Szív, szerelem, melódia és mecenatúra

A Budapesti Operettszínház fennállásának 100. évfordulója alkalmából beszélgettünk a Honthy-díj művészeti bizottság elnökével, Eleni Koranival és főtitkárával, Molnár Zoltánnal.

E. K.: – Az Ernst Galéria huszonöt éve magán- és közgyűjtemények építésével foglalkozik. Gyűjtemények építésekor nemcsak képeket adunk el, de befektetést is kínálunk. Így a műkereskedelem és a banki szektor nem is áll olyan messze egymástól. Molnár Zoltánnal a Budapesti Operettszínházban találkoztunk, és az első beszélgetést követően, a szimpátián túl, közös értékeket és célokat találtunk. Két dologban egyetértettünk, a magyar operettnek jobb menedzselésre van szüksége, és a kultúra finanszírozása nem csak az állam feladata. Elengedhetetlen a magán- és vállalati szféra önzetlen támogatása. Eredménynek látom, hogy az elmúlt években mindkettőnknek sikerült bevonni magán- és üzleti területről támogatási összegeket a Honthy-díjra, valamint jövőbeni tervek megvalósítására.

– A Budapesti Operettszínház 1922 decemberében mint Fővárosi Színház nyitotta meg kapuit, majd 1923 februárjától Fővárosi Operettszínház néven működött tovább, vagyis a teátrum idén ünnepli fennállásnak 100. évfordulóját. A jubileum nemcsak arra adhat alkalmat, hogy méltóképpen emlékezzünk meg a magyar operett történetéről, kiemelkedő szerzőiről és sztárjairól, hanem arra is, hogy elgondolkodjunk e műfaj jövőjéről. Hogy látják, mit hoz a jövő a magyar operett számára?

M. Z.: – A Nagymező utcai épület az első, mely alapvetően egyetlen műfaj kiszolgálására jött létre. Ebben az időben csak a fővárosban legalább négy helyen lehetett operettet nézni, de az Opera is műsorra tűzött időről időre egy Offenbach-művet vagy Strauss-darabot. Érzékelhető, hogy a napi szinten elérhető tömegszórakoztatást megelőzően – a gramofon és a rádió korszakával zárulva – az operett volt a legszélesebb körű népszórakoztatás monopolisztikus csatornája. Ez a korszak mindörökre véget ért. A nagy dilemma 1945 óta – egyre turbulensebb versenyszituációkban – változatlan: őrizzük meg muzeális értékként Kálmán, Lehár és a többiek hagyatékát, vagy próbáljuk azt – jelentős kockázattal – szélesebb körben befogadhatóbbá tenni.

E. K.: – Sok évvel ezelőtt, a New York-i Metben Renee Fleming a Víg özvegyet énekelte újévkor, büszkeség volt hallgatni. 

A magyar operettnek volt múltja, jelene és lesz jövője is, olyan érték, amely állandó. 

Nem szeretnék a műfaj szakértői helyett szakmai elvárásokat megfogalmazni, véleményem szerint ezt a hungarikumot őrizni kell, támogatni és jobban menedzselni. Ha a szomszédban Ausztria egyik legjobb exportcikke az operett, akkor beszédes, hogy itthon arról beszélünk, avítt és lesajnált.

– Decemberben gálával, kiállítással ünnepelt a színház. Mi a véleményük a centenáriumi évadról?

M. Z.: – A Mária főhadnagy zeneszerzője, Huszka Jenő Fényes Szabolcs igazgatósága alatt elfogadta a felkérést, és a színház a világháború közepén több mint kétszázötvenszer játszatta el a darabot, amely nemcsak a nemzeti érzést izzította, de az együtt színpadra lépő Honthy és Szeleczky közötti addigi állóháborút is. Nehéz eldönteni, mihez kellett akkoriban nagyobb bátorság: a témához vagy a két primadonnához, mindenesetre a darab nagy művészekhez méltó produkcióból áll össze.

– Miként látják a magyar operett helyzetét a színház századik évfordulóján?

M. Z.:

A nagyoperettek alkotásának kora lejárt. A műfaj jelenleg több nívós nagyszínpadi remekművel rendelkezik, mint aminek a bemutatására és befogadására igény és lehetőség van. A társulat minden korosztály és szerepkör tekintetében csúcson van, legutóbb a csodálatos Fischl Mónika kapott rangos állami elismerést. A ház maga méltóképpen karbantartott, de a színpadtechnika jelentős anyagi ráfordításokkal érheti utol egy hasonló korban épült londoni színház mai lehetőségeit.

–  Önök szerint mi lehet a jövő útja?

M. Z.: – A színházba várakozásokkal érkeznek a nézők, és cserébe illúziót kapnak. Az üzleti életben a kimagasló eredményeket mindig egy illúzió előzi meg, és abból fakadnak a várakozások. Ha ez a kettő harmonizál, kész a siker. Erről még tudunk egymásnak újat mondani.

E. K.: – A kultúrába kell és érdemes befektetni. A Szépművészeti, az Iparművészeti és a Néprajzi Múzeum gyűjteményei méltán világhírűek, ehhez a századfordulón élt mecénások bőséges adományozásaira volt szükség. Ezek a gyűjtemények – hála a jelenleg is erős mecenatúrának – gyarapodnak. A megtérült befektetés gyümölcsei a jelen életünk értékei. Véleményem szerint a magyar operettszínjátszás három pillérre támaszkodhat a jövőben. A hungarikum jellegből adódóan az állam, fogyasztói oldalról a közönség, valamint a művészeti és gazdasági szempontok záróköveként a mindezektől független mecenatúra. Ez utóbbi közösség megszervezése a színház menedzsmentjén túlmutató, tekintélyes kulturális és piaci szereplők vonzerejével jöhet létre. A Honthy-díj alapítása részemről ennek a törekvésnek a kifejezése. Hosszú úton, de elindultunk.

Az évad komponistája, Huszka Jenő az Abend című osztrák lapnak az operett lényegét úgy fogalmazta meg, hogy ahhoz a komoly zenei felkészültségen kívül három dolog kell: szív, szerelem és melódia. Ehhez szeretnénk negyedikként a mecenatúrát illeszteni.

Borítókép: Eleni Korani és Molnár Zoltán (Fotó: Ernst Galéria)