Hans Zimmer korunk talán legsikeresebb élő filmzeneszerzője (Isten nyugosztalja Ennio Morriconét), talán csak Spielberg és George Lucas alkotótársa, John Williams vetekedhet vele. Neki legalábbis hárommal több Oscar-díja van, de megkockáztatom, a német szerzi az eredetibb filmzenéket, Williamsznél elég könnyű felismerni például Dvořákot és Csajkovszkijt. Ami Zimmert illeti, Hollywoodban harminc évig csúcson tudott maradni, mára szinte önálló iparággá vált. Csaknem harminc év elteltével kapta a második Oscar-díját: az elsőt az 1994-es Az oroszlánkirály, a másodikat a tavalyelőtti Dűne című film zenéjéért.
Hans Zimmer Budapesten is nagyon népszerű
Egyszerre dolgozik a legjobb rendezőkkel (újabban például Christopher Nolannel és Denis Villeneuve-vel), és a legdrágább hollywoodi szuperprodukciókban. Sőt mostanában ránézni a filmográfiájára kicsit olyan, mintha minden érkező hollywoodi filmnek ő szerezné a zenéjét, legalábbis egyszerre jegyzi ő egy csomó szuperhősfilm (a Batmantől az X-Menen át a Wonder Womanig), a Szárnyas fejvadász 2049, a Dűne, a Top Gun: Maverick és a Nincs idő meghalni című Bond-film zenéjét is. Legközelebb a Dűne második felében hallhatjuk a dallamait novemberben.
A Papp László Sportarénában rendezett koncerten háromtucatnyi zenész és énekes sorakozott fel: fúvós és vonós szekció, két-két dobos, gitáros, csellista és hegedűs, mindenféle ütőhangszerek megszólaltatói, és maga Zimmer zongorán és basszusgitáron. A koncert a filmként is jól sikerült Dűnével, azon belül az Atredies-ház skót dudákat is felvonultató témájával kezdődött, amit egy Nolan-sikerfilm, az Eredet Mombasa című tétele, majd két DC-féle szuperhősfilm, a Wonder Woman és Az acélember című Superman-film zenéje követett. A koncert tökéletes hangosításával együtt nehéz volt nem észrevenni, hogy Zimmer még a Hollywood filmgyártását leuraló és a világot elárasztó, középszerű képregényfilmeket sem veszi félvállról, a Wonder Woman- és a Superman-filmekből legalábbis egyedül az ő zenéje emlékezetes – a turné látogatói számára biztosan. Aztán végre felcsendült Zimmer munkásságának talán legjobbja, a Gladiátor zenéje a filmzene eredeti énekesnője, Lisa Gerrard énekekével – ez volt a koncert tetőpontja. A Gladiátor olyannyira Zimmer legjobbja, hogy még magát is lekoppintotta később, legalábbis A Karib-tenger kalózai dallamaiban elég sok visszaköszön belőle – ez következett, aztán húsz perc szünet után folytatódott a koncert.
Az előadás második fele a Top Gun: Maverick főtémájával kezdődött, amivel Zimmer nemcsak zeneileg idézte meg Harold Faltermeyer és Giorgio Moroder az 1986-os első részhez szerzett dallamait, de elmondott róluk egy történetet is, mely szerint néhány évig mindhárman egy épületben laktak Münchenben, anélkül, hogy tudtak volna egymásról. Annál eredetibb viszont Zimmer Az utolsó szamuráj című Tom Cruise-filmhez írt szomorkás zenéje, ami talán nem olyan híres, mint a Gladiátoré például, de majdnem ugyanolyan gyönyörű. Aztán újabb szuperhősblokk érkezett: a közönség nagy üdvrivalgására a Nolan-rendezte Batman-filmek vészjósló score-ja, majd az X-Men: Sötét Főnix zenéje. Utóbbi kapcsán Zimmer arról beszélt, hogy nemcsak sikerfilmek, de nagy bukások zenéjét is szerezte, tudja, hogy ezt az X-Men filmet valószínűleg senki nem látta, de a maguk kedvéért is játszanak, nem csak a közönségért. Végül visszatért a Dűne és Nolan (Dunkirk, Csillagok között), majd Az Oroszlánkirállyal zárult a második felvonás, aminek előadásába az eredeti énekes, Lebo M. is beszállt. Zimmer és zenészei két tételre jöttek vissza, a Nincs idő meghalni kevéssé eredeti főtémájával, majd az Eredet Time című lassú dallamaival bocsátották útjára a közönséget.
A filmzenéket kifogástalanul szólaltatta meg Zimmer és csapata, egyedül talán a válogatásába lehet belekötni, de annyi remek munka van mögötte, hogy bárkinek lehetett hiányérzete. Ami minket illet: furcsamód nem a szuperhősfilmeket sokalltuk, hanem például a Top Gun és a Bond-film népszerű, de nem annyira Zimmer zsenijét dicsérő dallamai maradhattak volna ki. És ha már a bukott X-Men belefért, akkor beszoríthatták volna Zimmer talán legalulértékeltebb zenéjét a 2000-ben, a Gladiátor évében bemutatott Mission: Impossible 2-ből.
És miközben tökéletes volt a zene színpadra állítása, Zimmer jelenléte kisebb csalódást keltett, pedig mivel egy ilyen népes zenekar nélküle is boldogult volna, ő lehetett volna a fő attrakció. A zeneszerző sokat beszélt a háromórás koncert számai között, de ezzel alig tett hozzá az élményünkhöz. Hallhattunk volna tőle arról, milyen volt megírni néhányat a filmtörténet legjobb zenéiből, ehelyett – szerénységből, már ha nem álszerénységből – agyondicsérte a zenekar tagjait, akikkel természetesen mind a legjobb barátok. Humorizálni is próbált, például „véletlenül” elkáromkodta magát, miközben épp bocsánatot kért a korábbi káromkodásáért.
A közönség mindenesetre imádta, bár mi visszasírtuk a tavalyi, ugyanitt megrendezett Tool-koncertet, amikor a produkció kérésére a biztonságiak azon nyomban kidobtak bárkit, aki elővette a telefonját. Ezen a koncerten sajnos egész kis (valójában A Gyűrűk Ura-hosszúságú) filmművészeti remekművek készültek, amik nyilván azonnal felkerültek Facebookra és Instagramra, hogy aztán soha senki épeszű ember ne nézze meg őket. A látóterünkbe betüremkedő kijelzők fénye viszont cserébe roppant zavaró volt, így a koncert második felét talán már csak azért is jobban élveztük, mert addigra az igazán ambiciózus filmkészítők okostelefonjai lemerültek. (A levonulás végén a zenekar ukrán tagjai ukrán zászlót lengettek, bár ezek után kissé furcsán szólt az Always Look on the Bright Side of Life a hangszórókból.) Összességében tehát pompás zenei élményt kaptunk, csak Hans Zimmer tartalmasabb jelenléte hiányzott a tökéletességhez.
Borítókép: Hans Zimmer Budapesten (Fotó: Mirkó István)
