Az elmúlt másfél évtized legmeghatározóbb bandája
– ezekkel a szavakkal illette a Bring Me The Horizont a népszerű Youtube-csatorna, a Punk Rock MBA műsorvezetője, Finn McKenty és amikor Oli Sykes tegnap este egy hatalmas üvöltés és tízméteres lángok kíséretében berobbant a színpadra, rögtön érezni lehetett a levegőben, itt most egy paradigmaváltás történik, mégpedig a klasszikus rockzene nyugdíjazása zajlik.
De ne szaladjunk ennyire előre! Az együttesre már hosszú ideje sokan az új Linkin Parkként tekintenek és mióta annak énekese, Chester Bennington meghalt, végleg be is töltötték az általuk hagyott űrt. A sikerük titka egyértelműen a folytonos megújulásban rejlik, konstans érzik, miként változnak a trendek és mindig előbb reagálnak azokra, mint bárki más a műfajban, így állandóan két lépéssel a többi hasonló együttes előtt járnak.
Kompromisszummentes deathcore bandaként kezdték a pályájukat, olyan súlyos és agresszív számokat írva, amelyekkel a tinédzserek milliói hatékonyan akaszthatták ki a szüleiket, de magára haragították a metalzenei közösséget is, hiszen a kétezres évek közepén még szokatlan volt a színtéren egy kifejezetten feminin külsejű énekes, cikizték is rendesen.
Aztán a saját közönségüket is megosztották azáltal, hogy lemezről lemezre finomítottak a megszólalásukon, eleinte metalcore, majd numetal, végül egyre több elektronikus elemmel, az utóbbi években már sokszor vegytiszta pophangzással sokkolták a hallgatókat, de minden elveszett rajongó helyett húsz másikat szereztek.
Hogy milyen iramban növekszik a népszerűségük, azt Magyarországon is végigkövethettük: a tegnap esti koncert eredetileg 2022 elején lett volna, akkor még a hasonló kaliberű A Day To Remember és két másik neves előzenekar társaságában léptek volna fel, aztán az ismert okok miatt elhalasztották a turnét, de júniusban azért felléptek VOLT Fesztiválon – csaknem tökéletes show-t adva –, majd másfél évvel a meghirdetett időpont után a budapesti koncertet is pótolták. És míg 2022 elején a szervezők úgy kalkuláltak, hogy egy csak félig nyitják meg az Arénát, a jegyek olyan ütemben fogytak, hogy végül a helyszín maximális kapacitása mellett döntöttek. És az állóhelyek mind el is keltek, az ülőszektorok sem voltak néptelenek, úgy tűnik, a közönséget nem izgatta az sem, hogy az eredetileg bejelentett előzenekarok az újraszervezés áldozataivá váltak.
Az estét egyedül a kanadai Spiritbox vezette fel és bár számos, korábban jelentős sikereket el nem ért zenekart szokás eufemizálva a feltörekvő banda jelzővel illetni, ők az alig öt éves karrierjük során valóban bámulatos eredményeket prezentáltak, elég csak a Youtube-on ránézni a sokmilliós megtekintésű videóikra. Engem speciel sosem ragadtak magukkal, Spotify-on simán képes voltam fél órán keresztül is úgy hallgatni a dalaikat, hogy végül egy taktusra se emlékezzek belőlük, pedig számos, hasonlóképpen nem túl eredeti metalcore-banda levesz a lábamról, de gondoltam, majd élőben megfejtem a titkukat. Nem sikerült: bár a kissé Avril Lavigne-ra hajazó Secret Garden című számuk kellemes volt és meg tudtak lepni azzal, hogy az énekesnő a metalszíntéren szokatlan prosztósággal seggrázásra buzdította a közönséget, de jelenleg nem látom látom bennük a potenciált arra, hogy néhány éven belül már főzenekarként töltsék meg az Arénát. Courtney Stringer frontember azonban kifejezetten aranyos volt, ahogyan megjegyezte, tisztában van vele, nem miatta jött senki és több alkalommal, amikor üvöltésre akarta bírni a közönséget, csak halkan elmormolta a Bring Me The Horizon nevét, a fülsüketítő hatás pedig nem maradt el.
Utánuk viszont nem keveset kellett várni arra, hogy a brit együttes végre színpadra álljon, közel fél órát késtek, ezalatt lepergett a fiatalságunk szó szerint, a hangszórókból mások mellett a Korn, a System Of A Down, a Prodigy vagy a P.O.D. dalai csendültek fel, azaz csupa olyan szám, amelyet mindenki kívülről fúj, aki a kétezres évek elején volt középiskolás és nem fázott a gitárhangzástól.
Közben lekerültek a függönyök, a színpadkép leginkább egy sátánista templom boltívére emlékeztetett, mintha csak a Ghost vagy más okkultista banda készülne fellépni, de azt előre lehetett sejteni, hogy látvány tekintetében egyedülálló lesz a koncert.
A Bring Me The Horizon idén ugyanis Anglia legnagyobb metalzenei rendezvényének, a Download Festivalnak az egyik főfellépője, az eseményen olyan bandák szokták betölteni ezt a szerepet, mint a Guns N’ Roses, a Metallica vagy a Slipknot, szóval hatalmas szintlépés ez a karrierjükben, tegnap este pedig lényegében ennek a nyilvános főpróbáját láthattuk.
Az említett fesztivál nem a legbarátságosabb közeg számukra, a látogatók között nagy számban képviselik magukat az ortodox metalosok, akik szerint már akkor eladta magát egy banda, ha két albumnál többet adott el vagy egy tiszta hangot kiprésel a torkán és tudja ezt a Bring Me The Horizon is, a műsorokat úgy állították össze, hogy ha meg is dobálják majd őket palackokkal Angliában, legalább ne rögtön a koncert elején tegyék.
Mint írtam, bár lemezről lemezre populárisabbá váltak, azért folyamatosan visszakacsintanak a gyökereikre, tegnap egy brutális friss számmal, az Amennel kezdtek, amely valószínűleg még egy ütvefúró zaját is képes lenne elnyomni, a koncert első felében nem is fogták vissza az agressziójukat, a keményebb tételeikkel buzdították a közönséget arra, hogy essenek egymásnak egy össznépi pogóban, sokakat egyébként sem kellett külön buzdítani erre. A nézők pedig úgy üvöltötték a dalokat, ahogyan csak a torkukon kifért,
érezni lehetett a levegőben, hogy sokezreknek éppen olyan szerepet tölt be a banda az életében, mint a Linkin Park az eggyel idősebb generáció számára.
A rádióbarátabb számok a második félidőben kerültek terítékre, amikorra már a Download Festival szőrösebb szívű közönsége is valószínűleg a kezükből eszik majd, ekkor játszotta le első alkalommal élőben az együttes a friss, Lost című slágerüket. Oli Skies énekes mondta is előtte, hogy kicsit izgul emiatt, de nem hittem el neki, olyannyira rutinos frontember és a kritikatűrése is egyedülálló. Tegnap este egyébként sem azok az ősrajongók jöttek el, akik még mindig a kezdeti deathcore-os éveket sírják vissza, az olyan elektronikus elemekkel bőségesen vegyített számokat, mint a Spiritbox énekesnőjével közösen előadott One Day the Only Butterflies Left…-et épp olyan lelkesen fogadták, mint a gyilkolni invitáló dalokat.
Az együttes pedig hatásosan cáfolta Gene Simmons, a Kiss basszusgitárosának visszatérő állítását, miszerint a rockzene halott.
Nagyon is él, csak jelenleg nem a vegytiszta műfajok, hanem a stílusok keveredése a menő, és míg a Mötley Crüe hétfő este élvezetesen idézte fel a kilencvenes évek Kaliforniáját, addig a Bring Me The Horizon a jelenben él, és azt prezentálta, hol tart 2023-ban a gitárzene.
