Meglendült Bartók Béla fejszéje

Kodály a szolmizációs jeleivel csajozik, Bartók pedig diszkózenére vonaglik. Mégis korszakos zsenik. És minden látszólagos ökörködés ellenére annak is látszanak. Egy színpadi tér tárul elénk, ahol még az is vérkomoly, ami vérgagyi.

A színházi olimpia Ifjú barbárokját, amelynek szerdán tartották meg az első előadását az olimpia műsorán, már jóval megelőzte a híre. Voltak ismerőseim, akik még Gyulán látták, voltak, akik Kolozsvárra utaztak el ezért a tényleg rendkívüli színházi élményért. Elragadtatott élménybeszámolókat hallottam sokaktól, akiknek ráadásul adok is a szavára. Már nézegettem is a kolozsvári színházjegyeket és szállásokat, amikor örömmel láttam, hogy az olimpia miatt Budapesten is vendégszerepel a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciója Vecsei H. Miklós szövegével és ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében. 

Az Ifjú barbárok című előadás rendkívüli színházi élmény. Forrás: Nemzeti Színház/Színház.org

 

 

Kultúrharcos különítményesek – nincs új a nap alatt

Így aztán kivártam a magam sorát, addig pedig összerendeztem magamban a darabról addig hallottakat. 

Nos, az összes reflexión átütött az a vélemény, hogy nagyon bátor előadást raktak össze az alkotók, amelyik markáns művészi állásfoglalásként is értelmezhető a mai, kultúrharcoktól meggyötört világunkban. 

Mert annak éles kritikáját fogalmazza meg, hogy milyen károk okozására képes az a színleg a kultúra védelmében fellépő, de a valódi kulturális minőség iránt valójában érzéketlen különítményes bagázs, amelynek a kultúrharcaiból éppen csak a kultúra hiányzik – mind a stílust, mind a műveltséget tekintve. S amely bagázs a művészi üzenetek varázslatosan bonyolult rendszeréből csakis azt képes kihüvelyezni, amit politikai üzenetté lebutítva tud a maga számára értelmezhetővé tenni: Bartók és Kodály népdaloktól megihletett világától csakis a magyar kultúrfölény bizonyítását elvárva, művészetük teremtő erejének jelentőségét fel sem mérve, meg sem értve. 

Nos, az előadást látva – és, spoiler: megcsodálva – érteni vélem, hogy ezt az értelmezést miért tartották szükségesnek olyan sokan hangsúlyozni erről a darabról szólva. Szánalmasan ostoba politikusokból és ostobán politizáló közemberekből ugyan rengeteg van, de ez történelmi koroktól és politikai értékválasztásoktól függetlenül igaz – amit a darab előadói, nagyon helyesen, azzal is jól érzékeltetnek, hogy az eltompult szellemű lények körét a „Bélát” és „Zoltánt” hazaárulással vádoló széljobberektől egészen az utánuk eljövendő, a cancel culture őrületét elszabadító újbalos csőcselékig előreutalva írják körül. 

Viszont az a véleményem, hogy azok, akik kizárólag erre a motívumra hegyezik ki a darab értelmezését, puszta merő jó szándékból ugyan, de pontosan azt a hibát követik el mindent kényszeresen átideologizálva, amelyet a darab alkotói joggal kárhoztatnak. Az én értelmezésem szerint is fontos ez a szál, de úgy gondolom, ha elsőként vagy ráadásul állandóan csak ezt emlegetjük fel az Ifjú barbárok erényeként, éppen arról tereljük el a figyelmet, ami ezt a darabot átütő erejű, lenyűgözően eredeti művészeti produkcióvá teszi. 

Szemérmetlenül derűs komédiázás – letaglózó fájdalommal

Vecsei H. Miklós a színészek rögtönzései által is formált szövege, valamint ifj. Vidnyánszky Attila rendezése ugyanis azzal tűnik ki igazán, hogy milyen döbbenetesen kiterjedt hangulati játéktérrel tud dolgozni, s úgy, hogy az egymással egyáltalán nem rokon érzelmi impulzusok nem egy széteső kavalkádhoz vezetnek, hanem egy csodásan koherens, szédítő érzelmi forgatagba csapnak át. Bartók Béla és Kodály Zoltán életének magas és mély pillanatainak összefűzésével egy olyan cselekményt kibontva, amelyben a szemérmetlenül derűs komédiázás bármikor átmegy letaglózó erejű fájdalomba. Egy burleszkjelenet ezen a színpadon bármikor szürreális vízióba, aztán történelmi kataklizmába csap át, hogy aztán a teljesen eklektikus zenei összeállítás nyelvére váltva közvetítsen az értelemmel felfogható tartományokon túlra is megérkező üzeneteket. 

Döbbenetes, hogy ez a tartalmas zűrzavar az Ifjú barbárokban ennyire megbízhatóan működik, s ezért a darab legfontosabb titkát szerintem azzal fejtjük meg, ha annak járunk utána, hogy hogyan is működik benne ez a hatásmechanizmus. 

A darab igazi bátorságát szerintem az adja, hogy a magyar szellemnek ezt a két vitathatatlanul zseniális képviselőjét egyszerre mutatják be botladozó börleszkfiguraként, abszurd drámába illő bábalakként, valamint érzékeny szellemű, csodálatos világokat teremtő, drámai megvilágosodásokat és sorscsapásokat átélő, ihletett művészekként. Úgy, hogy önmaguk ennyi alakzatát megformálva sem esnek ki a szerepükből, s veszítik el karakterük nagyszerűségét.

Ez az érdem persze jelentős mértékben a két kiváló főszereplő, a Barbár B. (azaz Bartók Béla) és a Barbár K. (azaz Kodály Zoltán) alakját megformáló Imre Éva és Szűcs Ervin alakításának is köszönhető – s ebben különösen Imre Éva kiválasztása a merész, de aztán minden szinten igazolható döntés. 

A beteges, törékeny, szinte áttetszően finom Bartók egyéniségét a férfinak öltözött nőalak dimenziói egyszerre teszik még esetlenebbé, még esendőbbé, de művészi hitelességében, erejében mégis kikezdhetetlenné. 

Isten bocsássa meg nekem, de az előadást látva nagyon is sokszor eszembe jutott a Picasso kalandjai című, kultikus svéd szürrealista komédia frenetikusan abszurd humora, a Bartókot alakító színésznő csodálatosan szenvtelen arcvonásait látva pedig Buster Keaton titkos tudást sejtető, rejtelmes esetlensége. 

A művészi sors tragédiája – de könnyesre röhöghetjük magunkat rajta

Próbálom visszaadni, hogy mit kellene elképzelni erről az előadásról gondolkodva, mielőtt belemerülünk a lehetséges mélyebb értelmezések tavasszal is őszi ködébe. Például azt érdemes nagyon is nyomatékosan kiemelni, hogy ez egy olyan dráma, amelyen nagyon sokszor a szó szoros értelmében könnyesre röhöghetjük magunkat. 

Kezdve a szolmizáló jeleivel csajozó Kodállyal, folytatva a népdalgyűjtő körútra induló, az adatközlőket éneklésre rábírni próbáló Kodály és Bartók eszméletlenül röhejes megpróbáltatásaival. S megint csak folytatva a budapesti rádióból érkező rádióriporter és a székely falusi ember közötti, a mikrofonnal bohóckodó kabarétréfával, a fonóban felállított „gráf” lelkes méltatásával. 

Bevégezve az adatközlőket a budapesti állatkertben érő élmények székely tájszólásban előadott agymenésével, melynek végén a zsiráfról hangzik el egy olyan sommás megállapítás, amelyet a közönség vélhetően egy életen át nem felejt el. 

S próbálom visszaadni, hogy ez mennyire hihetetlen pontossággal működik – dacára minden improvizatív elemnek. Mert valahogy az összes eszementen nagyszerű beszólás, hülyéskedés mindvégig feszes, megbízhatóan lendületes ritmusban marad – mint ahogy a színpad szélén pattogtatott pingponglabda is ezt teszi. Amelyről csak a darab végén derül ki, hogy fontos utalás, mert Bartók, miután életében először annyira elszegényedett, hogy már a zongoráját is elvitték, a Central Park pingponglabdái pattogásának ritmusára komponált fejben zenét. 

Igen, ahogy ebből is kitűnik, a darabban az életrajzi utalások rendszere is gazdag, de az életút ábrázolása mégis minden, csak nem iskolás: holott, szabadjon megjegyeznem, kevés olyan darabot láttam, amit ennyire jó szívvel ajánlanék gimnazistáknak szánt iskolai előadásnak is.

Az előadásban Vecsei H. Miklós szövege és a társulat improvizációja hangzik el. Forrás: Nemzeti Színház/Színház.org)

Ady verseit megzenésítik – Balázs Béla kedvesét kölcsön veszik 

A darab adatokban gazdag előadása egyébiránt szabályosan arra kényszerített, hogy még este, az előadás után ellenőrizzem a látottakat és hallottakat. Hogy Bartók valóban találkozhatott-e Adyval, és megzenésítette-e a verseit. Igen – így igaz. Hogy Bartók életében csak egyszer vezényelt: igen, s akkor is a Kossuth-szimfónia című művét adták elő. Hogy Kodály Berlinben egy szabados kicsapongásokba feledkező éjszakán valóban elkölcsönözhette-e erotikus szolgálatokra Balázs Béla kedvesét. Igen – könnyen lehet. Hogy Hubay Jenő is csatlakozott-e a Bartók Béla elleni szélsőjobboldali hangulatkeltéshez. Igen – így igaz. 

Volt, ahol persze a teljes szürrealizmus a valósággal való egyezésnek még a gyanúját is elvetette – miközben a művészlegendák színpadra álmodott, közös, teljességgel prózai ökörködése ezzel együtt is lenyűgöző volt Ady, Kosztolányi, Csáth vagy Babits megidézésekor. 

De azt ígértem, hogy a darab működésébe próbálok valamiféle beavatást nyújtani: s ehhez a végtelenül egyszerű, puritán díszlet bemutatása elengedhetetlen. Gyakorlatilag a pódiumon egyetlen forgalmas szoba belsejét látni, amelyből két ajtó nyílik. Ezeket hol fejszével beszegezni, hol feltépni próbálják, s rendre csak áramlik át rajtuk a színészek sereglete. 

Az egyik ajtón be, a másikon ki – őrület rohamléptekben

S ez annyi színpadi leleménnyel megy végbe, hogy megáll az ember esze. Egy példa. 

A gyűjtőkörutakon járó két zeneszerző úgy dönt, hogy most már mélyebbre kell jutni a magyar népzene keresésében, egészen a zene ősi mélyrétegeit meghódítva. Mielőtt ettől bárkit fennkölt hangulat kerülgethetne, beöltöznek búvárnak, a lábukra búváruszonyt húznak, a szájukra csutorát vesznek, s alábuknak a szoba hirtelen a tenger mélyének kék színét magára öltő terébe.

Aztán Kodály néptáncot próbál tanulni egy parasztlánytól, s ahogy ehhez nekivetkőzik, egy parasztfiú mindig átnyargal az egyik ajtótól a másikon keresztül a színpadon, s kitépi Kodály kezéből azt, amit éppen levesz magáról. Ahogy a zsákmányával elinal, a színpadi tér az ajtókon keresztül be nem látható teréből ujjongás vagy zsörtölődés hallatszik. Kodály ezen meg sem lepődik, sőt egy idő után már próbát tesz azzal, hogy valamilyen magáról leszedett dolgot a kezében eltart magától. S persze megint megtörténik az iramló léptekkel végrehajtott tolvajlás. 

Ezek a jelenetek – ahogy nagyon sok másik is – józan ésszel felfoghatatlanul nevetségesek, egyben szürreálisak is. Híven ahhoz, hogy a darab világképe szerint Bartók és Kodály egyszerre rock and roll sztár, bohóc és kafkai áldozat – elég ehhez például a Bartókot megjelölő Barbár K. névalak jelentésének bonyodalmasságába belemélyedni.

Aztán a zene. Nem, nem csak népzene szól, bár a darabban jelen lévő, kiváló Tokos zenekar zenészei ebben is nagyot alkotnak. Nem: Jimi Hendrix zenéje csakúgy hasít a hangszórókból, mint a vérgagyi euródiszkó. De még abból is zenei fantázia kerekedik, ahogyan a táncra termett népzene és a magányos énekhangra termett népdal váltogatja egymást, hogy egymással vetélkedve is mindegyik felmutassa a maga igazát. 
 

A Történelmi Korszellem néha átvedlik: ő lesz a Budapesti Elit

Minden a helyén van ebben a darabban – minden örömünk és fájdalmunk. Minden identitáskeresésünk. Melyben Bartók gondolatai előbb a közép-európai népek, aztán pedig minden ember összetartozásáról szólnak, s válnak ilyenformán a Történelmi Korszellem számára menthetetlenül időszerűtlenné és idegenné. 

Hogy mindez még kedvesebben őrült képet fessen a színpadi kavalkádról, természetesen ő, a korszellem is megszemélyesül a színpadon: őt a kiváló Váta Lóránd játssza, ahogy aztán – mi sem természetesebb – a Magyar Postát és a Budapesti Elitet is. Ilyesmi aztán tényleg megesik bármelyik családban is, mint ahogyan az is, hogy Gyugyi, a székely asztalos szájából egyszerre csak Ludwig van Beethoven szava szól. 

Ez a sok-sok idegenség persze már maga a dráma. Mert ez a sok-sok ökörség a legmélyén persze a velejéig dráma. A fasizálódó Magyarországon légüres térbe kerülő Bartók és Kodály közös életidegenségének és történelemidegenségének drámája. Bartók nem hajlandó nyilatkozni arról, hogy árja-e, Kodály pedig zsidó származású feleségét bújtatja, amikor már minden veszni látszik. S persze dráma lesz aztán Amerika is. A legnagyobb dráma. Bartók személyes drámája. Menthetetlenül egyek vagyunk – hirdeti egyre kétségbeesetten Bartók, hogy aztán menthetetlenül magára maradjon, s a nagy vízen túlra szakadjon. 

Olyan Bartók fejszéje, mint Csehov vadászpuskája

S hogy a kezében a kezdettől fogva néha-néha megjelenő fejsze látszatra egyre súlyosabbá váljon. 

Olyan ez a fejsze, Bartók Béla fejszéje, mint Csehov darabjainak vadászpuskája. Addig lengeti, amíg le nem sújt vele. 

Ahogy Csehov vadászpuskái is addig lógnak a falon, amíg egyszer el nem sülnek. Bartók egy szép, gigantikus panamai ajándékcsomag papírdobozát darabolja fel végül Amerikában a fejszéjével, amelyben egy preparált bogarat kapott ajándékba valakitől. 

Az Ifjú barbárok egy szürreális komédia, amelyik a közép-európai művészsors tragédiája is egyben. A bátorsága persze – igen, egyebek mellett – politikai bátorság is, amelyik pont attól tud igazán hatásos lenni, hogy nem akar egyik tábornak sem odamondogatni. Inkább hagyja, hogy a legrosszabb formáit mutató politika erkölcsi érzéketlensége a színpadon a maga zűrös valóságában megmutatkozzon. Az első felvonás vége az egyik legszebb példa erre: egy bornírt politikus (figyelem: kultúrharc következik!) számon kéri Bartókon és Kodályon a Zeneakadémián tartott koncertjük után, hogy nem csak a magyar teremtő erő dicséretére szegődtek, mert a román és a bolgár népdalok értékeiről is őszinte örömmel értekeznek. Hazaárulásról delirál, de aztán a két zsenivel folytatott diskurzusára ráunva hirtelen hímringyós vonaglásba kezd egy talmi tuctuc zenére, s erre a ritmusra hívja táncba Barbár K. törékeny figuráját, aki a maga mereven delejes módján szintén rángatózni is kezd.

Vegyük észre, hogy ez megint mennyire elképesztően izgalmas megoldás: mert itt, mielőtt magunkra vennénk egy korlátoltan ideologikus gondolkodás jármait, egyszerűen áttáncolunk egy ostoba revü kulisszái közé. Ez nem a politikus gondolkodás kerülése, hanem a politika diktálta ostoba játékszabályok negligálása. 
 

Szükség volt rátok: végül szarvassá változtunk

A politika fogságából való kisiklást nagyon sokszor tudják még így, hasonlóan bravúrosan abszolválni a darab alkotói. Ez történik akkor is, amikor a darab Bodolai Balázs által kiválóan megszólaltatott narrátorának bejelentése szerint a magyar kormány a háborús lelkesedést fenntartandó katonadalok gyűjtésével bízta meg Bartókot és Kodályt – ami akár kurzuslovaglás, a hatalommal való kiegyezés, a kollaborálás gyanúját is felvethetné, de erre azonnal megszólalnak az általuk gyűjtött katonadalok a maguk szívet szaggató szomorúságával. 

Hogy mi már akkor Bartókkal és Kodállyal együtt ne a hatalommal, hanem minden emberi lélek fájdalmával kollaboráljunk. 

Ez a fájdalom hatja a színpadi tereket a darab végén is: ahol az Amerikában nyomorgó, a barátjától, Kodálytól oly messzire elszakadó Bartók valamilyen dimenziókapun át mégis eszmecserébe bocsátkozik Kodállyal. Egyfajta kínkeserves végelszámolásba bocsátkozva: azt firtatva, vajon szükség volt-e egyáltalán rájuk. 

De itt, a darab végén, számunkra legalább minden egyértelmű. Ez a kérdés nem kérdés. 

Azóta is csak szarvassá változunk, fiúk. Haj, regö rejtem. Mert azt is megadja a nagy Úristen. 

S a darab szelleméhez híven ehhez azért tegyünk még hozzá valamit, hogy a nagy meghatottságtól valahogy el ne nehezedjünk. Igen: szarvassá változunk. És nem, nem zsiráffá. 

Mert a zsiráf hülyeség. A tojásdoboz pedig nem füldugó.

Az Ifjú barbárok pedig kolosszálisan jó. 

Az előadást még ma és holnap este is játsszák a budapesti Nemzeti Színházban. 

Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE! 
 

Borítókép: Ifjú barbárok (Forrás: Nemzeti Színház/Színház.org)