A Történelmi Korszellem néha átvedlik: ő lesz a Budapesti Elit
Minden a helyén van ebben a darabban – minden örömünk és fájdalmunk. Minden identitáskeresésünk. Melyben Bartók gondolatai előbb a közép-európai népek, aztán pedig minden ember összetartozásáról szólnak, s válnak ilyenformán a Történelmi Korszellem számára menthetetlenül időszerűtlenné és idegenné.
Hogy mindez még kedvesebben őrült képet fessen a színpadi kavalkádról, természetesen ő, a korszellem is megszemélyesül a színpadon: őt a kiváló Váta Lóránd játssza, ahogy aztán – mi sem természetesebb – a Magyar Postát és a Budapesti Elitet is. Ilyesmi aztán tényleg megesik bármelyik családban is, mint ahogyan az is, hogy Gyugyi, a székely asztalos szájából egyszerre csak Ludwig van Beethoven szava szól.
Ez a sok-sok idegenség persze már maga a dráma. Mert ez a sok-sok ökörség a legmélyén persze a velejéig dráma. A fasizálódó Magyarországon légüres térbe kerülő Bartók és Kodály közös életidegenségének és történelemidegenségének drámája. Bartók nem hajlandó nyilatkozni arról, hogy árja-e, Kodály pedig zsidó származású feleségét bújtatja, amikor már minden veszni látszik. S persze dráma lesz aztán Amerika is. A legnagyobb dráma. Bartók személyes drámája. Menthetetlenül egyek vagyunk – hirdeti egyre kétségbeesetten Bartók, hogy aztán menthetetlenül magára maradjon, s a nagy vízen túlra szakadjon.
Olyan Bartók fejszéje, mint Csehov vadászpuskája
S hogy a kezében a kezdettől fogva néha-néha megjelenő fejsze látszatra egyre súlyosabbá váljon.
Olyan ez a fejsze, Bartók Béla fejszéje, mint Csehov darabjainak vadászpuskája. Addig lengeti, amíg le nem sújt vele.
Ahogy Csehov vadászpuskái is addig lógnak a falon, amíg egyszer el nem sülnek. Bartók egy szép, gigantikus panamai ajándékcsomag papírdobozát darabolja fel végül Amerikában a fejszéjével, amelyben egy preparált bogarat kapott ajándékba valakitől.
Az Ifjú barbárok egy szürreális komédia, amelyik a közép-európai művészsors tragédiája is egyben. A bátorsága persze – igen, egyebek mellett – politikai bátorság is, amelyik pont attól tud igazán hatásos lenni, hogy nem akar egyik tábornak sem odamondogatni. Inkább hagyja, hogy a legrosszabb formáit mutató politika erkölcsi érzéketlensége a színpadon a maga zűrös valóságában megmutatkozzon. Az első felvonás vége az egyik legszebb példa erre: egy bornírt politikus (figyelem: kultúrharc következik!) számon kéri Bartókon és Kodályon a Zeneakadémián tartott koncertjük után, hogy nem csak a magyar teremtő erő dicséretére szegődtek, mert a román és a bolgár népdalok értékeiről is őszinte örömmel értekeznek. Hazaárulásról delirál, de aztán a két zsenivel folytatott diskurzusára ráunva hirtelen hímringyós vonaglásba kezd egy talmi tuctuc zenére, s erre a ritmusra hívja táncba Barbár K. törékeny figuráját, aki a maga mereven delejes módján szintén rángatózni is kezd.
Vegyük észre, hogy ez megint mennyire elképesztően izgalmas megoldás: mert itt, mielőtt magunkra vennénk egy korlátoltan ideologikus gondolkodás jármait, egyszerűen áttáncolunk egy ostoba revü kulisszái közé. Ez nem a politikus gondolkodás kerülése, hanem a politika diktálta ostoba játékszabályok negligálása.
Szükség volt rátok: végül szarvassá változtunk
A politika fogságából való kisiklást nagyon sokszor tudják még így, hasonlóan bravúrosan abszolválni a darab alkotói. Ez történik akkor is, amikor a darab Bodolai Balázs által kiválóan megszólaltatott narrátorának bejelentése szerint a magyar kormány a háborús lelkesedést fenntartandó katonadalok gyűjtésével bízta meg Bartókot és Kodályt – ami akár kurzuslovaglás, a hatalommal való kiegyezés, a kollaborálás gyanúját is felvethetné, de erre azonnal megszólalnak az általuk gyűjtött katonadalok a maguk szívet szaggató szomorúságával.
Hogy mi már akkor Bartókkal és Kodállyal együtt ne a hatalommal, hanem minden emberi lélek fájdalmával kollaboráljunk.
Ez a fájdalom hatja a színpadi tereket a darab végén is: ahol az Amerikában nyomorgó, a barátjától, Kodálytól oly messzire elszakadó Bartók valamilyen dimenziókapun át mégis eszmecserébe bocsátkozik Kodállyal. Egyfajta kínkeserves végelszámolásba bocsátkozva: azt firtatva, vajon szükség volt-e egyáltalán rájuk.
De itt, a darab végén, számunkra legalább minden egyértelmű. Ez a kérdés nem kérdés.
Azóta is csak szarvassá változunk, fiúk. Haj, regö rejtem. Mert azt is megadja a nagy Úristen.
S a darab szelleméhez híven ehhez azért tegyünk még hozzá valamit, hogy a nagy meghatottságtól valahogy el ne nehezedjünk. Igen: szarvassá változunk. És nem, nem zsiráffá.
Mert a zsiráf hülyeség. A tojásdoboz pedig nem füldugó.
Az Ifjú barbárok pedig kolosszálisan jó.
Az előadást még ma és holnap este is játsszák a budapesti Nemzeti Színházban.
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
Borítókép: Ifjú barbárok (Forrás: Nemzeti Színház/Színház.org)