Mivel zsarolhatja meg a társait egy android?

Jean-Pierre Jeunet az Amélie csodálatos élete című könnyeztető-kacagtató alkotással aratta legnagyobb sikerét, de aki látta tőle a Delicatessen, az Elveszett gyermekek városa, vagy az Alien 4. – Feltámad a halál című filmek valamelyikét, tudhatja, hogy a tudományos fantasztikum sem áll távol tőle. Legújabb rendezése – az egyenesen a Netflixre érkező BigBug – szintén sci-fi. Könnyen lehet azonban, hogy a filmmel épp a zsáner megrögzött rajongói fognak tudni a legkevésbé mit kezdeni.

2045-ben járunk. A felső középosztálybeliek otthonaiban immár háztartási és egyéb robotok gondoskodnak a lakók ellátásáról, valamint az épület komputervezérelt rendszereinek működtetéséről. A főszereplő – az elvált Alice – otthonában a gépi agyak váratlanul potenciális vészhelyzetként értékelnek egy kiterjedt forgalmi dugót, ezért – hogy megóvják tulajdonosaik biztonságát – úgy határoznak, hogy addig nem engedik ki a humán lényeket az épületből, amíg a fenyegetés el nem múlik. 

A bent tartózkodó hét ember (a háziasszony és új udvarlója, Max; a férfi kamasz fia, Léo; az asszony volt férje, Victor; közösen nevelt lányuk, Nina; valamint Victor új párja, Jennifer; továbbá a kutyamániás szomszéd, Francoise) tehát kénytelen tudomásul venni, hogy egy időre össze vannak zárva. És mert nemcsak életkoruk, de személyiségük és érdeklődési körük is erősen különbözik, a konfrontáció elkerülhetetlen.

De nem csupán humán lények rekedtek a falak között – csaknem fél tucat gép is. A Nina gyerekkori kedvencének számító darab például úgy néz ki, mintha a Wall-E című Disney-filmben bemutatott modell távoli leszármazottja volna, a Monique névre keresztelt „házvezetőnő” viszont meglepően antropomorf…

Csakhamar nyilvánvalóvá válik, hogy a film nemcsak az emberek közti nézeteltérést kívánja bemutatni, hanem az emberek és a gépek közti ellentétet is. Sőt! Egy idő után kiderül, hogy a gépek sem feltétlenül tudnak közös nevezőre jutni: míg egyes példányok szeretnének minél emberszerűbbek lenni, addig mások – a csúcskategóriás Yonyx-modellek – lenézik a korábban készült, kevésbé fejlett gépeket, és ellenséges felsőbbrendűséggel viszonyulnak az emberekhez.

Nem csupán humán lények rekedtek a falak között – csaknem fél tucat gép is     Fotó: Netflix

A BigBug (a második szó a számítógépes programhiba megnevezése, ennek tudható be, hogy a komputer a tervezettől eltérően reagál) tehát meglehetősen tágra nyitja a fókuszt, és ahogy a cselekmény előrébb halad, a nézőnek az az érzése támad, hogy

a készítők túlságosan sokat szerettek volna fogni, de végül keveset markoltak: sem az emberek viselt dolgait elénk táró, sem a gépek és humán lények viszonyát taglaló szál nem sikerült túlságosan emlékezetesre. 

Az előbbiből csupán az derül ki, hogy mi, emberek mennyire esetlen, csetlő-botló – gépnyelven fogalmazva: tökéletlenül működő – lények vagyunk, mennyire kétségbeesetten, olykor önsorsrontó módon vágyunk a szeretetre és a szerelemre. E benyomást csak erősíti, hogy a két fiatal – Léo és Nina – kivételével egyetlen alakot sem sikerül megkedveltetni, vagyis a néző nem igazán tud kivel azonosulni, kinek szurkolni. 

Ami pedig a második vonalat illeti: a kérdésre, mit jelent embernek lenni – mitől vagyunk azok, akik? –, egyszerűen nem kapunk használható választ. A gép ember elleni fellépése pedig immár a science fiction toposzai közé tartozik, és a filmnek nem sikerül meghaladnia a más alkotásokból már ismert közhelyeket. 

Ahogy az „üzenet” esetében sem: a BigBug kissé erőtlen figyelmeztetés, melyet nagyjából így lehetne szavakba önteni: ha mi, emberek – nem is annyira nemtörődömségünk vagy rövidlátásunk okán, sokkal inkább kényelemszeretetből – elállunk attól, hogy magunk irányítsuk az életünket, és a gépekre bízzuk az ebből adódó teendőket, sérülhet a szabadságunk. Mindez fontos, csakhogy kissé idő utáni: a privát szférájuk teljes védelméről önként lemondó ügyfelek, a tulajdonosaikról sok mindent tudó okostelefonok korában már egyáltalán nem hat az újdonság erejével.

A mintegy kétórás BigBug tehát kevéssé eredeti, ugyanakkor kissé hosszú, fókuszálatlan és egyenetlen. Vagyis: helyenként fanyar, mint egy szatíra, helyenként frivol, mint egy erotikus vígjáték, helyenként bugyuta, mint egy szappanopera – és van, amikor egyszerűen unalmas, mint egy üres művészfilm. 

Mindebből azonban nem következik, hogy alapvetően kerülendő, élvezhetetlen darabról van szó. Már Jeunet korábbi munkái esetében is kiderült, hogy a rendező hajlamos elveszni a részletekben, s ez a BigBug esetében is szembeötlő – olyannyira, hogy az apróságok emlékezetesebbek, mint maga az összkép. 

Az egy helyütt elhangzó felvetés (mivel képes megzsarolni a társait egy android?) és a rá adott válasz (hát azzal, hogy elárulja nekik tervezett elévülésük időpontját!) már-már zseniális, az pedig, hogy Ninának miért van egy bizonyos heg a csuklóján, elgondolkodtató.

A Yonyx-modellek külsőre a Robotzsaru című filmben bemutatott bűnüldözőre emlékeztetnek, viselkedésük viszont olyannyira túlzó és fontoskodó, hogy – fenyegetés ide vagy oda – a néző egy idő után óhatatlanul egy bürokratikus állam paragrafusvezérelt kishivatalnokainak kezdi látni őket, nem egyébnek. A néhány snitt erejéig többször megidézett valóságshow, a Homo ridiculus (Nevetséges ember) viszont  igazán erős jeleneteket tartalmaz, még úgy is, hogy a komikus felhangok némiképp tompítják e hatást. 

És ha valamire egyáltalán nem lehet panasz, az a film vizuális kiállítása. A CGI már-már tökéletes – olyannyira, hogy az egyik kommentelő egy angol nyelvű oldalon rá is mutatott: bár Jeunet hangsúlyozza, hogy a számítógépek megkeseríthetik az ember életét, a látványt maga is a legkorszerűbb csúcstechnika felhasználásával alakította ki.

A BigBug tehát nem felhőtlen, habkönnyű szórakozás, de nem is tartós hatást eredményező, súlyos darab. Összességében kissé különc film – vígjátéknak és sci-fi-nek egyaránt furcsa.

Feltehetőleg éppen ezért nem mutatták be a mozik: túlságosan szokatlan és formabontó ahhoz, hogy kereskedelmi sikert érjen el a vetítőtermekben – a Netflixen egyszerűbben megtalálhatja a maga közönségét. 

Aki hagyományos értelemben vett tudományos-fantasztikus alkotást vár az ember és a gép viszonyáról, vagy hollywoodi recept szerint összeállított, akcióorientált darabot az összeütközésükről, annak könnyen csalódást okozhat. Ám aki kedveli a borult humorú, kevert hangulatú, kissé abszurd filmeket, vagy éppen Jeunet rajongója, annak kellemes perceket szerezhet. De így vagy úgy, a nézőkben valószínűleg a Yonyx-modell – pontosabban: az azt életre keltő Francois Levantal – gyermeki naivitásról árulkodó, ám ezzel együtt is eszelős mosolya fog leginkább megmaradni. 

(BigBug. Színes francia szatíra/sci-fi. 111 perc. Rendezte: Jean-Pierre Jeunet, 2022. Elérhető a Netflix kínálatában.) 

Borítókép: Jelenet a filmből (Fotó: Netflix)