William Wisting, egy nem szokványos skandináv zsaru Norvégiából

A skandináv krimik rajongói alighanem örömmel vették tudomásul, hogy megjelent a William Wisting-sorozat legújabb – magyarul negyedik – kötete. A Holttér a norvég alvilág csempészettel foglalkozó köreibe kalauzoló bűnügyi történet, amely végső soron a főszereplő morális kódexének érvényesítéséről szól. Ugyanakkor az is kiderül belőle, mivel járhat a nyomozásra nézvést, ha egy rendőr átgondolja egy híres pszichológiai kísérlet tanulságait.

Az eset Kristiansandban történt, így nem Wistingnek és csapatának kellett nyomoznia benne. Ők eddig egy taxisofőr, bizonyos Jens Hummel eltűnésének rejtélyére próbáltak fényt deríteni – sikertelenül –, ám kisvártatva előrébb léphetnek.

A nyomok a norvég alvilág csempészettel foglalkozó köreihez vezetnek, és bizonyossá válik: a taxisofőr eltűnése, valamint az újévi gyilkosság összefügg egymással. Csakhogy a kristiansandi rendőrség nem hajlandó elfogadni, hogy egy időben és térben szerteágazó, összetett ügykomplexummal van dolguk, és kizárólag a saját illetékességi körükbe tartozó eset felderítésére koncentrálnak.

 Wistingnek így nagy horderejű döntést kell hoznia, amely akár az állásába vagy a karrierjébe is kerülhet.

Jorn Lier Horst Holttér című regényének magyar borítója. Fotó: Animuscentral.nu

Egy tisztességes és őszinte ember

S hogy ki ez az alak, a sorozat főszereplője? Az interneten angol nyelven olvasható számos olvasói jellemzés szerint olyan figura, akinek a nőkkel és az alkohollal fenntartott kapcsolata „üdítően normális”. Vagyis – számos más skandináv krimi központi karakterével ellentétben – nem a promiszkuitás híve, és az sem mondható el róla, hogy túlságosan gyakran néz a pohár fenekére.

Megalkotója ugyanakkor így fogalmazza meg saját teremtményével kapcsolatos szándékait egy 2018 novemberében közzétett cikkében:

„Amikor egy új, skandináv krimihős megalkotására gondoltam, nagyon is tudatában voltam annak, milyennek kell lennie. Belefáradtam, hogy olyan nyomozókról olvastam, akik holtrészegen, háromnapos dizájnerborostával – valamint az éjjeliszekrényen készenlétben álló whiskysüveggel – ébredve, egyedül oldottak meg gyilkossági ügyeket. Olyan főszereplőt szerettem volna, aki jobban hasonlít azokra a nyomozókra, akiket a testületnél végzett mindennapi munkám során megismertem. Ő lett William Wisting, egy tisztességes, példamutató rendőr – de mindenekelőtt tisztességes és őszinte ember.”

Főnyomozónk tehát módszeres gondolkodású, kitartó és pragmatikus – a legújabb részben az ötvenes éveinek közepe felé járó, elvált férfi.

És Horst az eseteiről szóló tizedik (magyarul csak negyedik) kötetben is pontos, aprólékos képet fest a rendőri eljárásról. Ez könyveinek egyik jellegzetessége, ugyanis – amint az a fentebb idézett soraiból is kiderült – mielőtt krimiszerzőnek állt volna, évekig a norvég rendőrség nyomozója volt, jól tudja hát, hogyan zajlik s mivel jár egy-egy ügy felgöngyölítése.

Így tárgyilagos stílusban megírt, nyugodt tempójú, logikusan felépített történetekkel jelentkezik, melyek nem az akciófilmekbe kívánkozóan mozgalmas vagy horrorba hajlóan erőszakos jelenetekkel hatnak. 

A feszültség lassan nő – újabb és újabb információk bukkannak fel, újabb és újabb részletek kerülnek helyükre a nagy kirakósban, s a tét egyre emelkedik –; a hitelesség ugyanakkor nem sérül.

Jelen regény esetében például a cím is a rendőri szlengből való: a „holttér” a dokumentumok és bizonyítékok azon részét jelöli, melyek – bár kulcsfontosságúak – korábban elkerülték a nyomozók figyelmét. (Horst nem először él ezzel a megoldással: a kilencedik [magyarul csak harmadik] rész címe, A barlanglakó is rendőri megnevezés, és egy bizonyos típusba tartozó bűnelkövetőt jelöl.)

A Holttér norvég kiadásának borítója. Forrás: Moly.hu

A láthatatlan gorilla

A Holttér tehát számos tekintetben tipikus Horts-kötetnek mondható, ám aki olvasta az eddigi hármat, arra is felfigyelhet, miben különbözik tőlük: 

hangsúlyosabb benne a magánéleti – közelebbről: családi – szál.

Sofie és Line mintha egymás tükörképei lennének: egyikük fiatal édesanya, a másikuk szülés előtt álló ifjú hölgy, ám egyiküknek sincs párja. Így Wisting egy ponton rádöbben, hogy neki kell az apaszerepet betöltenie nemsokára világra jövő unokája életében – de megannyi ügyes-bajos elfoglaltsága (tanúk kihallgatása, gyilkosok felkutatása, a rendőri apparátus mozgatása, s a renitenskedő testületi tagok kelletlenségének legyűrése) közepette vajon képes lesz-e rá?

És egy „apróság”, amivel az olvasó viszonylag hamar tisztába jön, ám a felügyelő sokáig nem sejti – tudniillik hogy a kilencedik hónapban járó lánya nem teljesen őszinte vele és nem működik együtt mindenben a rendőrséggel – vajon mennyiben befolyásolja, hogy eléri-e ezt a célt? 

Hiszen nem kell különösebben gyakorlott krimifogyasztónak lennünk ahhoz, hogy rájöjjünk: Line viselkedésének súlyos következményei is lehetnek.

De Horst a rendőri eljárás bemutatását is kiegészíti egy eddig nem gyakran alkalmazott elemmel: egy 1999-ben valóban elvégzett pszichológiai kísérlet ismertetésével.

Ennek során a résztvevőknek egy videófelvételt kellett megtekinteniük, melyen három fehér és három fekete pólót viselő játékos adogatott egymásnak egy-egy kosárlabdát. A nézők – a kísérlet alanyai – egyszerű feladatot kaptak: számolják meg, összesen hány passzt adnak egymásnak a fehér mezes játékosok.

Ám miután a kisfilm véget ért, nemcsak az átadások számáról kérdezték őket, hanem arról is, észrevettek-e valami szokatlant a felvételen. Azon ugyanis jól látszik, hogy egyszer csak egy gorillamezt viselő alak sétál be a képbe, a kosárlabdázók gyűrűjében megdöngeti a mellkasát, majd elsétál.

A nézők jó részének azonban nem tűnt fel e közjáték – olyannyira a passzok számolására koncentráltak, hogy semmi mást nem észleltek. Vagyis: ha egyetlen dologra összpontosítunk, a mellékesnek vélt körülményekre már nem jut a figyelmünkből. 

(Ezért a vizsgálatot később úgy kezdték emlegetni: a „láthatatlan gorilla kísérlet”.)

„Ez is azt bizonyítja, […] milyen könnyen elveszhet egy kulcsfontosságú részlet a történetből, csak mert éppen valami mással vagyunk elfoglalva. […] És általában így van. Mással vagyunk elfoglalva”, döbben rá Wisting a kísérlet felidézése után. Talán mondanunk sem kell: e felismerés nyomán arra is rájön, hogyan folytassa a nyomozást.

A Skandináv Krimiklub egyik estje, amelyen Jo Nesbo Harry Hole-sorozata volt a téma

A Holttér tehát nagyon is életerős és eleven; egy lassan építkező, ám az olvasó érdeklődését mindvégig fenntartó skandináv krimi. A vége ugyan kissé kurta-furcsának tűnik, de a lezárása így is hat. 

És bár végső soron a főszereplő morális kódexének érvényesítéséről szól, világosan kiderül belőle, hogy Wistingnek a jövőben nem kizárólag nyomozóként kell helytállnia.

Hiszen hogy a bűnözők kézre kerítésében van „némi” gyakorlata, azt eddig is tudtuk – ám hogy nagyapaként milyen eredményeket tud felmutatni, az csak a sorozat következő kötetéből derülhet ki. A magunk részéről kíváncsian várjuk.

(Jorn Lier Horst: Holttér. Animus kiadó, Budapest, 2023, 359 oldal. Ára: 4790 forint.)

Borítókép: Jorn Horst Lier William Wisting-sorozata Norvégiába viszi az olvasót. (Fotó: Pixabay)