– Petrovics Emil emlékére rendezik meg 2015 óta a kortárs zenei énekversenyt Debrecenben. Mi adta a verseny ötletét?
– Mi, énekmesterek sokat diskurálunk a kortárs művek éneklésének nehézségeiről, mert a fiatal énekesek félnek a kortárs zenétől. Pedig nem nehezebb, mint más stilisztikai eszköztárat megkívánó zene interpretálása, csak kulcs kell hozzá. Igaz, nem könnyű ezeket a modern műveket hangilag kiszolgálni, de nagyszerű feladat. Persze zenei fantázia és az érdekesség kutatása utáni vágy szükségeltetik hozzá, de előadóművészként olyan szabadsággal rendelkezünk, ami más korok zenéjének előadásánál nem mondható el, és a tradíciók sem kötnek gúzsba minket. A debreceni nyári akadémián 2014-től lehetőségem nyílt intenzíven foglalkozni a vokális kortárs zene tanításával. A kurzus végén úgy gondoltuk, munkánk eredményét meg kellene mutatni. Meghívtuk a zárókoncertre a tanár úr volt növendékeit, valamint a tanár úr lányát, Petrovics Esztert. Az jutott eszünkbe, hogy ha már ott lesznek, alkothatnának egy zsűrit, s lehetne ez akár egy kis verseny is. A zsűri tagjai: Csemiczky Miklós, Fekete Gyula, Tóth Péter a mai napig velünk tartanak.
– Úgy tudom, hogy Petrovics Emil önnek írta utolsó művét. Mesélne erről?
– Amíg a tanár úr a Magyar Állami Operaház vezetője volt, csupán munkakapcsolatban álltunk. Aztán valahogy közelebb kerültünk egymáshoz. Szólt, hogy menjek el hozzájuk, írt nekem egy-két dalt. Ez nagyon érdekes tapasztalat volt. Eljátszotta az első két dalt, és láttam, hogy közben folyton rám pillant. Végtelen gyermetegséggel azt gondoltam: ugyan mit néz? Hogy el tudom-e énekelni? Nem azt nézte. Azt nézte, melyik rész mit vált ki belőlem, mert arrafelé akart továbbkomponálni. Amikor készen lettek a dalok, megértettem, hogy talán koránál fogva, mellőzve minden zeneszerzői egót, tényleg nekem akart írni egy dalciklust.
Egy énekesnek az, hogy valaki a hangját, előadóművészi létét érdemesnek találja arra, hogy írjon rá valamit, szavakba nem is önthető, megtisztelő.
De ez felelősséggel is jár. Az első debreceni kortárs zenei kurzus zárókoncertjén úgy gondoltam, szólaljanak meg ezek a dalok. A kurzus résztvevői közül hat szoprán kiült a színpadra. Kitettünk egy kottaállványt, rajta a dalciklussal, és minden művet más énekelt. Ahogy a lányok egymást váltva megszólaltatták a dalokat, egyre nagyobb lett a csönd a dalok között. Valahogy megérezte a közönség, hogy történik valami. Megidéztük Petrovics Emilt. Én pedig megértettem, hogy kötelezettségeket ró rám a tény, hogy ezt az utolsó művet nekem komponálta.
– Visszatérve az énekversenyre, ismertetné, hogy kik és milyen kategóriában jelentkezhetnek a versenyre?
– Két korcsoportban és jelenleg két kategóriában lehet jelentkezni. Zongorakíséretes vokális művek, valamint szólóének hangszeres kamarazenei kísérettel kategóriában lehet elindulni a versenyen. Kötelező darabként egy Petrovics Emil vagy a tanítványa által komponált darabot kell megjelölni, szabadon választott műként pedig bármely magyar vagy külföldi vokális kortárs zenei alkotással be lehet nevezni.
Terveink között szerepel, hogy az ifjú zeneszerzők műveinek megversenyeztetésére is lehetőséget biztosítunk.
Ebben az irányban már voltak próbálkozásaink, a mai napig nagyszerű kapcsolatot ápolunk néhány fiatal zeneszerzővel, akik a kurzus résztvevőinek is írnak műveket. Sajnos a Covid a mi terveinkbe is beleszólt, de az újratervezés, újraépítkezés megkezdődött.
– Azzal, hogy kortárs darabokat énekelnek a versenyzők, egyértelműen ráirányítják a figyelmet a kortárs művekre. Emellett mi a céljuk a megméretéssel?
– A fentebb említett kapcsolatépítés a fiatal zeneszerzőkkel, valamint az a tény, hogy bár ez egy énekverseny, a zsűriben főként zeneszerzők foglalnak helyet, mutatja: a célunk, hogy megismerjék a jövő énekesgenerációját a zeneszerzők.
Az én vonzódásom a kortárs zenéhez is úgy kezdődött, hogy megismertem Selmeczi Györgyöt és a „Négyek” (Csemiczky Miklós, Orbán György, Selmeczi György, Vajda János – a szerk.) elkezdtek nekem darabokat írni.
– Mit tanácsol a versenyzőknek, illetve a jövő operaénekeseinek?
– Azt, hogy ne féljenek a kortárs zenétől. Mondok egy közhelyet: Mozart korában a mozarti zene volt a kortárs zene. Jól kell énekelni persze, de belemélyedni egy kottába, diskurálni önmagunkkal egy kotta fölött, amin alig száradt még meg a tinta, elképesztően érdekes dolog. És ne feledjük, ezeknek a műveknek az előadásakor magával a zeneszerzővel is diskurálhatunk, nem beszélve például egy ősbemutatót megelőző együtt töltött próba alkotói légköréről. Szóval, a világ egyik legjobb dolga kortárs műveket énekelni.
