Az előzetes szerint a történet a két garázsban egyszerre játszódik, ráadásul az egyik tároló Észtországban, a másik Lettországban van, és olyan fiatal férfiak történetét mutatja be, akik éppen akkor érik el a felnőttkort, amikor országuk elnyeri függetlenségét. Hogy azonban hol van a két garázs, az gyakorlatilag mindegy. (Talán a magyar nézőkre való tekintettel vették ki az eredetiből a Tallinnban nyilván érthető észt–lett fricskákat. Itt most erre alig utalt valami.) És a rendszerváltás, a Szovjetunió széthullása is csak annyiban tükröződik a műben, amennyiben sejthető, erős hiánygazdaságból érkezünk a jelenbe.
A darabban négy fiatalember játszik. Szerepük szerint inkább kamaszok, de lehetnek fiatal felnőttek is, húszas éveikben járó ifjak. És rögtön el is mondom, hogy a négy kimondhatatlan nevű észt színész – Simeoni Sundja, Karl Robert Saaremäe, Matíss Budovskis, Agris Krapivnickis – zseniális alakítást hozott a magyar színházi olimpiára. A darab bőven adott volna lehetőséget a túljátszásra, a ripacskodásra, ám ők mindvégig megmaradtak a végtelenül komoly, kimért szövegeiknél, szinte tudomást sem vettek arról, mennyi marhaságot beszélnek.
A nézők pedig csak nehezen fogták föl, hogy mi történik valójában a színpadon. Ám amikor megértették… Azt hiszem, igazi katarzist élhettek át.
Az eligazodást segítette egy nyitó és egy záró dalbetét, melyet a fiúk adtak elő. Mintha a garázsban alakult zenekar próbált volna valami dalocskát: „Fiúból van sok, de apából kevés. Elhúztak a tengerhez, háborúba vagy egy nő karjaiba. Egy kisfiú tévét néz, tanulja, hogyan kössön szalagot a babák hajába…”
Aztán elkezdődik a produkció, ami kicsit olyan, mintha Laár András halhatatlan alakja, Besenyő Pista bácsi tanácsait látnánk végtelen komolysággal és őszinte hittel előadva. Így és így kell kólás palackból szerszámtartót készíteni. Mutatom. Így kell esőben elkerülni, hogy beázzon a cipő. Mutatom. Így kell szerelmes ajándékot készíteni a lánynak, ha csak egy kartonpapírod van. Mutatom. Így kell leszokni a dohányzásról. Mutatom… Így kell néhány kötegelő segítségével ventilátorrá alakítani a csavarbehajtót. Mutatom.
A színészek nemcsak komolyan vették az előadást, de úgy adták elő az egyes jeleneteket, mintha egy-egy jelenet közben erősen kellene gondolkozniuk, hogyan is volt, melyik lépés, melyik után következik. Mit kell vágni előbb? Mit kell csomózni utóbb? Mire is lehet használni a kupakokból készített szelencét? Hogyan kell kivédeni a késsel hadonászó agresszor támadását? Nem tanulták meg? Egyikük sem? Ennyire nem lehetnek felkészületlenek!
És lassan rádöbbenünk: ezek a fiatalok azt mesélik, ismétlik, magyarázzák, amit az apától hallottak öt, tíz, tizenöt évvel ezelőtt. Akkor, amikor még itt volt apa, amikor még volt apa. Gyerekeknek való okosságok ezek. Némelyiknek se füle, se farka, némelyikből sugárzik az apai megfelelni vágyás, a szülői tekintélyigény, az „apa tudja”-élmény megteremtésének vágya, mások egyszerű viccek, igazi dad joke-ok, alig humoros hülyeségek, melyeknek a poénja is semmivé lett az apa nélkül töltött évek, évtizedek alatt.
Döbbenten nézzük az össze nem függő jeleneteket, a fel-felbukkanó emlékeket, és szeretnénk elsírni magunkat, de nem lehet, mert az előadás újra és újra valami képtelenül abszurd apaokosságba fordul, s mi zokogás helyett dülöngélünk a röhögéstől.
Végül egyikük a sarokba dobja a maga fabrikálta szerszámövet, másik szemére húzza a barna PET-palackból kivágott napszemüveget, harmadik felveszi átázott cipőjét, negyedik félreteszi a sörösdobozból gyűrt szobrot, s újra zenélni kezdenek.
„A férfi, aki nem volt ott, levelet küldött. A sorokat könny áztatta. Egy régi füzetből tépte ki a lapokat. Idén nem foglak tudni meglátogatni egyáltalán – írta a férfi ridegen...”
Borítókép: Jelenet az előadásból (Fotó: Ilja Smirnov)
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
