Minek ide B terv?
– Gyermekként hangszeres zenészként kezdte zenei tanulmányait. Mikor fordult az érdeklődése az éneklés felé?
– Bár gyerekkoromban inkább zongorázni és hegedülni szerettem volna, édesanyámnak a fuvola volt szimpatikus. Így a komlói zeneiskola föl is vett fuvola szakra, ám én dacos kisgyermek módjára mindent megtettem, csak nekem ne kelljen gyakorolnom. Majd tizenegy éves voltam, amikor az édesapám meghalt, s akkor viszont hirtelen a hangszer jelentette a mindennapokból való kiszakadást. Elkezdtem gyakorolni, s tudatosult bennem, hogy zenei pályára szeretnék menni, mi több, én Pesten szeretnék élni és színpadon létezni. Éppen ezért később a váci Bartók-konzervatórium fuvola szakára jártam, s be kell vallanom, bizony voltak olyan pillanatok, amikor azt éreztem, nem ez az én utam. De akkor találkoztam Rácz Évával, a váci énektanárnővel. Csinos és szép jelenség volt az iskolai folyosón, szerettem neki köszönni. Ő pedig aranyosan vissza is köszönt és kialakult közöttünk egy baráti kapcsolat. Ezt követően egy év múlva váltottam ének szakra.
Legbelül akkor azt éreztem, le tudom rakni a hangszert és fel tudok tenni mindent az énekre. És ezt azóta is így érzem. Előtte nagyon sokszor betegeskedtem, kerestem önmagam, ám azóta beállt egy nagyon tudatos, előremutató vonal az életemben.
Erről az útról már nem fogok letérni. Nincs B tervem. Semmi olyasmi nincs az életemben, amit szívesebben csinálnék, mint az éneklés, a színpadi lét.
– Győrben kezdte el az egyetemi tanulmányait. Hogy lett ebből végül Budapest?
– Valóban, énekesként nem is a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen kezdtem el a felsőfokú tanulmányaim. Győrbe vettek fel, ott kezdtem az egyetemet Szabó Magdolna tanárnőnél.
S bár nagyon sokat lehet vidéken fejlődni, hiszen sokkal türelmesebb közeg, mégis Pestre húzott a szívem és az eszem is.
Győr egy diákváros, ellenben nincs meg az a fajta lehetőség és nincs az a fajta versenyeztetés (az a pozitív értelemben vett versenyszellem), ami mondjuk a Zeneakadémiát jellemzi. S azt is láttam, hogy a fővárosban érnek olyan impulzusok, amelyekre szükségem van. Amikor ez tudatosult bennem, leültem a tanárnővel és Gábor József tanárral, s elmondtam nekik, az a vágyam, hogy a Zeneakadémiára járhassak. Ezt a tanáraim megértették, sőt ők készítettek fel a felvételi vizsgára. Így kerültem Kiss-B. Atillához meghallgatásra, akivel olyan volt az első órám, mintha már jó ideje ismernénk egymást. Nagyon jól értettem az instrukcióit, kiváló gyakorlatokat mutatott, s szerencsére a szimpátia is kölcsönös volt. Így kezdődött a Zeneakadémia-éra, s ezalatt ismerkedtem meg az operettel is – bár én kezdetben nagyon tartózkodtam ettől a műfajtól.
Megszeretni egy műfajt
– Nem lepett meg, hogy korábban tartózkodott az operett műfajától, hiszen szinte divat lenézni. Ez az évek során azért önben is megváltozott, sőt az operett és a magyar nóta műfaját is népszerűsíti előadásain. De miben gyökerezhet az operett lekicsinylése?
– Az én esetemben abban, hogy nem ismertem eléggé a műfajt, ez a probléma azonban az oktatásban is gyökerezik. A zeneiskolákban és a konzervatóriumban is csak a klasszikus repertoárral ismertetik meg a diákokat, a preklasszikus daloktól a nagy romantikán át, és esetleg a csúcsra érünk egy Toscánál. Szemellenzős dolog, aki például már operettet vagy éppen popzenét hallgat, kinézzük magunk közül.
Amikor az első operetteket és sanzonokat énekeltem, akkor teljesen átfordult bennem ez az érzés, és azóta büszkén foglalkozom velük.
Tudniillik Magyarországon az operett- és az operajátszás kettéválik. Az opera seria vagy az opera buffa máshol egyenértékű. A vidám és a szomorú itthon pedig két különböző közönség előtt és házban játszódik. De az operettben is lehet igazán nagyot énekelni, zeneileg és technikailag ugyanolyan szakmai kihívásokkal jár.
– Mi volt az első meghatározó operettélménye művészként?
Első marandó élményem az volt, amikor a IX. Nemzetközi Lehár Ferenc Operett Énekversenyen vettünk részt Ninh Duc Hoang Long kollégámmal. A Lehár-verseny díjátadójának – ahol MMA különdíjban részesültünk – a Nagymező utcai teátrum adott otthont. Egészen addig a pillanatig nem álltam a Budapesti Operettszínház színpadán, de attól a pillanattól kezdve éreztem, hogy ide szeretnék tartozni. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy megvalósulhatott az álmom. A színház és a kollégáim folyamatosan inspirálnak, tőlük lesek el gyakorlási praktikákat is.
– A gyakorlatban is jól működnek az ellesett praktikák?
– Nagyon is! Legutóbb például a Mária főhadnagy Panniját formálhattam meg.
Panni nem egy buta lány, pedig általában úgy szokták beállítani: aranyos, szerelmes, de ez csupán a felszín. Mélyebbre kell menni. Azt gondolom, hogy ezekben a karakterekben sokkal több van. Ki szeretne törni a társadalmi konvenciókból, amibe kényszerítve van, vágyja és látja a kiutat. Azt gondolom, hogy akkor adjuk vissza a műfaj igazságát, ha a felszín alatti mélységet is megmutatjuk.
A próbafolyamatok során is sok izgalmas helyzet segít legyőzni civil emberi gyöngeségünket. A Mária főhadnagyban Pannit egy asztalon viszik a forrongó tömegben. Bevallom nekem rettenetes tériszonyom van, de a közönség előtt előadás közben sikerült legyőznöm. Most már boldogan állok arra az asztalra és várom, hogy a következő évadban, szeptemberben újra találkozhassak Pannival.
Küldetés a magyar kultúra átadása
– Nemcsak az operett- és musicalszínpadon láthatjuk, hanem fellép cigányzenészekkel, sőt kortárs zenével is foglalkozik. Miként lehet összeegyeztetni ezeket a látszólag különböző szerepeket?
– Valójában rendkívül sokat adnak az operetténekléshez a kortárs zenei projektek és a közös zenélés a cigányzenészekkel is. Számomra minden egyes színpadra lépés ugyanolyan fontos és ugyanolyan igényességgel formálom meg a különböző szerepeket, zenei anyagot legyen a helyszín az Operettszínház vagy egy koncertterem.
Az operett műfajon túl a kortárs magyar zene népszerűsítése a misszióm, így jött létre a Kortárszenei Dalműhely koncertsorozatom.
Elkezdtem felkeresni a hazai zeneszerzőket, s kiderült, hogy mindenki nagyon szívesen küld anyagot, ezenfelül pedig írnának darabokat vagy átiratotokat, dedikáltan nekem. Sőt sokan még a koncertekre is eljönnek, s össze tudom őket kapcsolni a közönséggel. Így kialakult egy kis közösség a dalműhely körül.
Hasonló témán fogok dolgozni doktoranduszként is szeptembertől a Színház- és Filmművészeti Egyetem DLA-képzésén.
A tavasz folyamán keresett fel Szives Márton Pro Arte aranyérmes ütőhangszeres kollégám, akinek szintén jelentős kortárszenei koncertjei és eredményei vannak, s ő már évek óta ezekben a körökben mozog itthon és külföldön is. Felvetette, hogy nem próbáljuk-e ki az ének-vibrafon felállást, amihez ő készít majd átiratokat. Olyan jól sikerült, hogy ez évben a Versünnep fesztiválon különdíjat és közönségdíjat, a VIII. Petrovics Emil kortárszenei énekversenyen az Opera különdíját és a szerbiai World Open Online Music Competition és moszkvai International Moscow Music Online Competition versenyen első helyezést hoztunk el. Ezekre Szives Márton Dubrovay László Petőfi-dalait írta át, illetve Dankó Richárd is írt nekünk egy dalt. Érdekesnek és izgalmasnak találja a közönség a kis duónkat, szeretik hallgatni.
– Azt vallja, segíteni kell, hogy minél szélesebb körhöz eljusson a kortárs magyar zene. Milyen ez a zene? Mit mondana azoknak, akik ódzkodnak a kortárs zene hallatán?
– A magyar kortárszene nagyon sokrétű, minden zeneszerzőnek megvan a saját nyelvezete. Van, aki populárisabb, van, aki jazzes. Előadóként igyekszem olyan dalokat összeválogatni az estekre, hogy mindez egy egységes, élvezhető élményt adjon. Már rég nem ott tartunk, hogy a kortárszene rétegzene és közönségidegen, s erre Szives Márton kollégám koncertjei is tökéletes példák.
Az én koncertjeimen pedig élőben találkozni magukkal a szerzőkkel, ami tökéletes lehetőség, hogy a közönség kapcsolódjon a gondolataikhoz, kis közösség alakuljon ki.
Az, hogy a közönség milyen zenével találkozik, az a mi döntésünk. Ezért minél több kollégát biztatok arra, hogy keressenek szerzőket és mutassák be a műveiket, mert azt gondolom, hogy a mostani munkásságunk fogja meghatározni azt, hogy ötven év múlva milyen lesz a koncertrepertoár, az alkalmazott zene, a koncert. Amit Szives Mártonnal is folytatunk, az egy misszió, csak odaadással lehet ezt végezni.
– Ez tehát folyamatos munka, újabb és újabb művek születnek.
– Igen, újabb és újabb kis teremtmények, amelyeket a szerzőkkel közösen hozunk létre, s bemutatunk a világnak. Ezért indítottam el a Kortárs Dalműhelyt, sőt most szeptember 25-én lesz a következő koncertünk a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár zenei gyűjteményében 18 órakor. Szabó Marcell kiváló zongorista szokott kísérni, de ez alkalommal összevonjuk Szives Márton koncertjeivel is, s hárman állunk ki az új énekes és duódarabokkal.
Borítókép: Drahos Evelin, a Budapesti Operettszínház énekes-színésznője (Fotó: Kurucz Árpád)
