A teátrum előcsarnokában látható installáció megidézi azt az időszakot, amikor Örkény, akarva-nem akarva a gyógyszergyárban dolgozott. Az írói pályán beálló vargabetű, a gyógyszegyár felé vett kényszerű kitérő az ötvenhatos forradalom megtorlásához kapcsolódik. Az író ugyan nem vállalt tevékeny részt a forradalmi mozgalomban, de ő írta a Magyar Rádió híres szózatát:
Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.
Börtönt ugyan nem kapott az író, de hallgatásra ítélte a visszatért diktatúra. Cikkeit, írásait nem közölték, darabjait nem játszották, könyveit visszadobták.
A kiállítást bemutató sajtótájékoztatón, Mácsai Pál, az Örkény István Színház alapító igazgatója érzékletesen mesélte el, hogyan kapott tájékoztatást az író a szilenciumról.
Hivatalosan természetesen nem közölték vele a döntést. Egyszerűen visszapostázták neki a korábban megkötött szerződéseit, úgy, hogy mindegyiket vastag tussal áthúzták. Egyértelmű volt…
Örkény évekig kereste helyét, míg végül a karrierje csúcsa felé haladó Aczél Györgyhöz fordult, aki akkoriban a művelődésügyi miniszter egyik helyettese volt. A politikus miután megtudta, hogy Örkénynek gyógyszerészeti és vegyészmérnöki végzettsége van, beparancsolta az írót az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyárba. Laborasszisztensnek. Ez nagyjából azt jelentette, az ő feladata lesz a kémcsövek elmosása és a laboratórium takarítása, de hamarosan kiderült, jó közösségbe keveredett az író.
Mácsai Pál így beszélt erről a kapcsolatról.
Örkény szolidáris közegbe került. Hamar áthelyezték a gyógyszerismertető csoportba, cikkeket kértek tőle az üzemi lapba, ő írta az orvosoknak szóló tájékoztatókat, sőt egy idő után azt sem várták el, hogy bejárjon. Gyógyszerismertetőt otthon is lehet írni…
Két Magyarország létezett ezekben az időkben – tette hozzá az igazgató. – Volt egy szolgalelkű, munkásőr-Magyarország és egy szolidáris, szabadságszerető Magyarország. Ez utóbbihoz tartozott az EGIS.
Örkény maga így emlékezett ezekre az időkre: „Ez volt a szabadság korszaka, nem voltam tekintettel arra, hogy meg fog-e jelenni, amit írok.” Mert persze írt ő akkor is, csak természetesen az asztalfióknak.
Ugyanakkor ezek azok az évek, amikor valami egészen különös történt. Az ötven felé járó, betegeskedő ember e kényszerű kitérő során rátalált egyéni hangjára. Mácsai úgy fogalmazott: minden, amit Örkényhez kötünk, amit örkényinek tartunk, ekkor vagy ezután született. A gyógyszergyári kitérő után írta az egyperceseket a Tótékat és a Macskajátékot. Amikor a hatvanas évek elején végre újra publicitáshoz jutott, sorban aratta az irodalmi sikereket.
Stefan Zweig arra hívja föl a figyelmet Fouchéról szóló művében, hogy a száműzetésnek jellemformáló ereje van. A kitaszítottság újrarendezi a lelket, a korábbi életritmustól való kényszerű eltávolodás új perspektívákat nyit meg. Csak az ismeri az élet teljességét, aki a mélybe is képes lemerülni. Milton vaksága, Beethoven süketsége, Cervantes algíri rabsága, Luther wartburgi rejtőzése, Dosztojevszkij várfogsága, mindez nem véletlen…
Örkény – legalábbis Mácsai Pál szerint – ugyancsak kapott valami nagyon fontosat az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyártól: felismerte természettudományos műveltségét, felismerte a szigorú racionalitás erejét, felismerte, hogy az irodalomban a kémiai képlet a tömörítés, a végsőkig vitt tömörítés. Így születtek meg az egypercesek.
– Vannak cégek, amelyekkel eszünkbe nem jutott volna összebútorozni – fogalmazott az igazgató. – Az EGIS azonban nemcsak Örkénynek adott menedéket és új irodalmi perspektívákat, hanem innovációival maga is hozzá járul a magyar kultúra kiteljesedéséhez, megújulásához.
A közös évfordulóra emlékező kiállítás mellett, az együttműködés szellemében pályázatot is hirdetett a két intézmény. Örkényt idéző egyperceseket várnak, de nem csak gyógyszerészektől, vegyészmérnököktől és laborasszisztensektől.
Borítókép: Mácsai Pál az Örkény István Színház igazgatója és Poroszlai Csaba az Egis Gyógyszergyár Zrt. vezérigazgatója (Fotó: Mirkó István)
