Megdobbant Nagybánya szíve + galéria

Hazatérés címmel nyílt július 24-én kiállítás a nagybányai művészeti múzeumban, amely a nagybányai festőiskola magángyűjteményekben található remekműveit vonultatja fel. A tárlat a Közép-Európai Örökség Program védjegye alatt áll, kurátora Eleni Korani, az Ernst Galéria képviselője.

Fotó: Bodnár Zsófia

– Bár a helyi múzeum méretbeli adottságai nem mérhetőek egy nagy nyugat-európai kiállítói térhez, a tárlat repertoárja mégis párját ritkítja. Milyen tematika alapján válogatott a művek között? Kiemelne néhány kuriózumot?

– Azonnal tudtam, mely műveket szeretném feltétlenül kölcsönözni. Mondhatni, ezek nélkül nincsen kiállítás. Majd figyelembe kellett vennem, hogy milyen más műalkotások illeszkednek hozzájuk, melyek nem ütköznek egy másik kiállítás kölcsönzésével, és végül hogyan lesz a művekből egy koherens anyag. A nagybányai alkotók művészetét sok szempont alapján lehetne vizsgálni és bemutatni.

Felvetődött hát a kérdés, mi legyen a vezérelv, ami alapján válogatunk. A művészek szerint, akik ott születtek? Vagy azok szerint, akik ott telepedtek le, vagy akik csak rövidebb ideig alkottak ott, mégis nagybányaiként aposztrofáljuk egy-egy korszakukat?

Továbbgondolva, nagybányainak nevezünk egy más vidéken készült, de a nagybányai festőiskola jellegzetes elemeit hordozó Perlrott Csaba Vilmos-művet vagy csak a Zazar partján készült mű nagybányai-e? Az évtizedek alatt több ezernyi műalkotás született, talán nincsen város a világon, amit ennyien ennyiféleképpen megfestettek. A koncepcióm szerint a program első bemutatkozása olyan műveket vonultasson fel, amelyek mind Nagybányán születettek. 

Egytől egyig kimagasló művekről van szó, amelyek mérete is jelentős. A tárlat felvonultatja az első nemzedék, az alapítók, Ferenczy Károly és Iványi-Grünwald Béla ikonikus műveit, majd a második nemzedék, többek között Ziffer Sándor, Perlrott Csaba Vilmos, Börtsök Samu alkotásait láthatjuk, végül rendhagyóan maguk a művészek, Boromisza Tibor, Jándi Dávid, Mikola András önarcképei teszik teljessé a tárlatot. 

A jelenkor és fiatalabb generációk értelmezésében ezek a szelfik. Szimbolikusan ezzel is közelebb szerettem volna hozni a nézőket az alkotásokhoz.

A kiállítást méltán reprezentáló mű Iványi-Grünwald Béla 1908−1910 között készült Lángoló ősz című festménye. 

Ezt választottuk a plakátra is. Minden rajta van, amit én a Nagybányai festőkről, tágabban a modern magyar festészetről gondolok. A századfordulón született művek hihetetlen ereje és frissessége ma is mellbevágó. A Lángoló ősz – hozzáteszem, sok most látható művel együtt − megannyi nemzetközi múzeumi kiállításon szerepelt már. Kétségkívül a magyar festészet egyik gyöngyszeme.

– Milyen más művet emelne ki? És van-e olyan, amit most láthatunk először?

– A kiállítás csúcsművei az 1904−1910 közötti időszakra koncentrálnak. Művészettörténeti vonatkozásban felfedezés Perlrott Csaba Vilmos 1909 körüli Nagybányai utca című festménye, amelyről eddig nem volt tudomásunk. Eddig sohasem látott, katalógusban nem reprodukált mű, de még egy fekete-fehér fotót sem ismertünk róla. Ferenczy Károly két ikonikus alkotását, az 1904-ben készült Nyári estet és az 1910-ben készült Vörös falat csak különleges alkalmakkor kölcsönzik kiállításra, mégis sikerült mindkét művet megszerezni. Először láthatjuk Perlrott Csaba Vilmos 1905 körül készült Modellek vagy Bálint Rezső Napfényes utca Nagybányán című alkotását is. Látható Boromisza Tibor éltművének csúcsképe, a Rőzsehordók vagy a Nyíres ősszel, de a Nagybányai kispiac és a Szénpiac is bemutatkozik. 

Különlegesség, hogy majdnem 120 év után most először találkozik Boromisza Tibor festő önarcképe és a feleségéről, Tordai Máriáról készült portré. Mindkét alkotás más-más gyűjtemény része, így elmondhatjuk, hogy a házaspár egy évszázad múltán, itt Nagybányán találkozik újra.

– Jegyzettek ezek az alkotók a nemzetközi szintéren?

– Abszolúte. A századfordulót követően a magyar művészetnek lehetősége volt az európai áramlatokkal együtt fejlődni, Párizs mágnesként vonzotta a művészeket a világ minden tájáról. A magyar alkotók, Czóbel Béla, Perlrott Csaba Vilmos vagy Tihanyi Lajos − néhány nevet említve − pontosan egy időben alkottak kimagaslót a ma ünnepelt nagy posztimpresszionista és fauve alkotókkal. Sokan Henri Matisse-szal vagy André Derainnel is együtt állítottak ki. Sajnos ezzel párhuzamosan ebben a században a magyar művészet megannyi törést is elszenvedett, a világháborúk, Trianon és végül a kommunizmus ötven évig megfosztotta alkotóinkat szabadságuktól, egyfajta vákuumba kényszerítve őket. Elszigetelődtünk. Ez a hátrány pedig szinte feldolgozhatatlan. Sok-sok műnek nyoma is veszett ebben a viharos időszakban. 

Éppen ezért is fontos, hogy a múzeumok és a magángyűjtők együtt dolgozzanak, megosszák egymással a tudásukat, az ismeretüket és a műveket. 

Csak együtt, közös erővel lehet kultúránkat megőrizni és értéket teremteni. A mostani kiállításon példaértékű volt a magángyűjtők önzetlen felajánlása és támogatása, amelyet ezúton is köszönünk.

– Az ilyen kaliberű festményeket kölcsönző magángyűjtőket mivel tudta meggyőzni, hogy hónapokra megváljanak szeretett képiektől?

A magángyűjtők egyrészt szeretik kölcsönözni az alkotásaikat, másrészt azonban nem szeretik, ha sokáig távol vannak a művek. Ez érthető, hiszen mindannyian azért választunk egy művészeti alkotást, mert szól hozzánk, és nap mint nap nézni szeretnénk. Jelentős ellenérv lehet a kölcsönzésre egy kép rossz állapota vagy magas értéke is, ezek mind befolyásoló tényezők és gyakrabban okoznak nemleges választ, még ha múzeumi kikérésről is van szó. 

Itt jön képbe a kurátor szerepe, valamint a korábban említett kapcsolatrendszer. Én hosszú évek óta dolgozom ezen. Több évtizedes szakmai kapcsolatok, felelősségvállalás, bizalom és diszkréció eredménye egy ilyen volumenű tárlatot összeállítani. Természetesen vannak kiállítások, amelyek vonzóbbak − nagy európai metropoliszok múzeumaiban − de véleményem szerint ugyanolyan felelősség, egyben mecenatúra egy vidéki múzeumnak lehetőséget biztosítani. Miután ismertettem nekik, a gyűjtők felismerték a Közép-európai örökség program kulturális missziójának jelentőségét. Odaadták és hónapokra ránk bízták féltett kincseiket, mi pedig segítségükkel elmeséljük a nagybányai művésztelep és a festmények történetét.

– Többször említette, hogy ez az első lépés – felvetődik a kérdés: utazni fog-e a tárlat? Folytatódik-e a nagybányai festőiskola bemutatása a Hazatérést követően? Van-e bármilyen tervük a jövőben ezzel a gazdag szellemi örökséggel?

– A tárlat története a szeptemberi zárással nem ér véget, tervezzük a további bemutatókat Erdély más városaiban. 

Támogatni kell a magyar kultúrát ott és úgy, ahogyan lehet.

Néha nemcsak a nagyvilágnak kell megmutatni, hanem magunknak is. Koncepcióm alapján, különböző tematikák mentén alakítanánk ki újabb és újabb repertoárt, azaz kiállításról kiállításra változnának a bemutatott képek is. Hosszú távú cél más európai nagyvársokba is elvinni az anyagot. Készül egy katalógus is, amelyet szeretnénk eljuttatni a nyugat-európai múzeumokba és közintézményekbe. Ennek célja kettős: egyrészt, hogy népszerűsítsük a magyar kultúrát, másrészről, hogy felhívjuk a külföldi kurátorok figyelmét a magyar képzőművészetre. 

Bemutatjuk, hogy milyen sokszínű és értékes a XX. századi magyar festészet, s azon belül is milyen bámulatosan gazdag a nagybányai festőiskola. Végső cél a magyar festők pozicionálása és integrálása a nemzetközi véráramba.

A nagybányai megnyitót követően Szmutku Róbert esperes-plébános azt mondta nekem, hogy valami megmozdult, elindult a városban, „megdobbant Nagybánya szíve” ezzel a kiállítással. Azt hiszem, a mi szívünk is megdobbant, hiszen a nagybányai festészet vitathatatlan hatású, megőrzendő örökségünk.

Borítókép: Eleni Korani, a nagybányai kiállítás kurátora, az Ernst Galéria képviselője (Fotó: Bodnár Zsófia)