Már jó előre tudni lehetett, hogy ez egy olyan produkció lesz, amelyben maguk a színészek játszanak majd el a német rockzene letaglózóan szuggesztív, felkavaróan szenvedélyes dalait jegyző Rammstein munkásságából pár dalt, s hogy a színpadon nemcsak a német metál zenei hömpölygésével, hanem egy német juhászkutya szereplésével is adott a német szellem megidézésének szinte minden, kellően szokatlan megjelenítése.
Fotó: szinhaz.org
A könnyen eladható, hangzatos ötletekkel jellemezhető produkciók az átlagon felül médiaképesek ugyan, de egy izgalmas ötlet még egyáltalán nem garancia arra, hogy az a művészet formanyelvén is hitelesen valósulhat meg, a színpadon is működőképes lesz.
Szép egy németjuhász, de mit keres a színpadon?
Én magam ezzel együtt mégis tele voltam elfogult várakozással, amit különösen a Rammstein zenéjének színpadi alkalmazása szított fel bennem – azt gondolva, hogy ez az elementáris erejű hangzás már eleve nem szülhet mást, mint valami nagyon szenvedélyes és nagyon dinamikus előadást. Ugyanakkor legalább ennyi kétség volt bennem a kedves szavakkal felvezetett másik nagy attrakció, az Andres szerepében fellépő német juhászkutya, Paco színpadi jelenlétével szemben. A gyanakvásomat a színpadra kényszerített állatok iránti szolidaritásom magyarázta – hiszen állatbarát vagyok ugyan, de ez az állatbarátságom nem terjed ki a házi kedvencek kategóriájára, a természetes környezetükből kiragadott állatok iránti szeretetre. Ahogy a házi kedvenc fogalma sem ragad el, úgy a színpadi kedvenc fogalmát is nagyon óvatosan vettem tehát fontolóra magamban.
Persze a várakozás volt bennem az igazán erős: így aztán eleve minden esélyt megadtam lélekben mind a Rammstein-dalok színészek által celebrált – ezért vélhetően nem professzionális rockzenei szintet elérő – előadásának, mind Paco – vélhetően kockacukrokkal honorált – színpadi ambícióinak.
Nos, ennél jobban, azt hiszem, soha életemben nem érte még meg Nyíregyházára utazni. Döbbenetes és frenetikus előadásban volt részem, amelynek maradandó erejű képei szerintem még nagyon sokáig kísérni fognak.
És ami a leginkább meglepő: végül az Andres szerepét játszó németjuhász színpadi jelenléte is rabul ejtett – nem az alakítása miatt, hiszen az nagyjából ugyanolyan volt, mint amilyenre számítottam. Egy szerethető, intelligens farkaskutyát láttam, amelyet az emberi akarat vont az irányítása alá, ahogy valójában már sok ezer éve így van ez falkatársaival mindenütt a világon. De nem ez győzött meg – hiszen ezzel nem lehetett volna meggyőzni. Hanem az, hogy ennek az idomított jelenlétnek – legnagyobb meglepetésemre – hibátlanul levezethető művészi értelme volt, amely mindenestül igazolta a rendezői koncepciót. Hogy miért? Erről kicsit később.
Woyzeck egzaltáltsága a modern embert is fenyegeti
Georg Büchner töredékben maradt, de ennek ellenére hézagtalan egészként megjeleníthető darabja nagy kedvence a rendezőknek – Werner Herzog mágikus erejű filmje Klaus Kinski feledhetetlen alakításával csakúgy az emlékezetünkben élhet, mint Szász János 1993-as filmje.
A magyar színházi élet pedig szintén legendás alakításokkal adott hozzá mindig valami mást a bennünk élő Woyzeck képéhez. Ebben a tekintetben egyformán színháztörténeti jelentőségű előadás volt a Stúdió K 1978-as, Szirtes András által dokumentált előadása, mint legújabban a Vecsei H. Miklós által készített szövegkönyvet bemutató, ifj. Vidnyánszky Attila jegyezte rendezés.
Kevés olyan romantikus mű létezik tehát, amelyet nemcsak a romantika korának embere, hanem a mai modern ember is a magáénak érezhet.
Valamilyen oknál fogva Georg Büchner 1836-ban írt műve mégis ilyen – talán azért, mert Woyzeck alakjának szélsőséges egzaltáltsága az emberi jellem olyan torzulása, amely később még nagy és nagyon keserves karriert futott be, s a modern ember pszichéjének modernebb torzulásaival, civilizációs betegségeivel is erős összjátékot mutat.
Nyilván ez a titka annak, hogy ez a darab nemcsak a modern dráma előfutárának tekinthető, hanem minden egyes színre vitelével egy-egy éppen, aktuálisan modern előadás is megalkotható.
Az egzaltáltságnak koronként változó forrásai lehetnek ugyan, de mindig akadnak aktuális magyarázatai, amelyek egy-egy adott rendezést meghatároznak. Most is így van: Albu István rendezése során Franz Woyzeck (Nagy Csongor Zsolt) egy rendkívül erős stressznek kitett figura, aki az őt dresszírozó Kapitány és az őt csodabogárként analizáló Doktor okozta páros stresszhelyzet elől többnyire zaklatott filozofálgatásba menekül, s ezt a hajlandóságát már saját párkapcsolati dimenziójába, a törvényen kívül született gyermekét nevelő Marie-vel kialakult zaklatott viszonyába is átveszi. Érthetően, hiszen Marie (Budizsa Evelyn) egy sokkal életrevalóbb és szemrevalóbb teremtéssel, egy igazi férfiállattal, a tamburmajorral csalja meg őt – ezzel kapcsolatos gyanakvását Woyzeck pedig szintén a modern pszichét megmételyező egyik technikával kezeli: amíg csak teheti, görcsösen elfojtja. Itt tehát Woyzeck szinte remeg a megalázottságtól, s nyomorúságából alig van menedéke.
Menekülni az állati világból: épp egy állat szeretetébe
Ami viszont van, az éppen Albu István leleménye – és ez ennek az előadásnak az egyik legnagyobb erénye. Az egyik ilyen menedéke Andres, a német juhászkutya, akit Paco alakít. Nagy Csongor Zsolt ezzel a szomorú szemű, okosan félénk kutyával tud olyan bensőségesen gyengéd lenni, mint amilyennek lenni a gyermeke anyjával már sohasem tudna. Ahogy magához szorítja, ahogy mellé fekszik, azzal szinte átlényegül: olyan férfivá válik, aki a Kapitány (Diószegi Attila) és a Doktor (Rappert-Vencz Gábor) elmebeteg és szadista terrorja előtt nyomaiban talán még lehetett.
Ezekhez az állatias impulzusokhoz képest van tehát jelentősége a németjuhász létének és rendezett nyugalmának – hiszen állatként ebben a rendezésben ő a talán leginkább emberi. Buddha-természettel megáldott bölcs – amíg körülötte szinte mindenki más emberként is csak egy nyomorult féreg. Hiszen például a Woyzecket vegzáló hol intelligens, hol pedig unintelligens férfihorda állatias kegyetlensége csak az egyik megjelenése ennek az animális ösztönéletnek.
Mert persze emberállat a tamburmajor helyett itt színre lépő ezreddobos is (Orbán Zsolt), de Woyzeck is. Az egyik párzani vágyó állatként pompázik, fajtalan hímként teszi a szépet – a másik félelmében szűkölő állatként húzódna el mindenki elől, hogy az ágyéka körüli mutatványok inkább már csak arra korlátozódjanak, hogy szorongásában nyílt színen bevizeljen.
Ez az állati dimenzió a nyers jelképiség színpadi eszközeinek köszönhetően is megjelenik: az ezreddobos fejére húzható, gyakran kihasznált szamárfej (jelmeztervező: Szőke Zsuzsi) üzenete így több szinten is értelmezhetővé válik, az emberi ostobaság és az emberben rejlő állati szexualitás hívójeleként is működésbe tud lépni.
Tápláló erejű önkívület a Rammstein dallamaira
Andres segítségül hívása, a vele folytatott beszélgetések intimitása tehát az Albu István-féle adaptáció egyik menekülési útvonala Woyzeck számára. A másik ilyen menekülési útvonal pedig szintén egy átlényegülés: ez pedig akkor esik meg vele, amikor a négy körcikkelyre osztott színpad éppen úgy térül és fordul, hogy azon a rockzenekar foglalhasson helyet. Ilyenkor felzúgnak a gitárok, megpördül a dob és basszusgitárral a nyakában Nagy Csongor Zsolt a Rammstein valamelyik dalát kezdi németül énekelni. Többnyire színpadi párja: a Marie alakjában feltűnő Budizsa Evelyn vokáljával kísérve.
És ami ilyenkor történik, arra kevés az emberi szó – de persze, jobb híján, szót ejtünk arról, ami ebből mégis szavakba foglalható. Nem tudom, mit tudhat a Rammstein arról, hogy ezek az egyébként kiváló dalaik itt milyen művészi értelmet, hozzáadott értéket nyernek, de azt gondolom, hogy megtiszteltetésnek vehetik, hogy Albu Istvánnak és társulatának egyáltalán az eszükbe jutottak. Igen: nem beszélek félre. Ami itt történik, az a Rammstein számára megtiszteltetés. Dacára annak, hogy a dalaik megszólaltatása persze nem azzal az imponálóan tökéletes hangzással megy végbe, ami a Rammstein-koncertek sajátja. De ez mindegy is: azt hiszem, egész életre szóló élmény látni Nagy Csongor Zsolt arcát, amint Rammstein-dalokat énekel.
(Itt csak közbevetőleg jegyzem meg – mert valójában ez a váratlan és kényszerű rögtönzés is az ő színészi alakításának a része –, hogy Nagy Csongor Zsolt még azt is kiválóan megoldotta, amikor egyszer szándékaival ellentétben nem tudott énekelni kezdeni, miután az egyik számítógépről bejátszani kívánt zenei alap egy technikai malőr folytán nem indult el, s így az előadás amúgy nem létező, nem tervezett szünetét is neki kellett bejelentenie.)
A német metálzenekar kegyetlen, de érzelmes, feszesen pontos, de mennydörgően fenséges zenéjének frontemberévé válva ő ugyanis mindvégig szerepben marad, s nem szerepet vált. Mert ilyenformán Woyzeck meggyötörtsége szólal meg ezekben a dalokban, amelyek eleve is gyötrelmesen szépek, de Woyzeck világából hozzánk érkezve egyenesen dermesztőek.
Nagy Csongor Zsolt alakításában ez a fellépés a tápláló erejű önkívület egyik formája, mert a dalok megszólaltatása számára a Doktor és a Kapitány vegzatúrája alóli felszabadulás maga: különös tekintettel arra, hogy az első dalt maga a Kapitány konferálja fel, s valamennyi dalban a Doktor feladata a ritmusgitározás.
Frontemberek kiváltsága: akié a gitár, azé a hatalom
A rockzenei szertartásrend szerint márpedig az énekes-gitáros mindig a zenekar frontembere – itt tehát egy képzelt világban azonnal lezajlik egy lehetséges szerepcsere. Woyzeck gitárt ragadva és a dalok énekszólamát dalolva egy ideig úr lesz a teremtés felett – s ez még akkor is így van, ha a teremtés urának szerepébe minden egyes dalban átviszi Woyzeck szerepének szenvedő, gyötrődő karakterét is. A teremtés rendjére természetesen nem véletlenül asszociálok: a Rammstein-dalok eljátszásának ceremóniájában mindvégig részes egy sokáig rejtélyes értelmű, ezüstszürke öltözékben, ezüstszürke cipőben, ezüstszürke szakállban fénylő alak. Ő, mint kiderül, maga az Angyal (Szabó János Szilárd) – aki egy idő után angyalszárnyakkal is ékeskedhet, s még több idő után külön értelmet, külön karaktert is nyerhet. Hogy a Rammstein Engel című dalának felcsendülésekor végül rádöbbenhessünk arra, hogy ő nem Wim Wenders angyala, hanem a Rammstein angyala, akiről csak az Isten tudhatja, hogy semmi mást nem áll tőle távolabb, minthogy épp ő legyen az Úr angyala (Gott weiß ich will kein Engel sein!).
A Rammstein-dalok rendkívül erős hatásmechanizmusához persze az is szükséges, hogy ezek ne csak úgy egyszerűen Rammstein-dalok, hanem bizonyos, nagyon tudatosan kiválasztott szövegű, karakterű, mindig nagyon pontos dramaturgiai funkciót betöltő dalok legyenek.
A német dalszövegek feliratozva is láthatóak a színpad magasában, hogy az indusztriális metált kevésbé ismerő közönségnek is nyilvánvalóvá legyen, hogy itt mitől döglik a légy. És mibe pusztul szinte bele dalról dalra Woyzeck.
A Woyzeck gyötrelmeit gitáros-énekesként is magában hordozó Nagy Csongor Zsolt alakításában az a frenetikus, valamint a rendezői koncepcióban is az a lenyűgöző, hogy ezek a dalok így egyáltalán nem show-elemek – hanem a német lélek mélyrétegeiben létező, tipikusan germán szellem megnyilvánulásai. Ez a zene ott és akkor egyszerre tud a poroszos katonai rend kisugárzásával fenséges, a világot uralni képes felsőrendűnek hitt akarat képe, illetve e kép szomorú karikatúrája is lenni – ami persze Büchner felől nézve a náci Németország előjátéka, a Rammstein felől nézve pedig ugyanennek a náci múltnak az átstilizált utójátéka, emlékezetpolitikailag is releváns feldolgozása – és egyben meghaladása. A birtoklás vágya maga. Ami nem más, mint a hatalom akarása.
A birodalmi dimenzió egybetárul a párkapcsolati dimenzióval
És itt jön be az a tudatosság, ami a dalok kiválasztásában jelen van.
A birtoklás vágya, a személyes élettér meghódítása és átformálása ugyanis a birodalmi dimenzióból a Rammstein világában bármikor átfordul a párkapcsolati dimenzióba is. Ahogy ebben az előadásban is – itt van viszont jelentősége az előadás számára kiválasztott Rammstein-dalok sorrendjének, önállóan és sorba rendezve is megmutatkozó szellemiségének.
Az első a darabban felmorajló rockdal maga a Deutschland. Albu rendezése ezzel arról beszél, s a mellett tesz hitet, hogy az a Woyzeck, amit most ők játszanak, egyfajta nemzetkarakteriológiai elemzés is Büchner nyomán. S a darab megszületése óta eltelt súlyos történelmi idők okán.
A második Rammstein-dal az Amour – hogy ezzel azonnal áttolja a rendezés a rockzenei hangulatokkal kitöltött színpadi varázslatot a szerelmi bírvágy térfelére. Amit természetesen a birtoklás híres Rammstein-apoteózisa, a Du hast követ. Amit persze Woyzeck és Marie együtt, egymással feleselve adnak elő. Ez eleve is döbbenetes dal a hűtlenségről, a féltékenységről – ami megint annyira találó az adott szituációban, hogy szabályosan azt lehet hinni, hogy a Rammstein ezt pontosan erre az előadásra írta. Aztán jön a már említett Engel, amelynek során Szabó János Szilárd angyala megdicsőülve, de talán megátkozva is az égbe emelkedik – de az utolsóként megszólaló dal, az Ohne dich meg aztán tényleg gyilkos erejű.
A szó szoros értelmében. Mert a gyilkosság minden Woyzeck-előadás kulcsjelenete. És itt most az Ohne dich rendkívüli jelentőségét és értelmét megvilágítandó ki kell térnünk erre is. Hogy Albu István rendezésében, Nagy Csongor Zsolt és Budizsa Evelyn alakításában ez a színpadi varázslat hogyan megy végbe.
Gyilkosnak lenni – szinte eszköztelen intimitással
Számomra a Woyzeck világában az egyik véglet az a naturalizmusba hajló egzaltált poézis, amivel az őrülettel együtt élő alakok ábrázolásában felülmúlhatatlanul zseniális Klaus Kinski adja át magát Werner Herzog rendezésében a gyilkos megszállottságnak.
Számomra viszont akkor mostantól ez az előadás és ez a gyilkossági jelenet lehet a másik véglet: a maga eszköztelen intimitásával. A maga szinte akarva-akaratlanul végrehajtott cselekedeteivel.
A gyilkos vagdalkozás itt ugyanis nincs stilizálva, mint Herzog rendezésében, de közben mégis megtörténik egy eszméletlen hatású stilizálás, csak éppen némi fáziskéséssel. És a művészi eszköztár transzformálásával egy másik nyelvre – a zene nyelvére.
De előbb a gyilkossági jelenet. A maga eszköztelenségével. Ahol a kés szinte nem is teszi a dolgát a gyilkos kezében. Albu István érzékenyen finom rendezésében a végső nagy dialógus ugyanis úgy zajlik le Woyzeck és Marie között, hogy szinte tapintani lehet benne az egyik részről a szorongató félelmet, a másik részről a megszállott akaratot, de a cselekvés szintjén a vasmarokkal fogva tartott, az ölelésből kibújni nem engedett Marie mintha csak nem is szenvedne. Mintha csak áldozattá sem válna. Egyszerűen egy hirtelen sikoltással aláveti magát a színpadon tátongó üreg mélyébe – mintha csak így, lefelé zuhanva tudna szorult helyzetéből megmenekülni. A kés nem is villan fel, a gyilkos szinte szúró mozdulatot sem tesz. De aztán már csak elképedve, valamiféle révült egykedvűséggel kezd beszélni a mélybe zuhant Marie testét szinte értetlenül szemlélve. Azt tudakolva tőle, mi az a piros szalag a nyakán.
Ez a döbbenetesen intim és a maga eszköztelen játékával is borzalmas jelenet megy át aztán a darab fináléjába: az Ohne dich című Rammstein-dal előadásába – amelynek előadása közben most Marie alakja az, aki egy csellón játszva a székével együtt az égbe emelkedik. Hogy miután a mélybe zuhant, most az égből játssza el a maga melódiáját – úgy, hogy ezenközben Woyzeck legyen az, aki őt elragadtatással nézve, a földbe gyökerezett lábbal áll. S közben az Ohne dich című bizarr módon egzaltált német szerelmes rockballadát játssza a színpadi zenekar.
Megsemmisítő érzéssel érkezik a szerelemsuhamlás
Komolyan mondom, ami ott megtörtént, olyan nincs. De Nyíregyházán mégis így esett. Hallottam már éppen a születésnapomon ezt a számot a Rammsteintől élőben is. Most nyáron talán fogom is még hallani megint.
De az Ohne dich ekkorát „csak” a Rammstein előadásában szerintem nem tud szólni. Elnézést kérek minden Rammstein-rajongótól – bevallva, hogy én magam is az vagyok –, de ezt az állítást június 3-a este óta rendületlenül fenntartom. És ezen a zenészek játéktudása mit sem változtat – mert itt megállt, vagy inkább lassabban csordogált az idő. Ahogy egyébként a dal szövegében is megírták (Mit dir stehen die Sekunden, / Lohnen nicht). És az idő dimenziójának a felkavarására, a szenvedélyek ilyen felkorbácsolására talán egyetlen művészeti ág egyedül nem képes. De az a fúziós energia, amit itt a színészet és a zene együtt kibocsátott magából, felért egy személyesen minden néző számára kimért, a művészet istenítélete szerint adagolt taktikai atomcsapással.
És amikor már azt hitted, hogy nem lehet tovább fokozni ezt a hatást, mert egy nukleáris armageddon közben átélt szerelemsuhamlásnál nincs több lényeges, mi adható, akkor az Úr angyala, aki nem akar többé az Úr angyala lenni, még megszólalt.
Jó gyilkosság, szép gyilkosság, valódi gyilkosság. Olyan, amilyet csak kívánhat magának az ember – mondta szomorú derűvel az Angyal képében megszólalva Szabó János Szilárd. Akinek – ha jól számoltam – ez volt az első és egyszersmind utolsó színpadi megszólalása. De úgy, hogy ezeknek a súlyosan koppanó mondatoknak a szomorú derűjét tanítani lehetett volna.
Egy töredék, amihez minden nemzedék hozzáteszi a magáét
Ehhez nem lehet mit hozzátenni. Csak ezt a megsemmisítően szép élményt próbálom közvetíteni. Amiben azért jó megsemmisülni, mert innen szép felépülni. Minden töredékből újra egésszé nemesedni.
Mert persze Büchner-műve azért töredék, hogy minden művészi nemzedék hozzáírja a magáét. A maga saját értelmezését. Itt is nyilván ez történt – az Angyal alakját a Rammstein-univerzumból megérkeztetve. S a magasba röptetve.
Az már pedig hadd legyen a színházi olimpia szervezőinek dicsérete, hogy az ösztönös megérzésük mennyire jól működött azzal, hogy ezt az előadást éppen június 3-ára ütemezték.
Előző nap, június 2-án hozta ki ugyanis a Süddeutsche Zeitung azt a hírt, ami aztán az egész világsajtót, így a magyar sajtót is bejárta. Nálunk elsőként a Mandiner írta meg, hogy a Rammstein stábja állítólag nőket válogathat a koncertek közönségéből Till Lindemann, a banda énekese számára, hogy lefeküdjön velük. Mint jelezték, erőszakról a német sajtó nem tett említést, hanem „csak” szexuális visszaélést emlegetett, utalva arra, hogy állítólag kiszolgáltatott helyzetben lévő nők kihasználását jelentette ez a gyakorlat.
A Rammstein stábja bajban, mélyül a szakadék
Albu István is nagy formátumú alkotó, de az élet még nála is utánozhatatlanabb rendező. Vagyis a X. Színházi Olimpia nyíregyházi közönsége aznap este úgy, annak tudatában hallhatta a darab fináléjában az Ohne dich előadását, hogy a nők elleni erőszak gondolata ezen az előadáson új, soha addig nem létező értelmet nyert.
Ebből a sajtószenzációból persze semmi nem következik a Woyzeck Albu István-féle interpretációjára nézve. Inkább csak újabb, nem várt tanúbizonyság annak a tételmondatnak az igazságára, ami a darabban különös hangsúlyt kapva hangzik el.
Szakadék az ember, megszédül, aki belenéz
– mondja a darab tételmondata.
Szédítő élmény is volt, annyi szent. Azóta is szédülök tőle.
A Harag György Társulat legközelebb június 13-án, Budapesten a Csongor és Tündét játssza majd.
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
Borítókép: Jelenetfotó a Woyzeck című előadásból (Fotó: szinhaz.org)
