Adam Franco a francia kormány egyik legmegbízhatóbb, leghatékonyabb ügynöke: lojalitásához kétség sem fér, és nem jön zavarba, ha meg kell húznia a ravaszt. Egy líbiai bevetés után – melynek során olyasmit tesz egy fiatal nővel, ami legalábbis váratlan – egy magas rangú politikus kérésére Párizsba érkezik, és új, minden eddiginél fontosabb feladatot kap.
Egy elhanyagolt, szeretetlen kisfiú
Ki kell iktatnia egy dél-szudáni hadurat, bizonyos Moktar Al Tayebet, akit a francia kormányzat és a sajtó egy hotelben végrehajtott terrortámadás végrehajtójaként kezel. Mivel a belbiztonság abból indul ki, hogy Moktar fel fogja venni a kapcsolatot a Victor Pastore nevű bűnözővel,
Adamnek „csak” be kell épülnie a maffiózó családjába, és kivárni, amíg a célpont felbukkan.
A férfi sikeresen be is épül, ám tapasztalnia kell, hogy a família belső viszonyai meglehetősen kuszák. A családfő és felesége kapcsolata egyértelműen rossznak mondható, ráadásul Victor ridegen, szeretetlenül bánik az asszony első házasságából származó gyerekekkel, köztük a kisiskolás Jonathannal is.
Csakhogy Adamet épp a fiú mellé osztják be sofőrnek, és a kissrác különösen közel kerül a szívéhez.
Így amikor elrabolják, el kell döntenie: a megmentésére siessen-e, vagy – eredeti feladatához híven – továbbra is figyelje, felbukkan-e Moktar?
Talán ebből a pár soros ismertetőből is kitűnik: a Más néven cselekménye nem tartalmaz túlságosan sok váratlan fordulatot. És valóban, főbb elemeit láthattuk már itt-ott, elsősorban különféle amerikai akciófilmekben és thrillerekben.
Ráadásul a forgatókönyve egyéb gyengeségekkel is küzd. Hogy egy ügynök ennyire könnyen – minden különösebb erőfeszítés nélkül, úgyszólván egyik percről a másikra – beépülhet egy bűnszervezetbe, erős túlzásnak tűnik. Igazából az sem világos, hogy egy terrorcselekménnyel vádolt hadúr tulajdonképpen miért keresi egy párizsi maffiózó társaságát ahelyett, hogy inkább elkerülné őt (hiszen tudnia kellene, hogy a francia nemzetbiztonság megfigyelés alá vonta azokat, akikről úgy gondolja: jó esély van rá, hogy előbb-utóbb megjelenik náluk).
Az írók nem dolgozták ki kellőképpen az egyik legfontosabb szálat, vagyis annak történetét, ahogy Adam és Jonathan érzelmileg egyre közelebb kerülnek egymáshoz. De számos más körülményről – például a Pastore-család és a rivális bűnbanda harcáról – is csak futólag elejtett utalásokból, mintegy mellékesen értesülünk.
És a film utolsó negyedében új elem bukkan fel: a legmagasabb szintű kormányzati manipuláció, a politikai korrupció, mely számos emlékezetes drámában és thrillerben szerepelt már, ám itt kissé előkészítetlennek hat.
Mintha a forgatókönyvírók a nagyhatalmi játszmákra és összeesküvésekre épülő politikai thriller eszköztárának megnyitásával tovább akarták volna szélesíteni a Más néven amúgy sem szűk – a krimitől a drámán át az akciófilmig terjedő – zsáner-spektrumát.
Kaszkadőrből akciósztár
Mindezek alapján a Más névent erőtlen utánérzésnek, jellegtelen alkotásnak gondolhatjuk – csakhogy nem az, legalább három okból kifolyólag.
Az első:
az akciójelenetek feszesek és jól koreografáltak.
A készítők nem finomkodnak, ha ütés- vagy golyóváltásról, esetleg az összecsapás egyéb módozatainak bemutatásáról van szó, ugyanakkor elkerülik a műfaj szokásos túlzásait: a tárak nem kifogyhatatlanok, és a karakterek nem szórnak szellemes – vagy csupán annak szánt – egysorosokat, hogy ellenpontozzák a képsorok hatását. Így – bár a hullák száma meglehetősen magas –, a film nem dicsőíti az öldöklést, és nem kívánja látványorgiává formálni a lövöldözős jeleneteket.
A második:
az Adamet alakító Alban Lenoir személyében sikerült olyan főszereplőt találni, aki gyakorlatilag elviszi a hátán a filmet.
Lenoir kaszkadőrként kezdte – a Luc Besson és Liam Neeson nevével fémjelzett, 2008-as Elrabolva című kasszasikerben például még ekként működött közre –, majd színész lett belőle. A kritika a 2015-ös Un Français (French Blood) című filmben nyújtott alakítására figyelt fel, a magyar nézők legutóbb az Eltévedt golyó akcióthriller második részében találkozhattak vele.
És Lenoir nem csupán a Más néven főszereplője, de társ-forgatókönyvírója is, így két minőségben formálhatta meg Adam alakját. És kigyúrt termetével, takarékos mozdulataival, „hidd-el-nem-akarsz-velem-kikezdeni” arckifejezésével hihetően jeleníti meg a higgadt, céltudatos és halálos profit.
Aki a cselekmény egy pontján aztán lazít valamelyest a páncélján, és – Jonathan ártatlanságát, kiszolgáltatottságát és sebezhetőségét látva –
megmutatja a nézőnek: nem pusztán kötelességteljesítéstől hajtott, szenvtelen gyilkológép, de van szíve is, továbbá vannak alapelvei, melyekhez tartja magát.
(A sokat próbált felnőtt és a megkímélni igyekezett gyerek párosa láttán könnyen beugorhat például A tűzben edzett férfi [2004].)
És a harmadik tényező: Morgan S. Dalibert rendezőnek – az Elveszett golyó 1-2. operatőrének – sikerült erős hangulatot teremtenie,
amelyben egyszerre van jelen az európai krimik realizmusa, valamint a francia bűnfilmek nyomasztó atmoszférája.
Ez utóbbi tulajdonképpen abból ered, hogy a törvényes (jó) és a törvénytelen (rossz) között húzódó határ elmosódik, és a szereplőkről egy idő után meglehetősen nehéz eldönteni, melyik oldalon állnak, és melyik kategóriát képviselik.
A Hurt Johnny Cash-féle feldolgozása. (A filmben a dal ének nélküli, szomorkás zongorafutamokra épülő változata szerepel.)
De a készítők nem csak ilyen eszközökkel élnek. A film vége felé felcsendül egy betétdal – a Johnny Cash feldolgozásában széles körben ismertté vált Trent Reznor-szerzemény, a Hurt ének nélküli, szomorkás zongorafutamokra épülő változata – amely szintén megteremti a maga fájdalmas hangulatát.
Belmondo is bólintana
A Más néven tehát egy alacsony költségvetésű, lassú menetű, ám cseppet sem unalmas akciókrimi, amely – minden egyenetlensége ellenére – anélkül pereg le, hogy a néző akár csak egyszer is az órájára pillantana. Százhuszonnégy percnyi játékidő esetében ez már önmagában eredmény. És mert a film csaknem végig többet sejtet, mint amennyit állít, arra is alkalmas lehet, hogy utólagos töprengésre késztesse a befogadót.
Az alkotás átgondolása során olyan kérdések kerülhetnek elő, mint például:
mi a bizalom feltétele, milyen következményekkel járhat a megingása, elvesztése? Amit az államapparátus fontos pozícióiban lévők állítanak, az minden esetben igaz? Amit a hatalom szolgálatában meg kell tenni, mindenképpen helyes? Egy beszivárgó ügynök egy nagyobb gépezet akarat és személyiség nélküli része-e, vagy saját szempontokkal rendelkező, önálló döntések meghozatalára is képes, autonóm egyén?
A Más néven ajánlója
Aki látta az 1981-es A profit, jól tudja, hogy például Joss Beaumont milyen válaszokat ad minderre. És ha jobban megnézzük, az arcnélküliség és egyéniségvesztettség állapotából induló Adam Franco sokban hasonló utat jár be, mint ő – Jean-Paul Belmondo egyik legjobb filmje tehát semmiképpen sem maradhat ki a Más néven által megidézett alkotások sorából.
Eme alkotás így összességében kellemes meglepetés: egyértelműen kilóg az átlagos Netflix-produkciók mezőnyéből, és azok után is a befogadóval maradhat egy ideig, hogy a képernyőn lepergett a stáblista.
