Az ember ugyanis bajban van, ha meg kell határozni a Cult ismertségét, status quóját, műfaját, pláne magyarországi rajongótáborát. A Live Nation sem mehetett biztosra, mi a megfelelő hely a Cultnak, de a tegnap este alapján állítom, a Budapest Park jó választásnak bizonyult.
A zenekar a new wave-től a góton, a kőegyszerű riffes classic rockon át a pszichedelikus rockig mindenben megmártózott már, hogy aztán fejünket vakargatva leginkább azt tudjuk rájuk mondani, hogy „hát olyan cultos”.
Önálló stílusuk, védjegyük van. Hogy mik ezek? A dalírói véna tökéletes. Billy Duffy élethosszig tartó párkapcsolatban él a Gibson márkával, ennek megfelelően sajátos ízzel penget bármelyik Cult-lemezen. A koncerten is magas minőségben hozta az ismert soundot és szólókat.
Ian Astbury pedig pótolhatatlan lenne, ha egyszer nem lenne. Hány és hány cserét láttunk már ikonikus bandák élén, hiszen
a hangszál mégsem egy cserélhető gitárhúr, embert kell cserélni, ha úgy dobja a gép.
De a Cult nem működne Astbury nélkül. Olyan elképesztő orgánummal, kifejlesztett énektechnikával szólaltatja meg a dalokat, ami nem másolható. Mellé oldschool módon csörgőzés is dukál, és a The Who-s Roger Daltrey-n kívül Ian az, aki artistákat megszégyenítő ügyességgel lóbálja a zsinórjánál fogott mikrofont a feje fölé is.
A buli a Rise-szal, majd a Sun Kinggel kezdődött, ami önmagában megalapozta a hangulatot.
Zenésztársak gyűrűjében épp arról folyt a diskurzus, hogy az első számoknál szokták megtalálni a helyes arányt a szólásban, de itt mintha minden azonnal működött volna. Feltűnő volt, hogy a második gitár jelenlétét billentyűvel oldották meg, ami ha nem is nagyon, de módosítja bizonyos slágerek érzetét ott, ahol vaskosabb hangzást szoktunk meg, de így is oké volt a dolog.
Én magam a Sweet Soul Sisternél kezdtem volna először érezni a csít, ha épp nem kezdtünk volna a parazolos Vitáris Ivánnal lehetetlen bakelitlemezek megvásárlásának körülményeibe beleragadni.
A srácok jó aránnyal adagoltak a műsorba pár dalt az új lemezről, a tavalyi Under The Midnight Sunról is, és meg kell hagyjam, felkeltette az érdeklődésem a 80-as évek new wave-jét újraértelmező rockos új vonal.
A topogás a teraszon értelmezhető tánccá alakult a Lil’ Devil, majd a Wild Flower elkezdésénél, ugyanis az AC/DC-s témák mindenkiben előhozták a gimnazistát, talán abban is, aki sose járt oda. Jött még a Rain és az őssláger, a She Sells Sanctuary, majd a ráadásban a Love Removal Machine. Minimális hiányérzetet a Fire Woman és az Edie (Ciao Baby) elmaradása okozott bennem.
Rövid, feszes buli volt, zéró konferálással.
Csak hát kérem, itt dől el valakiről, mennyire karizmatikus énekes. Ian Astbury egyetlenegyszer vette le a napszemüvegét, a buli végén, elköszönéskor. A pozícióját minimálisan hagyta el a színpadon, akkor viszont a jellegzetes mozgásával táncolt. Ott állt egy kifutófélben lévő modell, a ROCKSZTÁR modellje, akiket tegnap még David Coverdale, ma még talán Steven Tyler képvisel, és egy kis ideig még Ian Astbury fog. Nem, Axl Rose már nem, Jon Bon Jovi már nem. Nincs recept rá, hogy légy „fazon”. De minimum elvárható, hogy maradjon hangod (szerencsés) és maradj misztikus, karizmatikus.
A Cult negyvenéves. Közepes hírnévvel, pár orbitális slágerrel, elképesztő énekessel és komoly önazonossággal.
De talán ez a negyven év igazolja legjobban a névválasztás helyességét. A kultusz, azaz A KULTUSZ nemcsak úgy megteremtődik, hanem kialakul. Ahhoz viszont következetesség, állhatatosság és karakter szükségeltetik. Duffy és Astbury ezeknek sosem volt híján. A gimis Ceremony-pólómat, amit pár évvel később ki kellett dobni széthordás bűntette miatt, sürgősen pótolnom kell.
Borítókép: A The Cult Budapesten 2023. 06. 27-én (Fotó: Kurucz Árpád)
