gyűlölettől eltorzult arccal a képünkbe üvöltött utálat és megvetés. Ott volt örökké a lőporszag, ott voltak a gránátrobbanások, a süvítő golyók és az utcákon rongyhalmokként fekvő holttestek. 

Mint szentjánosbogarak halvány fénye sejlett fel a szegényes ellenpont: az 1989-es forradalom néhány napig tartó eufóriája, egy-egy váratlan nemes gesztus, egy baráti jobb, egy őszinte mosoly, egy bajtársias vállveregetés. Most, a regény befejeztével remélem, hogy örökre lecsukom a katonaláda tetejét, amelyből harminckét év elteltével még mindig fegyverolaj-, cipőkrém- és fertőtlenítőszag árad. Ezúton is köszönetet mondok azoknak a bajtársaimnak, barátaimnak és ismerőseimnek, akik a beleegyezésüket adták, hogy az akkor tőlük kapott leveleket, mint kordokumentumokat, felhasználhassam a regény megírásához.

Borítókép: Az Emlékek a katonaládából című könyv bemutatója (Fotó: a szerző felvétele)