– E negyedik, immár hagyománnyá vált mikházi rendezvényen a népművészet oktatása került a fókuszba. Talán nem kell hangsúlyoznom, hogy mennyire fontos a felkészült oktatók jelenléte a népművészet összes ágában. Nélkülük nem tudjuk előmozdítani a népművészet szeretetére való nevelés ügyét. Az elmondottak szövik át a mikházi szabadegyetem kétnapos programját.
Három panelben – gyermekjáték és mese, másodikként ének-zene és tánc, harmadikként tájházak, népművészeti gyűjtemények, mintakincs paneljében – gondolkodtunk
– mondta az idei kétnapos találkozóról Balázs Bécsi Gyöngyi, a Kallós Zoltán Alapítvány elnöke, a rendezvény szakmai felelőse.
Kelemen László, az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány elnöke szerint a mikházi kezdeményezésük elérte célját: – A szervezésnek és a jól felépített programstruktúrának is köszönhetően soha nem voltunk még ennyien. Mindig elgondolkozom azon, miért Mikházán szervezzük e programsorozatot, de ha felidézem a település múltját, a válasz is nyilvánvaló: a hely századok kultúrájának letéteményese, s ami a mienk, azt vissza kell venni.
Nem szabad a saját örökségünket gazdátlanul hagyni, Rousseau nyomán: műveljük kertjeinket.
Amennyiben ennek eleget teszünk, akkor méltók vagyunk a jövőnkre is. Mikháza számunkra olyan, mint méheknek a kaptár, visszatérünk ide. A hely egyben találkozási pont, az individuális társadalomban egy fórum, ahol az ide térők beszélgethetnek, s a mélyreható, értékes tapasztalatcserék muníciót adnak mindenkinek.
Both Miklós, a Hagyományok Háza főigazgatója kiemelte, hogy sok pedagógus látogatott el a két napra. Hangsúlyozta azt is: – (…) Az egy év alatt nagyon sok jó gyakorlat születik, probléma vetődik fel és kumulálódik. A mi feladatunk, hogy ezt tematizáljuk, megszervezzük, s az emberek elé állítsuk. Ennek eredménye ez a háromnapos együttlét, ami az egész következő esztendőre kihat.
– Nem előadást kívántam tartani az erdélyi népzeneoktatás helyzetéről, inkább gondolatébresztő beszélgetést kezdeményeztem. A tapasztalatokról szerettem volna beszélni, a kihívásokról, de leginkább a jelenről és a jövőről. Mivel – ellentétben Magyarországgal, ahol egyetemi szintig foglalkoznak népzenetanítással – Erdélyben nincs intézményesített oktatási rendszer.
Nálunk a népzene tanítása dinasztiákhoz, családokhoz kötődött, az ifjak mintegy „ellopták” a szakmát; a gyakorlat egyénfüggő, tehát nem stabil.
Ez a közeg is megszűnt, a népzene bekerült a városba, egyesületek, alapítványok gondozzák, vagy egyszerűen egy jó zenész fogad tanítványokat. Ez, mint említettem, nem hasonlítható egy tanügyi rendszerhez. Ennek tudatában sokkal hasznosabbnak tartottam, ha azokkal a személyekkel, akik – hosszabb-rövidebb ideje – aktívan részt vesznek az oktatásban, megvitatjuk a jelenlegi helyzetet s a kilátásokat – ezek már Orendi Istvánnak, az Udvarhely Néptáncműhely vezetőjének gondolatai, aki az erdélyi népzeneoktatás helyzetéről beszélt a résztvevőknek.
De a népzene mellett a néptánckincs is fókuszba került a programban, melyről már Benedek Árpád, a Sapientia – EMTE Kolozsvári Kar táncművészeti szak társult oktatója számolt be:
Az erdélyi táncoktatásban a bőség zavarával küzdünk, hiszen a Kárpát-medencében egyedülálló kinccsel rendelkezünk. Ez a hatalmas táncanyag mind ez ideig természetes módon létezett az emberek mindennapi életében. A változás, a fordulat viszont ide is elérkezett, a tánc már nem természetesen kötődött az egyénhez. A továbbéltetés nagyon fontos számunkra (…)
