A munkásifjúság és a könnyűzene
A KISZ KB számára készített, a KISZ KB Kulturális Osztályán a munkásifjúság helyzetéről szóló jelentés megállapította, hogy „A munkásfiatalok is érdeklődnek a színvonalas modern tánc- és könnyűzene iránt. Sokuknál azonban ez más zenei ágak és műfajok teljes háttérbe szorításával jár együtt.” Ezekre a jelentésekre általában véve is jellemző volt a sznobizmus és a bizonyos könnyűzenei műfajokkal szembeni kategorikus elzárkózás – ami időről időre változott, hogy mely stílusok ellen szólt –, így ennek a jelentésnek is sajátja, hogy homályosan hagyja, nem pontosítja, hogy mit ért „modern tánc- és könnyűzenén”, amit egyébként pozitív jelzővel látott el. Nem lehet tudni, csak sejthetjük, hogy a táncdalfesztiválokon szereplő sikeres előadókra gondoltak. Így az Illés–Metro–Omega „szentháromság” és a „három beatlány” (Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Zalatnay Sarolta), akikhez képességei alapján Wittek Máriát feltétlenül hozzá kell sorolni, már az elfogadottak közé tartoztak a régebbi stílusokban megnyilvánuló, hagyományos táncdalokat előadókkal (mások mellett a Záray–Vámosi házaspár, Sárosi Kati, Aradszky László, Korda György, Koós János, Poór Péter) együtt. Utóbbiakhoz tartozott a táncdalfesztiválokon már nem tündöklő, de ekkoriban még mindig népszerű Hollós Ilona, Ákos Stefi vagy Kovács Erzsi (az 1965-ben disszidált Németh Lehelről nem is beszélve).
A megjegyzés második része viszont már megrovóan hangzik, hiszen miközben a fiatalok rajongtak a kedvenceikért, a jelentés szerint ugyanazzal a mozdulattal sutba dobták a többi zenei stílust – az irat szerzői jó eséllyel itt a klasszikus zenére vagy a népdalokra és egészen bizonyosan a kommunista tömegdalokra gondoltak.
Azonban a fiatalok ízlését nem lehetett megerőszakolni, a kötelező KISZ-rendezvényeken ugyan muszáj volt elénekelniük a csasztuskákat és a különböző színvonalú, pártideológiával terhelt szólamokat, de amikor önszántukból mentek el szórakozni, eszükbe sem jutott ezeket dalolni.
Olyannyira nem, hogy amikor meghallották a beatzenét vagy a rock and rollt, önkéntelenül úgy kezdtek el táncolni, mint a nyugati kortársaik. Ebből is látszik, hogy az új őrület, a beat hazánkba is beszüremkedett, mégpedig úgy, hogy ugyanazt az eksztatikus reakciót váltotta ki, mint a vasfüggönytől nyugatra.
Nevezhetnénk ezt kisebbfajta csodának is, hiszen senki nem tanította a magyar tinédzsereknek, hogyan viselkedjenek beatkoncerteken, nem is láthattak erről filmfelvételeket, de ugyanúgy visítoztak, őrjöngtek és tépték a hajukat, mint pár száz kilométerrel nyugatabbra vagy a tengerentúlon. Igaz, hogy néhány Melody Maker vagy New Musical Express kerülhetett a kezükbe, amelyekből mintegy mozaikszerűen összerakhatták a mozdulatsorokat, de ez minden bizonnyal édeskevés volt ahhoz, hogy egy az egyben lemásolják a nyugati ifjúsági viselkedésmintákat. Arra, hogy milyen nehezen lehetett a nyugati zenei információkat Magyarországra hozni a hatvanas években, és esetlegesen még félreértések is származhattak az alulinformáltságból, álljon itt egy meglepő intermezzo, amit e sorok írója Schuster Lóránttól, a P. Mobil vezetőjétől hallott. Eszerint Komjáthy György az egyik műsorában lejátszott egy Elvis Presley-koncertrészletet, amelynek egy pontján a világsztárnak egy időre megváltozott a hangja, szaggatottan nevetésszerű hangot produkált, és a rádiós műsorvezető-szerkesztő még kommentálta is az elhangzottakat úgy, hogy milyen jó kedve volt ekkor a rock and roll királyának. Az már csak a rendszerváltozás után derült ki egy videófelvételből, hogy ezen az alkalmon Elvis nem nevetett, hanem zokogva sírt.
A zenés-táncos vendéglátóhelyek látogatása