A kanadai Billy Talent szinte napra pontosan egy éve lépett fel utoljára a Budapest Parkban és talán túl kevés idő telt el a két koncert között, legalábbis szerda este látványosan kevesebb érdeklődőt vonzottak. A szervezők azonban mindent megtettek azért, hogy ez ne így legyen, akárcsak egy nappal korábban a Simple Plan esetében, ezúttal is kisebb fesztivált kerekítettek három nemzetközi előzenekarral.
Az, hogy nem lesz telt ház, már délután érződött: a kedden a szintén fél hat körül fellépő Charlotte Sands kapcsán írtam, hogy alig néhány tucatnyian voltak kíváncsiak rá, nos, az amerikai Sincere Engineer ugyanebben az idősávban még szellősebb közönséget vonzott. Az együttes azonban valószínűleg ennek külön örült is, inkább keltették egy hobbi-, mintsem egy profi zenekar benyomását: bár kifejezetten élvezetes régimódi punk-rockot játszanak, az énekesnő hangja pedig kellemesen karcos, jól érezhetően
nem egy rutinos előadó, alig mert a közönségre ránézni, kerülte a kommunikációt, azt gondoltam, hogy biztosan rendkívül flegma, amikor azonban mégis megszólalt, kiderült, egyáltalán nem erről van szó
. Nagyon zavarban volt, remegett a hangja és hadart, sok száz nemzetközi előadót láttam már korábban, de ilyen gátlásossággal még sosem találkoztam, de az ügyetlenkedése olyan bájos volt, hogy rögtön meg is kedveltem.
A szintén amerikai The Menzingers ellenben jóval edzettebb előadó, mostanában kifejezetten jó köröket futnak, már ami a népszerűségüket illeti, jelenleg végig turnézzák csaknem az összes júniusi rock-fesztivált Európában és ha nem is kiemelt névként szerepelnek a plakátokon, nem a legalsó sorokban találjuk a nevüket. Mindez azért is nagy dolog az esetükben, mert három lépés hátrányból indulnak a startmezőn a legtöbb együtteshez képest, legalábbis
lehetetlen megvádolni őket azzal, hogy a külsejükkel akarnának érvényesülni: a kopaszodó, SZTK-szemüveget viselő frontemberük meg sem próbál például jól kinézni, de ez egy punk-rock zenész esetében kifejezetten menő,
a Weezer tagjai hasonlóképpen a nem éppen alfahím jófiú-imázzsal váltak szupersztárrá. A hangzásuk a The Descendents régimódi világát idézi, csupán nem áldotta meg őket az élet ahhoz hasonló slágerérzékenységgel, mint az amerikai punk egyik alapkövét, sörözéshez tökéletes háttérzenét nyújtanak a dalaik, de nem éreztem ellenállhatatlan késztetést arra, hogy a színpad közelébe férkőzzek.
Az utánuk fellépő Frank Turner zászlaján nem véletlenül áll az, hogy Always on tour, az angol dalszerző-énekes tényleg megállás nélkül úton van, a szerdai volt egész pontosan a karrierjének a 2778. koncertje.
És nyilván nem igazságos magyar előadókat külföldiekkel összemérni, de egy hazai zenekar esetében már harminc év alatt ötszáz fellépés is olyan kiemelkedőnek számít, hogy azt egyből egy jubileumi fellépéssel meg is ünneplik, az angol sztár ennek csaknem a hatszorosát teljesítette alig két évtized alatt. Mégsem érződik soha, hogy lelketlenül, puszta rutinból játszana, sőt, minden alkalommal felolvas néhány mondatot is az adott ország anyanyelvén. És annak ellenére is rendszeresen visszajár hozzánk, hogy nálunk töredék akkora rajongótábora van, mint tőlünk nyugatabbra: 2018-ban például az Akvárium Klubot sem töltötte meg, noha ugyanazon a turnén Bécsben a nyolcezer fős Gasometerben lépett fel és szerda este is igencsak szellős tömeg fogadta. Ez a lelkesedésén mit sem látszott, elviccelődött azon, hogy igazából ők a főfellépők, csak jófejségből megengedték a Billy Talentnek, hogy utánuk játszanak egy kicsit.
Frank Turner már nem egyszer bizonyította, hogy önmagában, egy szál akusztikus gitárral is képes olyan sodró lendületű punk-rock show-t adni, hogy az embernek lerepül a feje, a Sleeping Souls nevű zenekarával kiegészülve azonban az egyik legélvezetesebb produkció a színtéren. A dalszövegei világítótoronyként emelkednek ki a műfajban, ő maga pedig akkor is árasztja magából az energiát, amikor csak egy helyben áll és gitározik, amikor azonban eldobja a hangszerét és a közönségbe ugrik, elszabadul a pokol – aki az ő hatására sem érzi át a punk igazi erejét, annak nem is érdemes próbálkoznia a műfaj megszeretésével.
Azt követően, hogy levonult a színpadról, rögtön szakadni is kezdett az eső, a Billy Talent, amennyit lehetett, csúsztatta a kezdést, míg mindenki a bárpultoknál keresett menedéket, idővel azonban muszáj volt belekezdeniük a szinte teljesen üres nézőtér ellenére is a koncertbe. A legelhivatottabb rajongók végül bemerészkedtek, az énekes pedig azzal biztatta a közönséget, hogy ha a következő öt percben sem áll el az eső, akkor a gitárosuk mindenkit meghív egy italra. Nos, az időjárás csak a koncert második felére enyhült, az ígéretet azonban senki nem hajtotta be rajtuk, az viszont biztos, hogy
az érzelmes/emós dalszövegeikhez a kelleténél jobban passzoltak a körülmények és az is, hogy ennyire nem szerettük volna átérezni a Rusted From The Rain című slágerüket.
A nem szerencsés időjárás ellenére is három számmal többet játszottak, mint tavaly júniusban, a dalok azonban nyolcvan százalékban ugyanazok voltak, mint akkor és a színpadkép is nagyjából megegyezett, de ugyanarról – a legfrissebb, Crisis of Faith című lemezükhöz kapcsolódó – turnéról van szó. És ezúttal is vérprofi produkciót nyújtottak, egyedül a hangerő volt kissé sovány, de azt az időjárás nyomta el.
A Billy Talent egyébként tipikusan az a zenekar, amelynek egyből felismerhetőek a dalaik, Benjamin Kowalewicz az egyik legegyedibb és legkülönlegesebb hangú énekes a műfajban, Ian D'Sa gitáros játéka is messze kiemelkedik abból, amelyet ebben a stílusban megszokhattunk, valószínűleg egy progresszív metal-zenekarban is simán megállná a helyét. Szerdán is tökéletes formában voltak, miközben a pályájuk összes szakaszát érintették, az új dalok mellett a kezdeti, karcos és fiatal vehemenciával teli punk-rock számaik is előkerültek, a koncert gerincét azonban ezúttal is a legsikeresebb, második albumuk alkotta.
Mivel manapság már a legtöbben elővételben vásárolnak jegyet, így az időjárást aligha lehet okolni azért, hogy alig félház előtt játszottak és csak remélni tudjuk, hogy ennek ellenére is rentábilis volt a koncert és sem a szervezők, sem a zenekar nem azt a tanulságot vonja le, hogy ritkábban érdemes hozzánk látogatniuk.
Borítókép: Billy Talent (Fotó: Bach Máté)
