A Várfok Galéria 1999 óta emlékeztet az alkotóra kiállításaival, ezáltal újra és újra felidézi számunkra Rozsda Endre alakját, akinek izgalmas életművét idehaza sok éven át a feledés homálya borította, hiszen 1956 forradalmának eseménysora után végleg Franciaországba utazott és haláláig ott élt. 2021 végén Francoise Gilot, a festőnő és Rozsda Endre (1913–1999) művészi kapcsolata-szövetsége is egy tárlat anyagát adta itt – ez is sokat megmutatott a rejtőzködő Rozsda belső világaiból. 2013-14-ben pedig a Magyar Nemzeti Galéria is mutatott egy érzékeny összefoglaló válogatást az alkotóról.
Most azonban egy új, talán még izgalmasabb összképet kapunk, mert nemcsak több korszak festményei, de zenei témájú művek, grafikák is szerepelnek a galériában. Láthatunk itt ujjnyomatokból összeálló tájképet, gyönyörű, kékes színkavalkádot apró részecskékkel Tollazat címmel, fénnyel átszőtt ülő nőalakot (Carmen), fotót, egyben Pablo Picasso archaikus formáit idéző portrét (Az anya), valamint találkozunk itt az apró egységekből összeszőtt, színpompás kozmoszokkal, ilyen az Örvénylés vagy a Pénelopé címet viselő alkotás is.
Rozsda Endre, aki idehaza is sokáig kereste helyét, míg végül Párizsban talált otthonra, sokoldalúságával és mesterségbeli tudásával kilógott művészkortársai közül – bár az Európai Iskola egyik meghatározó személyisége volt.
Ennek az idegenségnek a felismerése egy magasabb szintű üzenetnek köszönhető, hiszen Bartók Béla 1937-ben átélt koncertje, a bartóki zene ébresztette rá, hogy nem az az útja, mint a többi alkotónak. Láthatjuk a tárlaton még a tizennégy éven át készülő, haláláig elfeledett, Bartók-mű ihlette alkotást, A kékszakállú herceg vára című szürrealista képet is. Emellett a grafikák egy része is az ember és zene viszonyát ábrázolja, s a beavató mesterek közül még Mozart ábrázolása is helyet kapott itt, ami azért is jelent izgalmas kapcsolódási pontot, mert Rozsda Endre is tagja lett a szabadkőműves közösségnek, akárcsak valaha az osztrák mester.
„Emlékeimből és a fényből sűrű szövetet szövök, amelyet addig szemlélek, amíg meg nem elevenedik, vissza nem bocsátja tekintetemet, és elém nem emelkedik. Az időt akarom megragadni, uralni, becsülni…” – fogalmazza meg művészi hitvallását Gondolatok című írásában. Rozsda Endre nemcsak az egyik megfoghatatlan dimenzió, az idő megnyilvánulásait kereste, hanem önmagába merülve a létezés legmélyét is.
Ha nem festhetett, mert a rendszer nem engedte, hát gyermekkönyveket illusztrált, rajzokat készített.
Ugyanakkor a fotó is érdekelte, a pillanat és a belső lenyomatok: az önarcképek, de helyet kaptak képei között a tükröződéseket, egymásba játszást, határterületeket elmosó-vizsgáló alkotások is. Fotóinak nagy hányada a Magyar Fotográfiai Múzeumban található.
Jó lett volna még a fotók közt is kalandozni ezen a lírai tárlaton, de valójában így is nagy feladat végigjárni és átélni ezeket a sűrített alkotásokat, számos apró részletet megfigyelni. Az alkotó így üzent művei nézőinek 1998-ban, s ez a kérés ma is érvényesnek tekinthető: „Azokat, akik majd nézik a képeimet, csak arra kérem, hogy tegyenek úgy, mint az a gyermek, aki én voltam: adjanak elegendő időt a képek szemlélésére, melyeket eléjük tárok, hogy megtalálják az ösvényt, mely hozzájuk vezet, és lehetővé teszi, hogy ott sétáljanak.”
Borítókép: Rozsda Endre átjárókat nyit más dimenziókba (Fotó: Mirkó István)
