A színészek nemcsak komolyan vették az előadást, de úgy adták elő az egyes jeleneteket, mintha egy-egy jelenet közben erősen kellene gondolkozniuk, hogyan is volt, melyik lépés, melyik után következik. Mit kell vágni előbb? Mit kell csomózni utóbb? Mire is lehet használni a kupakokból készített szelencét? Hogyan kell kivédeni a késsel hadonászó agresszor támadását? Nem tanulták meg? Egyikük sem? Ennyire nem lehetnek felkészületlenek!
És lassan rádöbbenünk: ezek a fiatalok azt mesélik, ismétlik, magyarázzák, amit az apától hallottak öt, tíz, tizenöt évvel ezelőtt. Akkor, amikor még itt volt apa, amikor még volt apa. Gyerekeknek való okosságok ezek. Némelyiknek se füle, se farka, némelyikből sugárzik az apai megfelelni vágyás, a szülői tekintélyigény, az „apa tudja”-élmény megteremtésének vágya, mások egyszerű viccek, igazi dad joke-ok, alig humoros hülyeségek, melyeknek a poénja is semmivé lett az apa nélkül töltött évek, évtizedek alatt.
Döbbenten nézzük az össze nem függő jeleneteket, a fel-felbukkanó emlékeket, és szeretnénk elsírni magunkat, de nem lehet, mert az előadás újra és újra valami képtelenül abszurd apaokosságba fordul, s mi zokogás helyett dülöngélünk a röhögéstől.
Végül egyikük a sarokba dobja a maga fabrikálta szerszámövet, másik szemére húzza a barna PET-palackból kivágott napszemüveget, harmadik felveszi átázott cipőjét, negyedik félreteszi a sörösdobozból gyűrt szobrot, s újra zenélni kezdenek.
„A férfi, aki nem volt ott, levelet küldött. A sorokat könny áztatta. Egy régi füzetből tépte ki a lapokat. Idén nem foglak tudni meglátogatni egyáltalán – írta a férfi ridegen...”
Borítókép: Jelenet az előadásból (Fotó: Ilja Smirnov)
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!