„Kell a szórakoztatás!”

Noha az új gazdasági mechanizmus 1972-es megszüntetésével úgy tűnt, a könnyűzenészek számára vége a viszonylagos jó világnak, a történések azt bizonyították, hogy egyrészt 1968 és 1972 között sem volt fenékig tejfel a sorsuk, elég ha csak az 1969-es, mások mellett Szörényi Szabolcsot és Tolcsvay Lászlót érintő pécsi kukarugdosási ügyre vagy az Illés 1970-es BBC-botrányára utalunk – sőt, sokan a pop-rock zenészek közül a kádári konszolidáció visszarendeződését egyenesen az 1968-as prágai tavasz eltiprásától számolják –, másrészt 1972 után is foglalkozott a proletárdiktatúra a populáris zenével, ami persze nem biztos, hogy jót tett a hazai könnyűzenei életnek. Olyannyira érdeklődött a hatalom a pop-rock zenészek iránt, hogy ötven évvel ezelőtt, 1973-ban egyenesen egy munkabizottságot hozott létre az MSZMP pártközpontjában a szórakozás és a művelődés ügyét vizsgálandó.

1973-ban azonban még nemhogy azt nem tudta senki, hogy mikor ébred fel Csipkerózsika-álmából a könnyűzenei vetélkedők sorozata, de az is nagyon kétséges volt, hogy mely együttesek maradnak meg az élbolyban vagy ki lesz az, aki kihullik a sorból. Ez az év ugyanis már a beat alkonyát hozta magával, ugyanakkor megjelent új stílusként a progresszív rock és a hard rock, valamint a dallamos popzene is mind jobban kezdett elterjedni, ám az, hogy melyik lesz népszerűbb a másiknál, ekkor még nem lehetett tudni. 

A rocktörténeti pillanatban, 1973. június 10-én a diósgyőri stadionban rendezett popfesztivál ilyen szempontból vízválasztó volt, mert sokan az itt fellépők közül akkoriban élték agóniájukat művészeti értelemben, míg mások éppen a szárnyaikat kezdték bontogatni – e két kategóriából kiesik a Bergendy, amely sokak szerint akkor volt a csúcson, a Generál, amelynek első felállása már 1973-ban is népszerűsége csúcsait ostromolta, illetve a Corvina, amely az Egy viharos éjszakán című számukkal 1972-ben harmadik helyezést ért el a Táncdalfesztiválon, s így országos ismertségre tett szert. 

Ugyanakkor az Illés, a Tolcsvayék és a Trió, valamint Koncz Zsuzsa szorosabb-lazább fúziójából alakult, nevében is szellemes KITT Egylet csak elodázni tudta az Illés együttes néhány hónap múlva bekövetkező feloszlását, amelyben szerepe volt Bródy János éppen diósgyőri kijelentése miatt bekövetkezett meghurcolásának, de ugyanígy a Syrius klasszikus felállása sem sokáig létezett már Diósgyőr után (itt is már Tátrai Tibor szólógitárossal egészült ki az ötös fogat, ami persze csak jót tett a zenekarnak, mégsem maradtak együtt sokáig ebben a formációban), holott a popfesztivál alkalmára megjelent 48 oldalas tematikus lapban még nagyszabású terveikről számoltak be. A hozzájuk hasonlóan progresszív rockmuzsikát játszó Teatrum (ők többek között Kadosa Pál-átiratokat is készítettek) és V’ 73 együttesek viszont éppen akkoriban alakultak, de a Teatrum a hetvenes évek közepe táján, míg a V’ 73 alig később, 1977-ben ugyancsak megszűnt. Az ugyanebbe a kategóriába sorolható Mini már eredményesebb volt, 1972-ben két, 1973 újabb egy kislemezt tudtak kiadni, majd hosszú várakozás után kaphatták meg 1978-ban az első nagylemezhez jutás lehetőségét. Szintén az indulók között volt 1973-ban az ezen a néven Diósgyőrben először a közönség elé lépő P. Mobil, akik ma is léteznek (1969 és 1973 között Gesarol néven játszottak). Hozzájuk képest 1973-ban a Skorpió – ha csak ezt az együttesnevet vesszük alapul –, ha lehet ilyet mondani, még inkább a pályája elején járt, mert a diósgyőri fellépést éppen azért nem vállalták el, mert annyira friss volt a felállásuk, hogy nem állt még össze a repertoárjuk – alig több, mint két hónappal Diósgyőr után aztán Budapesten mindent bepótoltak. 1973-ban a Neoton is jóval másabb zenét játszott, mint pár év múlva a Neoton Família, de azt, hogy a banda hova fog jutni később, még szintén senki nem sejtette ebben az évben. Ahogy azt sem lehetett kiszámítani, hogy az Omega – amely az LGT-n és a Hungarián kívül szintén nem volt ott a diósgyőri popfesztiválon – 1973-as, az NSZK-beli Bellaphon lemezcégnél kiadott első nagylemeze mennyire lesz sikeres – utóbb kiderült, hogy nagyon, és Európa-sztár lett a banda, nyugodtan mondhatjuk, hogy a mindenkori magyar rockegyüttesek közül ők vitték a legtöbbre.

A puritánság nem menő

A pártközpont ilyen zenei közegben hozta létre 1973-ban a szórakoztatáspolitikai munkabizottságát, és még ha oly sokszor el is mondták úton-útfélen már ezt megelőzően is országszerte a pártmunkások, hogy a könnyűzene csak a szükséges rossz szerepét viheti a hazai kultúrpolitikában, mégis úgy tűnik, ezúttal a testület létrehozásának időzítése tökéletes volt. A tanácskozáson elhangzott, hogy a szórakoztatóipar intézményvezetőinek értékrendje meg kellett volna egyezzen a kultúrpolitika elképzeléseivel, ami viszont – sajnálattal állapították meg – nem mindig valósult meg, s ez a művészeti élet sokféleségével és a rá adott hatalmi reakciók változatosságával magyarázható. Ez a jelenség tetten érhető volt többek között a Jelbeszéd-ügyben is, amikor a Magyar Rádió elvi megfontolásból nem játszotta az ezen a lemezen található Koncz Zsuzsa-dalokat, míg a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) vígan kiadta azokat. Mint nem sokkal később kiderült, rosszul tette, mert a pártközpont vizsgálódása nyomán arra jutottak, hogy ezeket a „mételyező” szövegű szerzeményeket tilos lett volna a nagyközönséggel megosztani. Nagy baj azért nem történt, ami a fejeseket illeti: Bors Jenő MHV-igazgató éves prémiumának feléről kellett csak lemondjon a retorzió során. Annál nagyobb kár érte a zeneszerző Szörényi Leventét és a szövegíró Bródy Jánost, mert így az ezen a lemezen lévő dalaikat jóformán sehol nem játszhatták az első nyilvánosságban. Koncz Zsuzsát – és persze vele együtt a szerzőit is – végül kárpótolták: nem sokkal ezután kiadhatta másik, soron következő lemezét, amelynek elkészítésére az MHV vezetői kisvártatva fel is kérték a „magyar Lennon–McCartney párost”, a zene feljátszására pedig a Fonográf legénységét. A történet teljességéhez pedig hozzátartozik, hogy 1983-ban ugyanazokkal a dalokkal mégis megjelenhetett nagylemezen a Jelbeszéd.

A pártközpont kulturális osztálya által felügyelt munkabizottság féléves megbízatása alatt elkészített egy tanulmányt. 1973. április 24-én megállapították, hogy 

A társadalmi konszenzus ma már elismeri azt, hogy kell a szórakoztatás. Ma már nem illik puritán véleménnyel nyíltan fellépni a szórakoztatással kapcsolatban.

Azt a felismerést, hogy a szórakoztatózenére szükség volt, alátámasztották azzal, hogy Komjáthy György Tánczenei koktélja vonzotta a rádió elé a széles tömegeket, főleg a fiatalabb korosztályból. Viszonylag sok idő eltelt 1956 óta, és a pártállam már régen feladta azt az elképzelését – ha valaha is komolyan gondolta –, hogy a nyugati könnyűzenét kiszűri az országból. Annyit viszont tudtak csinálni a kommunista kultúrpolitikusok, hogy a legtöbb nyugati populáris zenei jelenséget, tevékenységet engedték a zenészeknek lemásolni, illetve megcsinálták a magyar, vagy ha úgy tetszik, a szocialista változatát akár a San Remó-i fesztiválnak a Táncdalfesztivál, akár a Szabad Európa Rádió Tinédzserpartyját a Komjáthy György által vezetett és szerkesztett rádióműsorok képében.

Komjáthy György, a Vasárnapi koktél és a Csak fiataloknak című műsorok zenei szerkesztője (Forrás: Fortepan)

A gondosan szűrt nyugati kultúra domesztikálása

A munkabizottság 1973. július 30-án foglalta össze kutatásainak eredményeit. A különböző szórakozási formák közül csak azokat tartotta elfogadhatónak, amelyek legalább nem sértették a jóízlést, ellenkező esetben azonban preventív intézkedések megtételét látta szükségesnek. Ahogy írták: 

Társadalmunk nem zárt a nyugatról jövő divatos áramlatok előtt (például beat), de azt kell elérnünk – és eddigi tapasztalataink lehetővé teszik, hogy bizonyos fokig előre felkészüljünk az újabb áramlatokra –, hogy ezekből a jót, a viszonylag értékeset, a társadalmunk céljaival összeegyeztethetőket támogassuk, ne a kommercializálódottat és értéktelent.

A beszámolót megkapta Kornidesz Mihály, a TKKO vezetője (a Magyar Televízió későbbi elnöke), aki elismerte, hogy a szórakoztatóiparra, beleértve a tánczenét, szükség volt, azonban még mindig a könnyűzene viszonylagos gazdátlanságából fakadó tennivalókra hívta fel a figyelmet: „A Magyar Rádió és Televízió, az ORI és a vendéglátóipar összefogásával meg kell teremteni a szórakoztatóipar műhelyeit és iskoláit (ének, zene, tánc).” Az ORI központi ellenőrző szerepét Kornidesz növelni szerette volna, holott nemsokára ezt követően került el az ötszáz fő alatti koncertengedélyek kiadásának jogköre az ORI-tól a megyei tanácsok művelődésügyi osztályaira. Ebből látszik, hogy a KB TKKO vezetője sem mindig tudta keresztülvinni akaratát, a felette álló Agitációs és Propaganda Bizottság, valamint a KB kulturális ügyekért felelős titkára valószínűleg keresztülhúzta elképzeléseit ebben az ügyben, de az is előfordulhat, hogy a TKKO vezetője sem ragaszkodott feltétlenül ehhez az elképzeléséhez. Nem is biztos, hogy kellett, hiszen az ORI még egészen a rendszerváltásig uralta a hazai koncertszervezést a működési engedélyek kiadásának kézben tartásával.

Borítókép: Az 1973-as május 1-jei Mini–Syrius–LGT-koncert közönsége a Tabánban (Forrás: Fortepan)