Most erőteljes képet kaphatunk a különleges hagyományról. A Magyar Nemzeti Galéria, a spanyol nagykövetség és a Cervantes Intézet közös kamaratárlata – a rendezők megfogalmazása szerint – a bikaviadalok szereplőit, kulturális jelentőségét és a téma gyökereit tárja a látogatók elé az intézmény gyűjteményeiből válogatott 12 műalkotás segítségével. A hosszú múltra visszatekintő, bár mai formáját csak a XIX. században elnyerő bikaviadalok, bikamisztériumok, más esetben inkább afféle állatheccek számtalan alkotót megihlettek. A kiállításon így felvonul sok izgalmas tárgy, antik faragványoktól szinte napjainkban készült festményekig.
A bikakultusz – sok esetben mint férfiasságkultusz – az ókor, sőt az őskor legkorábbi emlékei között is azonosítható. A lascaux-i barlang lenyűgöző rajzai ugyanarról mesélnek, mint az a tény, hogy a legismertebb neolit központ, Catal Hüyük feltárása során több szentélyként azonosítható helyiségben találtak agyag bikafejeket, sorba rendezett bikaszarvakat és bikakoponyákat. De a krétai Minótaurosz-legenda, az egyiptomi Ápisz bika, a görög főisten, Zeusz nevezetes kalandja Européval, sőt még a mi keresztény hagyományainkban is fel-felbukkanó bika alakok mind-mind azt mutatják, hogy a félelmetessége ellenére is lenyűgöző állathoz különleges fantáziákat köt az emberi képzelet.
Ráadásul a bikaviadal sem csupán spanyol hagyomány. Franciaország déli részén, Portugáliában és Latin-Amerika több országában napjainkig jelen van, a Kanári-szigetekről és a Baleár-szigetekről éppen napjainkban szorul ki, Olaszországban pedig csak a XX. század elején szűnt meg.
A robusztus őserő, a megfontolásokat semmibe vevő bátorság, a mindent eltaposó erőszak, a megkérdőjelezhetetlen férfiasság, végső soron a korlátlan hatalom jelképeként a bika nemcsak túlvilági lényként, isteni alakként szólította meg a művészeket, de az újabb korokban inkább amolyan természetistenként is azonosítható. Legalábbis így értelmezik egyes elemzők a modern spanyol bikaviadalon zajló küzdelem állatszereplőjét. A XVIII–XIX. században kialakult koreográfia a természet őserői fölött győzelmet arató ember diadalát mutatja meg. Nem lepődhetünk meg azon, ha a viadal minden korban megmozgatta az alkotók fantáziáját. A Nemzeti Galéria kamaratárlatán felbukkanó alakok szemében egyszerre tükröződik elszántság és félelem, győzni akarás és kiszolgáltatottság, s a néző annyira belefeledkezhet a képek átütő erejébe, hogy néha nem is tudja eldönteni, éppen egy bika tekintetét fürkészi vagy egy torreádor képébe bámul.
A kiállítás katalógusa szerint
a Spanyolországba látogató művészek, írók az egzotikus folklór részeként értékelték és dolgozták fel műveikben az ember és ellenfele, a vad állat, a bika látványos küzdelmének legkülönfélébb mozzanatait. A téma festőiségének megjelenítése mellett egyes alkotók – mint például a modern művészet meghatározó géniusza, Francisco de Goya – társadalomkritikát és az emberi természetről alkotott véleményüket is kifejezésre juttatták a képeiken. Az ő nyomdokaikon haladva dolgozták fel a bikaviadalokat és szereplőiket alkotásaikon a XIX., a XX. és a XXI. század jelentős spanyol és nemzetközi művészei.
Giovanni Domenico Tiepolo, Ignacio Zuloaga, Fernando Botero és mások most látható festményei, rajzai és metszetei a művészi hátterét is megteremtik annak a vitának, amely napjainkban is zajlik a bikaviadalok körül.
A kiállítás az 1800 utáni nemzetközi gyűjtemény I. emeleti kamaratermében látható november 12-ig. A tárlatot háromnyelvű (magyar, angol, spanyol) katalógus kíséri.
Borítókép: Alexandre Lunois pastellfestményén a lovon ülő picador fogadja a bika támadását (Forrás: MNG)
