Az ifjúmunkások esete a modern könnyűzenével

A kommunista állam ifjúságpolitikájának középpontjában az ideológiának megfelelően leginkább a munkásfiatalok szórakozása állt. Noha a pártállam sok esetben magas lóról, lekezelően nyilvánult meg a könnyűzenéről, így nem érezte mindig szükségét, hogy azonnal beavatkozzon a folyamatokba, sokszor mégis óhatatlanul szükség volt erre, mert időnként – Cseh Tamás szavaival élve – „tetőzött az ifjúsági probléma”. Így volt ez ötvenöt évvel ezelőtt is, amikor 1968-ban a KISZ KB kapott jelentést arról, hogyan szórakoznak „ezek a fiatalok”.

A munkásifjúság és a könnyűzene

A KISZ KB számára készített, a KISZ KB Kulturális Osztályán a munkásifjúság helyzetéről szóló jelentés megállapította, hogy „A munkásfiatalok is érdeklődnek a színvonalas modern tánc- és könnyűzene iránt. Sokuknál azonban ez más zenei ágak és műfajok teljes háttérbe szorításával jár együtt.” Ezekre a jelentésekre általában véve is jellemző volt a sznobizmus és a bizonyos könnyűzenei műfajokkal szembeni kategorikus elzárkózás – ami időről időre változott, hogy mely stílusok ellen szólt –, így ennek a jelentésnek is sajátja, hogy homályosan hagyja, nem pontosítja, hogy mit ért „modern tánc- és könnyűzenén”, amit egyébként pozitív jelzővel látott el. Nem lehet tudni, csak sejthetjük, hogy a táncdalfesztiválokon szereplő sikeres előadókra gondoltak. Így az Illés–Metro–Omega „szentháromság” és a „három beatlány” (Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Zalatnay Sarolta), akikhez képességei alapján Wittek Máriát feltétlenül hozzá kell sorolni, már az elfogadottak közé tartoztak a régebbi stílusokban megnyilvánuló, hagyományos táncdalokat előadókkal (mások mellett a Záray–Vámosi házaspár, Sárosi Kati, Aradszky László, Korda György, Koós János, Poór Péter) együtt. Utóbbiakhoz tartozott a táncdalfesztiválokon már nem tündöklő, de ekkoriban még mindig népszerű Hollós Ilona, Ákos Stefi vagy Kovács Erzsi (az 1965-ben disszidált Németh Lehelről nem is beszélve). 

A megjegyzés második része viszont már megrovóan hangzik, hiszen miközben a fiatalok rajongtak a kedvenceikért, a jelentés szerint ugyanazzal a mozdulattal sutba dobták a többi zenei stílust – az irat szerzői jó eséllyel itt a klasszikus zenére vagy a népdalokra és egészen bizonyosan a kommunista tömegdalokra gondoltak.

Azonban a fiatalok ízlését nem lehetett megerőszakolni, a kötelező KISZ-rendezvényeken ugyan muszáj volt elénekelniük a csasztuskákat és a különböző színvonalú, pártideológiával terhelt szólamokat, de amikor önszántukból mentek el szórakozni, eszükbe sem jutott ezeket dalolni. 

Olyannyira nem, hogy amikor meghallották a beatzenét vagy a rock and rollt, önkéntelenül úgy kezdtek el táncolni, mint a nyugati kortársaik. Ebből is látszik, hogy az új őrület, a beat hazánkba is beszüremkedett, mégpedig úgy, hogy ugyanazt az eksztatikus reakciót váltotta ki, mint a vasfüggönytől nyugatra.

Nevezhetnénk ezt kisebbfajta csodának is, hiszen senki nem tanította a magyar tinédzsereknek, hogyan viselkedjenek beatkoncerteken, nem is láthattak erről filmfelvételeket, de ugyanúgy visítoztak, őrjöngtek és tépték a hajukat, mint pár száz kilométerrel nyugatabbra vagy a tengerentúlon. Igaz, hogy néhány Melody Maker vagy New Musical Express kerülhetett a kezükbe, amelyekből mintegy mozaikszerűen összerakhatták a mozdulatsorokat, de ez minden bizonnyal édeskevés volt ahhoz, hogy egy az egyben lemásolják a nyugati ifjúsági viselkedésmintákat. Arra, hogy milyen nehezen lehetett a nyugati zenei információkat Magyarországra hozni a hatvanas években, és esetlegesen még félreértések is származhattak az alulinformáltságból, álljon itt egy meglepő intermezzo, amit e sorok írója Schuster Lóránttól, a P. Mobil vezetőjétől hallott. Eszerint Komjáthy György az egyik műsorában lejátszott egy Elvis Presley-koncertrészletet, amelynek egy pontján a világsztárnak egy időre megváltozott a hangja, szaggatottan nevetésszerű hangot produkált, és a rádiós műsorvezető-szerkesztő még kommentálta is az elhangzottakat úgy, hogy milyen jó kedve volt ekkor a rock and roll királyának. Az már csak a rendszerváltozás után derült ki egy videófelvételből, hogy ezen az alkalmon Elvis nem nevetett, hanem zokogva sírt.

 

A zenés-táncos vendéglátóhelyek látogatása

A KISZ KB-nek adott jelentésben az a banális kijelentés is szerepelt, hogy „az ifjúmunkások szabad idejük jelentős részét szórakozásra fordítják”. Ez persze alapvetően igaz volt, és amikor éppen nem a kocsmákban múlatták az időt, akkor „szívesen keresik fel a fiatalok a táncos-zenés ifjúsági szórakozóhelyeket, bár ilyen nagyon kevés van, mert a vendéglátóipar a szerényebb fogyasztás miatt ezekben nem találja meg számítását”. Ezek szerint itt a KISZ-apparatcsikok nem a fővárosi négy ifiparkra (Budai Ifjúsági Park, Lőrinci Ifjúsági Park, Csepeli Ifjúsági Park és a Kőbányai/Csajkovszkij Ifjúsági Park) gondoltak, hanem a zenés-táncos vendéglátóhelyekre, ahol viszont ekkoriban még számos élőzenés produkció volt látható-hallható. Igaz, ezek már messze nem elégítették ki a fiatalok igényeit a hatvanas évek végén, és valószínűleg a vékony pénztárca tényleg közrejátszhatott abban, hogy az igényesebbnek mondott éjszakai mulatóhelyekről kinézték a fiatalságot, de azért ezekre a helyekre a fiatalok nem is igen vágytak, azokat meghagyták tehetősebb apáik szórakozásának.

A dokumentum rosszalló hangnemben arra is kitért, hogy „A klubokban a legtöbb fiatal a kötetlen időtöltés lehetőségeit keresi, a különböző játékokon és táncalkalmakon kívül alig igényel mást.” 

Persze a hatalom akkor örült volna a legjobban, ha a fiatalok szakmányban hordják ki Marx, Engels és Lenin műveit a könyvtárakból, majd felolvasóesteket tartanak belőlük, de erről szó sem volt, ők leginkább táncolni, zenét hallgatni és egymással ismerkedni szerettek volna, miközben fejük fölött a KISZ – csak hogy megfeleljen a párt elvárásainak – az ideológiai maszlagot is szerette volna velük megetetni. A hatalomban nem volt elég szándék, hogy ezt rendszeresen megtegye, illetve lehetett a rendszerben annyi belátás, hogy az ifjak figyelmét eltereljék az igazi gondokról a koncertekre járás örömével. Ezért is szervezhették meg nemcsak a táncdalfesztiválokat, hanem a Ki mit tud?-okat is, amelyek igazi sztárokat is kitermeltek. A vetélkedőkről a KISZ KB 1968-ban a KISZ KB Kulturális Osztályától szintén kapott feljegyzést, amelyben megemlítették, hogy a verseny színvonala a korábbi évekhez képest magasabb volt, mégpedig szerintük azért, mert a Világifjúsági Találkozóhoz (VIT) kapcsolódóan rendezték meg. Abban az évben egyébként Szófiában tartották a VIT-et, ahol mások mellett Magay Clementina és az Atlas együttes is fellépett. Az énekesnő szinte végi betegeskedte az ottlétét, de azért elénekelte a Mosolygó almák című számát, amelyet mindenki csak úgy emlegetett, hogy „Almát eszem”. 

Könnyűzene-történeti érdekesség, hogy ekkor a szám még itthon sem vált slágerré. Az énekesnő a szófiai VIT-re így emlékezik: 

Ezenkívül a többi velük közös számokat is eljátszottuk, igyekeztünk gyors tempójú számokat választani, mert a közönség arra volt leginkább vevő. Az utcákon és a tereken voltak a koncertek, a hangfalakat pedig az oszlopokra tették fel a szervezők. Amikor elkezdtünk játszani, rögtön nagy tömegek gyűltek össze, rendkívül népszerűek voltunk, hiszen a keleti blokkban a magyar könnyűzenészeknek nagy respektjük volt.

Ehhez képest a KISZ-irat szinte megkönnyebbülve írta, hogy „megszűnt a táncdal egyeduralma”. 

Vidéki kultúrafejlesztés: falusi és földműves-szövetkezeti tánczenekarok országos vetélkedője

Arról viszont elismerően szóltak, hogy 1968-ban Egerben megrendezték a falusi és földműves-szövetkezeti tánczenekarok országos vetélkedőjét. Az ugyanannak a műfajnak ugyanabban a dokumentumban olvasható különböző vélemények annak tudhatók be, hogy az egri megméretés a vidéki kultúrafejlesztés részeként, a munkásság természetes szövetségesének számító parasztság felemeléseként szerepelt. 

Ezzel összefüggésben említették meg a KISZ kultúrapparatcsikjai a klubmozgalom felfutását, mint a könnyűzenei élet egyik lehetséges területét, amely mintegy beteljesítette MSZMP KB az 1965-ös szabadidős irányelveit. 

Szólt a feljegyzés az 1968. április 2-án a Halló fiúk, halló lányok! című műsor különkiadásaként megrendezett II. Nemzetközi Pol-beat Fesztiválról is, ahol a finneken kívül csak szocialista országok zenekarai vettek részt. 

A kezdeményezés, bár a szocialista államvezetésnek kapóra jött volna, csúfos kudarcos vallott, az agyonideologizált dalok nem jöttek be a fiataloknak még akkor sem, ha beatzenészekkel játszatták el azokat, így többször nem is próbálkoztak ezzel.

A jelentésben szereplő információk egyik legnagyobb haszonélvezője pedig a KISZ akkori első számú vezetője, Méhes Lajos lett, mert ezekre alapozva megírta (vagy megírták neki) A párt ifjúsági politikája: az ifjúság szocialista nevelésének kérdései és feladatai című könyvét, amelyet 1968-ban az Ifjúsági Lapkiadó meg is jelentetett.

Borítókép: Halló fiúk, halló lányok! című műsor. Középen Antal Imre műsorvezető és a Liversing együttes (Fotó: Fortepan)