A ménfői csatában részt vevő két uralkodó közül csak az egyik cselekedett önállóan, a másik szereplő egy őt támogató külső hatalom védőszárnyai alatt működött. Az ellentét Szent István (997–1038) király rivalizáló leányági unokaöccsei között feszült. Ha Orseolo Péter (1038–1041, 1044–1046) és Aba Sámuel (1041–1044) uralkodási időszakaszait nézzük, egyből kiderül a ménfői csata kimenetele, ám az oda vezető utat sem érdektelen felidézni – hívja fel a figyelmet írásában a Magyarságkutató Intézet.
A magyar–német kapcsolat az 1024-es német dinasztiaváltással romlott meg annyira, hogy 1030–1031 között háborúra került sor. Szent István királyunk sógora és szövetségese, II. (Szent) Henrik (1002–1024) gyermektelenül hunyt el, s a Német-római Birodalomban a Száli-ház jutott trónra.
Az 1030. évi német támadást sikeres magyar ellentámadás követte, Bécs is magyar kézre került, sőt a békét területek átadásával tudta csak megvásárolni a Német-római Birodalom.
Az 1038-as magyar királyváltás után akkor éleződött ki a két ország ellentéte, amikor Péter első bukását követően III. Henrik (1039–1056) udvarában keresett menedéket. Aba Sámuel érthető módon nehezményezte azt, hogy a német uralkodó befogadta elűzött ellenségét, ezért az ő idején rendszeressé váltak a magyar–német háborúk. Ebben a forgandó hadiszerencse hol Aba, hol Henrik mellé perdült; csak a hatalmi viszonyok maradtak három éven át változatlanok. Ezért amikor az 1043-as béke értelmében Abának le kellett mondania Szent István Lajtán túli foglalásairól, a király mindezt átmeneti nehézségnek tartotta, és esze ágában sem volt a kívánalmakat teljesíteni.
1044 nyarára a hiábavaló követjárások III. Henrik előtt is világossá tették: Aba nem kívánja teljesíteni vállalását. A huzavona jó alkalmat adott az elkerülhetetlen német támadás elleni felkészülésre, ezért nyugodtan állítható, hogy Aba király bátran, győzelemre esélyesen nézett farkasszemet a seregei élén közeledő német uralkodóval.
A felek július 5-én Győr mellett, Ménfőnél csaptak össze.
Aznap, midőn megütközni akartak, s mind a két hadinép annyira előrevonult, hogy könnyedén láthatták egymást, mintegy égi jelként vékony felhőcske jelent meg azok előtt, akiket az apostoli személy, Szent Péter utóda már előbb kiátkozott, mert [Péter] királyukkal szemben gyalázatosan jártak el. De íme, heves forgószél támadt a mieink oldalán és hatalmas port zúdított ellenfeleink szemébe.
Valóban kellemetlen lehetett az uralkodó nyugati szél ellenében helytállni, hát még nyilazni! Azonban a fenti néhány sor – az Altaichi Évkönyv ideillő szavaival élve – porhintés. A kemény, véres küzdelem végső fordulatát a Képes Krónika hagyományozta ránk. „S mint mondják, Aba királyé lett volna a győzelem, ha néhány, Péter királlyal barátságban maradt magyar földre nem veti zászlóit és el nem fut.” Vagyis Aba Sámuel vereségét árulás okozta. A titkos ellenzék időzített megfutamodása a nagy sereglétszámot Aba király hátrányára fordította, amennyiben csapategységeik tömege a zavar látszatát tovább fokozta.
A teljes írást a Magyarságkutató Intézet oldalán olvashatja el.
Borítókép: A ménfői csata ábrázolása a Képes Krónikában
