Szokás mondani, hogy a rockzene halott, de ezt tavaly éppen a Mötley Crüe és a Def Leppard közös észak-amerikai koncertkörútja cáfolta meg, egyetlen turné sem vonzott nagyobb tömeget 2022-ben, néhány hónap alatt 1,3 millióan nézték meg a két bandát. Számítani lehetett arra, hogy a kettősük a magyar közönséget sem hagyja majd hidegen, mert több generációnak sosem volt lehetősége idehaza megnézni őket, a Mötley Crüe 1991-ben, a Def Leppard pedig 1996-ban járt nálunk utoljára.
Ennek ellenére, amikor a Def Leppard kora este a húrok közé csapott, az MVM Dome még csak a kétharmadáig telt meg, úgy tűnik, az előzenekarok akkor sem mindig érdeklik a magyar közönséget, ha ugyanolyan kaliberű névről van szó, mint a főzenekar. Ugyanakkor valószínűleg sokakat a borsos jegyárak is otthon tartottak, egy jobb ülőhelyért akár hetvenezer forintot is ki kellett csengetni. Az angol sztárbanda azonban megdolgozott a gázsijáért, jól érezhető rajtuk, hogy rutinos stadionzenekarok, akár egymagukban képesek hasonló méretű helyeket megtölteni. Onnan, ahol mi ültünk, a hangosítás pengeélesen szólt, a banda a masszív másfél órás koncertje alatt pedig egy hangot sem hibázott, a hatvanhárom éves Joe Elliott még mindig sportolókat megszégyenítő vehemenciával rótta a színpadot, az orgánuma betöltötte a hatalmas teret.
Ki kell emelni Rick Allen teljesítményét is, aki huszonegy éves korában autóbalesetet szenvedett, amelynek következtében leszakadt a bal karja, ember feletti akaraterővel ennek ellenére is megtanult újra dobolni, és bár fél kézzel nyilván nem püföl olyan iramban, mint egy punk-rock zenész, de hibátlanul, precízen és láthatóan nagy élvezettel játszik, sőt előadott egy olyan szólót is, amelyet bármelyik zenésztársa megirigyelne a világon.
A banda egy igazi best of műsort adott, egymást váltották az olyan slágerek, mint az Animal, a Foolin’ vagy a Hysteria, lehet mondani, hogy hakniztak, de vérprofin tették, a számok alatt hatalmas méretű kivetítőkön a nyolcvanas éveket idéző videóbejátszásokkal monumentálissá emelve a látványt. Más kérdés, hogy a zene rendkívül szubjektív műfaj, számomra a dalaik öregesek, a nagypapa rockzenéje benyomást keltik, így érzelmileg sem ragadtak igazán magukkal, azt azonban lehetetlen tagadni, hogy a maga műfajában egy tökételes és jól érzékelhetően az utolsó másodpercig pontosan begyakorolt, hibátlan show-t adtak.
Nagy felháborodást keltett egyébként, amikor kiderült, hogy kizárólag ülőjegyek válthatók, sokan a Facebookon egyenesen odáig mentek, hogy inkább utazásokat terveztek a prágai állomásra, amennyiben valóban így tettek, feleslegesen túráztatták az autójukat, ugyanis tegnap este az állt fel, aki csak akart. Sőt, a csarnok lépcsőiről is nyugodtan lehetett szemlélni a koncertet, míg más hasonló eseményen a biztonságiak rögtön felkerekednek, hogy visszakísérjék az elkóricáló nézőket, most nem vegzáltak senkit emiatt. És meg kell említeni azt is, hogy ritkán gyűlik össze olyan változatos közönség egy koncertteremben, mint tegnap este, a huszonéves punkoktól a hatvanas rockveteránokig széles volt a paletta életkor tekintetében.
Valószínűleg azért is, mert két szélsőségesen eltérő zenekarról van szó. Általában ketté lehet osztani a nézőket abban a tekintetben, hogy ki mit vár egy fellépéstől: sokaknak az az elsődleges szempont, hogy az adott előadó hibátlanul, lemezminőségben szólaltassa meg a dalait, másokat ez nem érdekel, sokkal fontosabb számukra a banda színpadi jelenléte és az erőteljes előadásmód. A Def Leppard előbbieknek kedvezett, míg a Mötley Crüe-ról az utóbbi években sokszor lehetett hallani, hogy bár szórakoztatók élőben, de Vince Neil pocsék énekes.
Nos, mindez az első két szám alatt ki sem derült, olyannyira kásás volt a hangosítás, hogy az első nyolc-tíz percben szinte egy szót sem lehetett kivenni a dalszövegekből, aztán a technikusok hirtelen észhez tértek, és ezt követően már onnan, ahonnan mi hallgattuk, nem volt ilyen jellegű probléma. És bár a rossz nyelvek szerint a banda azért szerződtetett le két háttérénekesnőt, hogy Neil ügyetlenkedését palástolják, valójában gond nélkül előadta a nem túl bonyolult dalokat, nyilván nem a rockzene történetének legkiválóbb hangjaként fogunk rá emlékezni, de tisztességes teljesítményt nyújtott.
A banda egyébként már rögtön a második lemezével nagy botrányt kavart, az 1983-as albumuk, a Shout at the Devil címadó számát sátánizmussal vádolták, az ügy azonban csak fokozta a Mötley Crüe népszerűségét, nem véletlen, hogy negyven évvel később is erre építik a koncertjeiket, a színpadról világító fordított keresztek lógtak.
Az együttes másik visszatérő imázseleme – hogy eufemizáljam – a gyengébbik nem iránti féktelen rajongás, mindezt pedig ezen a turnén csúcsra járatták.
Az említett két háttérénekesnő igencsak hiányos öltözetben jelent meg, a koncert második felében pedig két, tíz-tizenöt méteres nőt ábrázoló szobor jelent meg, amikor felbukkantak, Tommy Lee úgy röhögött magában, mint egy kisiskolás, aki rossz fát tett a tűzre. A dobos egy ponton ráadásul ki is jött a színpad elejére és női melleket keresett a közönség soraiban, volt, aki fel is húzta a pólóját.
A nézők szeretetéért azonban Nikki Sixx küzdött leginkább, a basszusgitáros magyar zászlót lengetve mászkált, majd egy ponton felhívott egy nyolc-kilenc éves kislányt is a színpadra.
Az alapítótagok közül Mick Mars nem tudott részt venni a turnén, a gitárosnál még fiatalkorában a Bechterew nevezetű kórt diagnosztizálták, amelynek hatására megcsontosodnak a gerinccsigolyák, kínzó fájdalmat okozva és csaknem ellehetetlenítve a mozgást, így kész csoda, hogy évtizedeken keresztül képes volt aktívan koncertezni, de ezt a körutat már nem vállalta. A helyét Marilyn Manson és Rob Zombie volt zenésztársa, John 5 vette át, aki jól érzékelhetően egy tízessel fiatalabb a többi bandatagnál, ennek megfelelően jóval energikusabb a mozgása, és nem kevésbé profi gitáros, mint Mars. És mint említettük, Vince Neil egészen korrekten énekelte a dalokat, de a legfőbb erőssége inkább a magabiztos színpadi jelenlétében rejlik.
És erről szólt tulajdonképpen a koncert, ha valaki zeneakadémiai teljesítményt szeretne hallani, jobban teszi, ha nem a Mötley Crüe-ra vált jegyet, ez a banda nem erről, hanem a szerethetően bunkó hangvételről és a gátlástalan, szemérmetlen előadásmódról híres. Ebben pedig hatvan felett is kiválók,
a tagok megrekedtek valahol a szellemi fejlődésben a kilencvenes években, de pont ezért is idézik meg olyan autentikusan az említett korszak Kaliforniájának hangulatát.
