– Sokfelé megfordult a világban. Honnan ez a világpolgári szellem?
– A történet az ötvenes évek elején, a Gellért Nagyszálló nyári zenés teraszán kezdődött. Édesapám fiatal órás- és ékszerészmesterként barnára sülve beszélgetett zenész barátaival, s táncoltatta a lányokat. Itt ismerkedett meg édesanyámmal. A háttér: Dunába lógó hidak, fekete-fehér képek, de ugorjunk! Egy igencsak heterogén eredetű családnak vagyok a sarja: famíliám huszonöt százalékban egri, huszonöt százalékban nezsideri (Burgenland), anyai nagymamám marosvásárhelyi, míg a nagyapámban – tudomásom szerint – zsidó vér folyt. E szálakkal a negyvenes éveimben, az akkor kapott pontos információk alapján kezdtem el tudatosan foglalkozni, és egy családfát is elkészítettem.
– Hogyan lett a ékszerészmester fiából zenész?
– Zenei pályám 1965 körül kezdődött, a világba berobbanó Beatles nálunk is megőrjítette a fiatalokat, így engem is. Magam is megpróbáltam utánozni a fiúkat – egy kedves barátom, Paul Carrack szavaival – „beatle-é” válni. Édesapám jól futballozott, pingpongozott és sakkozott, így ösztönzött arra, hogy sportoljak. Amennyiben viszont a zenészségem került szóba, mindig referenciát keresett, és mások véleményét kérte. „Épülj be az Omegába, fiam” – említette számos alkalommal, de fel sem vetődött, hogy zeneiskolába küldjön, ezt anyámnak komolyan a szemére is vetettem. Mint ahogyan ez számomra jóval később kiderült, apai ágú felmenőim között generációkon keresztül voltak és vannak hegedűművészek, akadémiát végzett zenészek. A géneken keresztüli öröklődés az egyik meghatározó tényező bennem, a másik formálónak a környezet alakító hatását tartom. Azt hiszem, ennek a génvonalnak, és egy kibontakozni akaró belső érzésnek a hatására éreztem, merre is induljak el. Mindenesetre mást, bármi mást akartam, mint amit magam körül láttam. Szerencsére jó a hallásom, ugyan nem tudom megmondani a hang magasságát, de érzem a harmonikus tisztaságát. Ez párosul egy belső ritmusérzékkel, s egy egyéni énekhanggal; ehhez jön hozzá az egészséges nárcizmus.
– De azért önből nem ösztönös zenész lett?
– Nem. A mai Lónyay, egykor Szamuely utcai általános iskolába jártam, s beiratkoztam egy mandolintanfolyamra, de lelkesedésem nem tartott soká. Nem volt azért haszontalan, később tudtam meg, hogy a hangszer a hegedűvel azonos hangolású. Első zenei élményeim inkább az iskola énekkarához kötődnek, ahol a mezzo szólamba osztottak be. Volt egy teljesen őrült énektanárunk, aki a kötelező párt- és munkásmozgalmi dalok mellett titokban megtanított nekünk egy ötperces medley-t, magyarul egyveleget. A szám utolsó két része francia és angol volt. 1966-ban felléptünk a IX. kerületi úttörőházban, ahol ezzel a válogatással olyan frenetikus sikert arattunk, hogy a közönség összetörte a berendezést. Még nem gitároztam, de a ráckevei úttörőtáborban, a körülállók ütemes tapsára, a cappella adtam elő Szörényi–Bródy Az utcán című dalát. A siker elmaradhatatlan volt, ma is a fülemben cseng a taps. Nem is vettem észre, mennyire „passzolt rám” a szám „Bár tudnám, hova, de hova megyek én” sora. Az elmondottakon teljesen fellelkesülve a bizományiban eladtam a biciklimet, amiből egy hatszáz forintos gitárt – a szegedi ládagyár termékét – vásárolhattam meg. Sokáig sajnos egy normális hangot sem tudtam kihozni a hangszerből, a jég egy évre rá, Csopakon tört meg, amikor a kánikulában recsegő táskarádión hallgattuk a Beatles akkori slágerét az All You Need Is Love-ot. Akkoriban átlendültem a holtponton, elkezdtem érezni az akkordokat, a számokat. Apám munkahelyével – manapság úgy mondanák – barter szerződést kötöttem, ők próbatermet biztosítottak számunkra (ekkor már nem voltam egyedül), mi pedig havonta egyszer ingyen játszottunk a bulijaikon. Abban az időben nagy volt a kínálat, minden „buszmegállóban”, vállalati étkezdében próbáltak zenekarok. Később kaptam egy csehszlovák Jolana Star elektromos gitárt, ami menőnek számított. Úgy tűnik, mai szemmel, elég gyengén játszhattunk: először is nem tudtuk rendesen a számokat, mivel többségünknek nem volt lemezjátszója, s a rádióból, mikrofonnal vettük fel Mambo magnóra a slágereket. Nem volt erősítőnk és a hangszerek sem voltak megfelelők, zenei képzettségünk is vegyes volt, s egy árva kukkot sem beszéltünk angolul. Volt bennünk viszont egy őrület és hajtóerő, ami legyőzött minden akadályt, sikereket arattunk, s a lányok „öngyilkosok” akartak lenni miattunk. Ez ment egy darabig, visszagondolva jó iskola volt. Zongoristánk Pelles Péter Pál később olyan neves zenekaroknak írt dalokat, mint a Syconor együttes és az Atlantis együttes. Az Ifjúsági Magazinban adtunk fel egy hirdetést, hogy mi legyen az együttes neve, s a „Kugli” elnevezés győzött, de még olyan fiatal voltam, hogy nem tudtam sehova sem elutazni a bandával, így nem lehettem később velük.
– Közben, gondolom, zajlott egy polgári élet is...
– A család műszaki beállítottságú volt, 1974-ban a Kandóban diplomáztam erősáramú mérnökként. Ne vágjunk azért elébe, akkor az újpesti Landler Jenő Híradástechnikai és Gépészeti Szakközépiskolába írattak be, ahol – mondanom se kell – ismét megalakult egy zenekarunk.
– Mikor lett igazi zenei pálya a szárnypróbálgatásokból?
– Professzionálissá akkor vált a banda, amikor 1969 szilveszterének buliján összejöttem egy fazonnal, aki a vidám hangulatban felajánlotta, hogy nyárra elintéz nekünk egy balatoni szerződést. A Béke Szállóban látogattam meg egy zenészt, Szabó Sándort, más nevén „Sülthalat”; ő apám ismeretségi körébe tartozott, ő volt az, akitől 1968–69 telén tanultam gitározni. Hangszerfronton is tovább léphettem, apám segítségével megvettünk egy nyugatnémet Framus gitárt, ami ugyanolyan volt, mint a Zoráné a Metróban. A kiváló hangszerrel felvértezve 1970 nyarán társammal, Szórád Tomival kerültünk le a Balatonra, ahol elkezdtünk saját számokat gyártani. Tamás egyébként továbbadta zeneszeretetét fiának, Jimmynek, aki a Kowalsky meg a Vega együttesnek a basszusgitárosa. 1970 nyara csodálatos volt, a siófoki víztoronynál Tátrai Tibi, a Matrózban Jakab Gyuri zenélt; nappal a szállodasoron többek között a Metróból Zoránnal és Karesszal is fociztunk. Még egy srác csapódott hozzánk, Trunkos András, aki azután mintegy testvérként kísérte végig későbbi életemet. Kiváló zenésznek tartott, ahogy apámnak jellemzett: „Ennek az országnak az egyik legérdekesebb, legőrültebb, legkiszámíthatatlanabb tehetsége”.
– Nagyon elszántnak tűnik ez a pályakezdés.
– Az is volt. E fanatikusság jellemző példája az angolnyelv-tanulásom volt. Az akkor népszerű Báti-Véges tankönyvön öt hét alatt rágtam át magam, mindent, bevásárlócédulámat, naptáramat elkezdtem angolul írni, megértettem az addig csak fonetikusan bebiflázott Beatles-szövegeket. Eufórikus voltam, többen őrültnek néztek. Évvel később már letehettem a felsőfokú nyelvvizsgát, valamint egy Cambridge CPE oklevelet is szereztem. Később tolmácsként, production managerként dolgozhattam az Interkoncertnek és Hegedűs Lacinak a Multimédiában. Első életszakaszomnak meghatározó korszaka volt, rendkívül sok tapasztalatot és élményt szerezhettem. Én voltam a „George”, aki a Magyarországra érkező nagy rock zenekarokat, mint például az Iron Maident vagy a Motörheadet kísérhette.
– Milyen zenei irányzatokba kóstolt bele?
– Még 1976-ban Andrással voltak folkzenei próbálkozásaink, amivel eljutottunk a miskolctapolcai fesztiválra, ahol például a kiváló prímással, Fátyol Tivadarral is játszhattunk együtt. Trunkos ötlete nyomán Bartók műveit szedtük darabokra, s gyártottunk újabb számokat belőlük, s őrületes sikert arattunk. A 80-as évek elején benne lehettem az új hullámos Rolls Frakcióban: Trunkossal, D. Nagy Lajossal léptem fel, fuvaroztam őket, s szerepelhettem is velük. 1981-ben – az Ungár zenekarból kivált Herrer Pállal – Kuvaitban, Dubajban, Norvégiában és Svédországban zenéltem, javarészt nemzetközi slágereket. Azt játszottuk, ami nekünk feküdt, gondolván, hogy ez a közönségnek is tetszik. Mostanság elnézve a svédek zenei ízlését, fogalmam sincs, miért nem játszottunk csak Elvis Presley-t. 1982-ben, az Omega húszéves jubileumát ünneplő koncertsorozaton vendégzenészként léphettem fel a Budapest Sportcsarnokban. Több héten keresztül próbáltunk keményen, s ez időszak alatt zenészbarátságok szövődtek köztünk, főleg Benkő Lacival és Mekivel kerültem lelki kapcsolatba. Mellesleg, sokat néztem őket, amikor lazításul fociztak. Hihetetlen élmény volt a kilenc előadáson előttünk hullámzó tömeg, s egy ilyen színpadon a siker és a nézők szeretetének érzése. Az eseményről Jancsó Miklós filmet is forgatott Omega, Omega, Omega címmel.
1984-ben Andrissal ismét a távozás mellett döntöttünk. Németországba kerültem, a választásban az is motivált, hogy közel lehessek tinédzserkori jó barátomhoz, Mándoki Lászlóhoz.
– Legendás bulik kötődnek a JAM együtteshez.
– Mesélek egy rövid adalékot a Lacihoz kötődő korábbi bulijainkból. A JAM nevű zenekarban, a 70-es évek elején Lacival, valamint Tasnádi Csaba basszusgitárossal, Antal Sanyi nevű keyboardos sráccal és Pártos Bandi szaxofonos-fuvolással játszottunk együtt. Furcsa, de nehéz visszaemlékezni, hogy mit is csináltunk. Eric Claptont hallgatva a blues akkor már a véremmé vált, Ray Charlesból, Mahavishnuból tanulva, formabontó módon – kicsit egzaltáltan – kevertük a stílusokat. Utólag visszagondolva, a szövegeknek sajnos nem tulajdonítottunk nagyobb jelentőséget, hiszen az angol textust sem igazán értettük. Később a Rollsban Dévényi Ádám és Andris szövegeit énekelve ébredtem rá, mekkora hibát vétettünk. A JAM időszakban egy nővérképző főiskolával kötöttünk szerződést a hallgatók szórakoztatására. A Rudas László utcai klubban sokrétű élet folyt, matracokat raktunk le, amiket már délután borosüvegekkel lehetett lefoglalni. A „szingliket” egymás mellé ültettük, évekkel később is találkoztam olyan párokkal, akik ott jöttek össze. Főleg én írtam a számokat, s az énekes is én voltam, egy Szépfy Gábor nevű srác dekorációként festékes üveglapok összenyomásával, absztrakt formákat vetített a falra. A Születésünk című számom mellé az akkor népszerű Helga című felvilágosító filmből vágtunk be részleteket. A kollégium igazgatója saját házi pálinkáját árulta a büfében, a másik teremben művészek állították ki képeiket. Az akkori politika is néha „beköszönt”, Bari Károly cigány költő például egyszer mutogatta a rendőri atrocitás során szerzett véres nyomokat a hátán. Ennek az idillnek hamar vége szakadt, a KISZ-nél feljelentettek minket, s nekünk menni kellett. Utódunk már slágerzenét, Chicagót és Blood, Sweat & Tearset nyomott.
– Ekkor szövődött az életre szóló barátság Mándoki Lászlóval?
– Igen. Az együtt töltött évek mindegyikünk életére hatással voltak. Laci, aki akkor már Leslie Mandoki névre hallgatott, a Dschinghis Khan sztárjaként csinált karriert, s később olyan hírességeknek lett producere, mint Engelbert Humperdinck. 1990-ben Münchenben jöttünk össze ismét. E találkozótól reméltem a segítségét, hogy kiemelkedhessek ebből a névtelen, külföldet járó, vendéglátóban dolgozó tömegből. A fogadtatás vegyesre sikerült. Leslie éppen nem ért rá, de megkért, hogy menjek el Engelbertért, aki igen mérges volt, hogy nem a producer fogadta. A feszültség később oldódott, egy forgalmi dugóban ácsorogtunk, s meghúzta hosszú, göndör hajamat: „Nekem is ilyen volt!” felkiáltással. Mire megérkeztünk, jó barátok lettünk. Egy nevet is akasztott rám a 007-es ügynök mintájára: „00-George”. Egy lépcsőn kellett lemenni a stúdióba. Leslie állt a lejárat alján, s a már összegyűlt közönség élén igazi showman módjára fogadta a világhírű vendéget: „Hölgyeim és uraim, az egyszeri és megismételhetetlen Engelbert Humperdinck.” Engelbert megfordult, s – kicsit az előző fogadtatást kifigurázandó – ismételte meg: „Hölgyeim és uraim, az egyszeri és megismételhetetlen, legjobb barátom, 00-George.” Jóllehet a jelenlévők közül már többeket ismertem, de ez volt az igazi bemutatkozásom a lemeziparban.
–Ha jól értem, ezzel a nemzetközi karrierje is elkezdődött?
– 1991-ben egy svájci szerződésemnek tettem eleget, s az év májusától érkeztem vissza Münchenbe, s munkához láttunk. Az Ariola lemezkiadó kérésére egy Gipsy Kings stílusú bandát hoztunk létre Gipsy Vagabonds néven. A névadó én voltam, én intéztem az ügyeket, zenészeket kerestem, s hamarosan egy lemezzel is kirukkoltunk. Az együttes első vendégénekese Paco de Lucía bátyja, Pepe de Lucía volt, de az Ariola igazgatója, Albert Czapski az én hangomba szeretett bele. Összeállt a csapat, s spanyol nyelvű rumbát játszottunk, s mi lettünk a germánosított Gipsy King. A lemeznek sikere volt, s a német televízióban is számtalanszor felléphettünk. Leslie közben saját lemezeket is felvett, mint az Out of Key … with the Time, vagy a People, s 1973-ban ismét berobbant a német médiába, s ettől kezdve számítjuk a ManDoki Soulmates zenekar sikereit. A zenekar felépítésében nekem is fontos szerep jutott: hasznosan kamatoztathattam kreatív kommunikációs képességemet és formabontó stílusomat. A közös munka során Steve Lukather LA Steakhouse stúdiójában vettem fel gitárt, amikor a dalon Bobby Kimball már énekelt. Ez vezetett közvetlenül a „TOTO 99” újraegyesüléséhez. A valóságtól néha elszakadva álmokat építettünk, s egy láthatatlan spirálon jutottunk egyre feljebb. Akkoriban a neves – a Magyar Televízió Virtuózok döntőjéből is ismert – showman-nek, Thomas Gottschalknak lettünk a „házi zenekara”. 2004-ben az Ötvenéves a rockzene című koncertjein léptünk fel, a kétszeres aranylemez ellenére úgy éreztem, hogy nem ez az én utam, s bevallom, egy kicsit bele is fáradtam. Hétről hétre napi tizenhat órán keresztül hajtottunk, a szakmában egyre jobban megismertek, de az anyagi elismerés nem tükrözte a befektetett munkát. A világsztárok barátságát, közös játékát élvezve azért megerősödött bennem a gondolat: ők jókor voltak jó helyen, azóta e hajó elment. Közben nevesebb, fiatalabb, ambiciózusabb zenészek jelentek meg a porondon, s ebből leszűrtem a tanulságot, s 2004-ben – egyik napról a másikra – váltottam, s leköltöztem Palma de Mallorcára.
– Miért pont oda?
– A spanyol kultúra, a napfény és a mentalitás mindig vonzott, s később meg is tanultam a nyelvet. Még 1995-ben Spanyolországban készítettünk egy videót, ez volt az első utam az országba. Nagyon megtetszett az embereknek a németekétől eltérő életvitele. Egy példával illusztrálnám. A Toledo tartományban fekvő Sesenában például – akkor még hiányos spanyolnyelv-tudásommal – rábeszéltem egy éppen zárva lévő vendéglő gazdáját, hogy nyissa ki a bodegát, s ossza meg velünk a családi ebédjüket. Ezt sehol, máshol nem tudtam volna elérni. Visszatérve elszakadásomra, felültem Mallorcán a Port d’Andratx felé induló buszra, s csak az odaútra volt elég pénzem. Nem estem kétségbe, elkezdtem a buszon játszani-kalapozni, s tapsért, szeretetért megosztani azt, amit tizenhat éves korom óta csináltam. Nem dobtak le a peronra, s boldogabb voltam, mintha három-négyezer euróért dolgoztam volna olyan évtizedes embertelen munkában, ami mindent „szétevett” körülöttem. Volt egy zenésztársam a Gipsy Vagabondsból, aki bejárt éttermekbe, játszott néhány számot, s egész jól megélt ebből. Ezt nem akartam, egy biztos hátteret szerettem volna felépíteni magamnak. Budapesten eladtam a lakásomat, a pénzből erősítőket vettem, s új életet kezdtem. Egy kis malőr is becsúszott, mire minden összejött, beköszöntött az ősz, s a sziget elnéptelenedett. A kapukon feliratok hirdették, hogy „találkozunk jövő nyáron”. Barátnőm tanácsolta, hogy menjünk le Grand Canariára, s végül 2005 novemberében megfogadtam ötletét. Éjszaka érkeztünk Maspalomasba, s egy panzióba vitt az utunk, már az is bizalomgerjesztő volt, hogy új szállásunkon a lábtörlő alatt tartották a kulcsot. Mikor reggel kinéztem az ablakon, a híres homokdűnéket és az óceánt láttam. Kisétáltam, belefeküdtem a lágy homokba, s csak élveztem az ottlétet, úgy éreztem, révbe jutottam.
– De, felteszem, itt sem hagyta abba a zenélést?
– Persze, hogy nem. Tizenhatodik évemet töltöm ebben az édenben. Az első időszakban még kitartott a lakáseladásból befolyt pénz, s nem igazán izgattam magam a jövőm miatt. Sokat olvastam, s még többet változtam: a külvilágból érkező impulzusokat másra használtam, mint korábban, a vibráló életből szabadesésben kerültem új helyemre. A telefonomban ugyan olyan nevek szerepeltek, mint Lionel Richie, vagy Paul McCartney menedzserének az elérhetősége, de ez itt értelmét vesztette. Az első, itt töltött napon jókat sétáltunk barátnőmmel, majd körülnéztem, mihez is kezdjek. Első éjszaka becsöppentem egy Dukes Music Club névre hallgató szórakozóhelyre, ahol megismerkedtem egy nagyon jó gitárossal, Manolo Guerrával, aki korábban az osztrák zenekarban, a Supermaxban is játszott. Felhívtak a színpadra, ahol másik két zenésszel játszhattunk, majd véget nem érő beszélgetés kezdődött. Bevallom, meghatott ez a fogadtatás. Végigdolgoztam sok évet, hotelekben, kiskocsmákban léptem fel. Ha szerencsés az ember, s megszeretik, akkor visszahívják, átlagosan mintegy száz eurót lehet két óra alatt összeszedni. Nem csak a pénzen van a hangsúly, amikor fellépek, abból energiát merítek, s energiát adok a közönségnek. A kemény show-bizniszből kiszakadva erősödött meg bennem a felismerés, hogy vannak fontosabb dolgok is az életben, amibe érdemes kapaszkodni. Ennek része, talán feltámadt bennem a honvágy is, szeretnék évi négy-öt hónapot Magyarországon eltölteni, van egy nagyszerű öcsém, s egy svéd élettársam, akinek a neve egy ismerősöm szerint a „kósza szélre” rímel. Szeretném feleleveníteni a régi barátságokat, s egyszerűen élvezni az ottlétet. A közelmúltban elhunyt édesanyám egész életében megpróbált egy családot kialakítani, s e hajlam bennem is megvan; mindenkit családtagként kezelek magam körül.
Borítókép: Kopecsni György Londonban a The Beatles’ s Magical Date plakát előtt (Forrás: Kopecsni György archívuma)
