A Woyzeck gyötrelmeit gitáros-énekesként is magában hordozó Nagy Csongor Zsolt alakításában az a frenetikus, valamint a rendezői koncepcióban is az a lenyűgöző, hogy ezek a dalok így egyáltalán nem show-elemek – hanem a német lélek mélyrétegeiben létező, tipikusan germán szellem megnyilvánulásai. Ez a zene ott és akkor egyszerre tud a poroszos katonai rend kisugárzásával fenséges, a világot uralni képes felsőrendűnek hitt akarat képe, illetve e kép szomorú karikatúrája is lenni – ami persze Büchner felől nézve a náci Németország előjátéka, a Rammstein felől nézve pedig ugyanennek a náci múltnak az átstilizált utójátéka, emlékezetpolitikailag is releváns feldolgozása – és egyben meghaladása. A birtoklás vágya maga. Ami nem más, mint a hatalom akarása.
A birodalmi dimenzió egybetárul a párkapcsolati dimenzióval
És itt jön be az a tudatosság, ami a dalok kiválasztásában jelen van.
A birtoklás vágya, a személyes élettér meghódítása és átformálása ugyanis a birodalmi dimenzióból a Rammstein világában bármikor átfordul a párkapcsolati dimenzióba is. Ahogy ebben az előadásban is – itt van viszont jelentősége az előadás számára kiválasztott Rammstein-dalok sorrendjének, önállóan és sorba rendezve is megmutatkozó szellemiségének.
Az első a darabban felmorajló rockdal maga a Deutschland. Albu rendezése ezzel arról beszél, s a mellett tesz hitet, hogy az a Woyzeck, amit most ők játszanak, egyfajta nemzetkarakteriológiai elemzés is Büchner nyomán. S a darab megszületése óta eltelt súlyos történelmi idők okán.
A második Rammstein-dal az Amour – hogy ezzel azonnal áttolja a rendezés a rockzenei hangulatokkal kitöltött színpadi varázslatot a szerelmi bírvágy térfelére. Amit természetesen a birtoklás híres Rammstein-apoteózisa, a Du hast követ. Amit persze Woyzeck és Marie együtt, egymással feleselve adnak elő. Ez eleve is döbbenetes dal a hűtlenségről, a féltékenységről – ami megint annyira találó az adott szituációban, hogy szabályosan azt lehet hinni, hogy a Rammstein ezt pontosan erre az előadásra írta. Aztán jön a már említett Engel, amelynek során Szabó János Szilárd angyala megdicsőülve, de talán megátkozva is az égbe emelkedik – de az utolsóként megszólaló dal, az Ohne dich meg aztán tényleg gyilkos erejű.
A szó szoros értelmében. Mert a gyilkosság minden Woyzeck-előadás kulcsjelenete. És itt most az Ohne dich rendkívüli jelentőségét és értelmét megvilágítandó ki kell térnünk erre is. Hogy Albu István rendezésében, Nagy Csongor Zsolt és Budizsa Evelyn alakításában ez a színpadi varázslat hogyan megy végbe.
Gyilkosnak lenni – szinte eszköztelen intimitással
Számomra a Woyzeck világában az egyik véglet az a naturalizmusba hajló egzaltált poézis, amivel az őrülettel együtt élő alakok ábrázolásában felülmúlhatatlanul zseniális Klaus Kinski adja át magát Werner Herzog rendezésében a gyilkos megszállottságnak.
Számomra viszont akkor mostantól ez az előadás és ez a gyilkossági jelenet lehet a másik véglet: a maga eszköztelen intimitásával. A maga szinte akarva-akaratlanul végrehajtott cselekedeteivel.
A gyilkos vagdalkozás itt ugyanis nincs stilizálva, mint Herzog rendezésében, de közben mégis megtörténik egy eszméletlen hatású stilizálás, csak éppen némi fáziskéséssel. És a művészi eszköztár transzformálásával egy másik nyelvre – a zene nyelvére.
De előbb a gyilkossági jelenet. A maga eszköztelenségével. Ahol a kés szinte nem is teszi a dolgát a gyilkos kezében. Albu István érzékenyen finom rendezésében a végső nagy dialógus ugyanis úgy zajlik le Woyzeck és Marie között, hogy szinte tapintani lehet benne az egyik részről a szorongató félelmet, a másik részről a megszállott akaratot, de a cselekvés szintjén a vasmarokkal fogva tartott, az ölelésből kibújni nem engedett Marie mintha csak nem is szenvedne. Mintha csak áldozattá sem válna. Egyszerűen egy hirtelen sikoltással aláveti magát a színpadon tátongó üreg mélyébe – mintha csak így, lefelé zuhanva tudna szorult helyzetéből megmenekülni. A kés nem is villan fel, a gyilkos szinte szúró mozdulatot sem tesz. De aztán már csak elképedve, valamiféle révült egykedvűséggel kezd beszélni a mélybe zuhant Marie testét szinte értetlenül szemlélve. Azt tudakolva tőle, mi az a piros szalag a nyakán.
Ez a döbbenetesen intim és a maga eszköztelen játékával is borzalmas jelenet megy át aztán a darab fináléjába: az Ohne dich című Rammstein-dal előadásába – amelynek előadása közben most Marie alakja az, aki egy csellón játszva a székével együtt az égbe emelkedik. Hogy miután a mélybe zuhant, most az égből játssza el a maga melódiáját – úgy, hogy ezenközben Woyzeck legyen az, aki őt elragadtatással nézve, a földbe gyökerezett lábbal áll. S közben az Ohne dich című bizarr módon egzaltált német szerelmes rockballadát játssza a színpadi zenekar.
Megsemmisítő érzéssel érkezik a szerelemsuhamlás
Komolyan mondom, ami ott megtörtént, olyan nincs. De Nyíregyházán mégis így esett. Hallottam már éppen a születésnapomon ezt a számot a Rammsteintől élőben is. Most nyáron talán fogom is még hallani megint.
De az Ohne dich ekkorát „csak” a Rammstein előadásában szerintem nem tud szólni. Elnézést kérek minden Rammstein-rajongótól – bevallva, hogy én magam is az vagyok –, de ezt az állítást június 3-a este óta rendületlenül fenntartom. És ezen a zenészek játéktudása mit sem változtat – mert itt megállt, vagy inkább lassabban csordogált az idő. Ahogy egyébként a dal szövegében is megírták (Mit dir stehen die Sekunden, / Lohnen nicht). És az idő dimenziójának a felkavarására, a szenvedélyek ilyen felkorbácsolására talán egyetlen művészeti ág egyedül nem képes. De az a fúziós energia, amit itt a színészet és a zene együtt kibocsátott magából, felért egy személyesen minden néző számára kimért, a művészet istenítélete szerint adagolt taktikai atomcsapással.
És amikor már azt hitted, hogy nem lehet tovább fokozni ezt a hatást, mert egy nukleáris armageddon közben átélt szerelemsuhamlásnál nincs több lényeges, mi adható, akkor az Úr angyala, aki nem akar többé az Úr angyala lenni, még megszólalt.
Jó gyilkosság, szép gyilkosság, valódi gyilkosság. Olyan, amilyet csak kívánhat magának az ember – mondta szomorú derűvel az Angyal képében megszólalva Szabó János Szilárd. Akinek – ha jól számoltam – ez volt az első és egyszersmind utolsó színpadi megszólalása. De úgy, hogy ezeknek a súlyosan koppanó mondatoknak a szomorú derűjét tanítani lehetett volna.
Egy töredék, amihez minden nemzedék hozzáteszi a magáét
Ehhez nem lehet mit hozzátenni. Csak ezt a megsemmisítően szép élményt próbálom közvetíteni. Amiben azért jó megsemmisülni, mert innen szép felépülni. Minden töredékből újra egésszé nemesedni.
Mert persze Büchner-műve azért töredék, hogy minden művészi nemzedék hozzáírja a magáét. A maga saját értelmezését. Itt is nyilván ez történt – az Angyal alakját a Rammstein-univerzumból megérkeztetve. S a magasba röptetve.
Az már pedig hadd legyen a színházi olimpia szervezőinek dicsérete, hogy az ösztönös megérzésük mennyire jól működött azzal, hogy ezt az előadást éppen június 3-ára ütemezték.
Előző nap, június 2-án hozta ki ugyanis a Süddeutsche Zeitung azt a hírt, ami aztán az egész világsajtót, így a magyar sajtót is bejárta. Nálunk elsőként a Mandiner írta meg, hogy a Rammstein stábja állítólag nőket válogathat a koncertek közönségéből Till Lindemann, a banda énekese számára, hogy lefeküdjön velük. Mint jelezték, erőszakról a német sajtó nem tett említést, hanem „csak” szexuális visszaélést emlegetett, utalva arra, hogy állítólag kiszolgáltatott helyzetben lévő nők kihasználását jelentette ez a gyakorlat.
A Rammstein stábja bajban, mélyül a szakadék
Albu István is nagy formátumú alkotó, de az élet még nála is utánozhatatlanabb rendező. Vagyis a X. Színházi Olimpia nyíregyházi közönsége aznap este úgy, annak tudatában hallhatta a darab fináléjában az Ohne dich előadását, hogy a nők elleni erőszak gondolata ezen az előadáson új, soha addig nem létező értelmet nyert.
Ebből a sajtószenzációból persze semmi nem következik a Woyzeck Albu István-féle interpretációjára nézve. Inkább csak újabb, nem várt tanúbizonyság annak a tételmondatnak az igazságára, ami a darabban különös hangsúlyt kapva hangzik el.
Szakadék az ember, megszédül, aki belenéz
– mondja a darab tételmondata.
Szédítő élmény is volt, annyi szent. Azóta is szédülök tőle.
A Harag György Társulat legközelebb június 13-án, Budapesten a Csongor és Tündét játssza majd.
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
Borítókép: Jelenetfotó a Woyzeck című előadásból (Fotó: szinhaz.org)