Szív, szerelem, melódia és mecenatúra

A Budapesti Operettszínház fennállásának 100. évfordulója alkalmából beszélgettünk a Honthy-díj művészeti bizottság elnökével, Eleni Koranival és főtitkárával, Molnár Zoltánnal.

–  A lapunknak adott korábbi interjúban úgy fogalmazott, hogy a díj alapítása a zenés színház iránti szeretete miatt fogalmazódott meg önben. Mégis mi az a plusz, amit a mai korban az embereknek adhat egy sokak által olykor avíttnak nevezett műfaj, az operett?

Eleni Korani: – A századfordulón Budapest egy izgalmas metropolisz volt, mely pontos lenyomata volt az ország gazdasági erejének és egy hihetetlenül pezsgő kulturális életnek. Az operett ebben a időszakban született, és ez a kor hozta létre azokat a képzőművészeti remekműveket is, amelyekkel foglalkozom. Múzeumok előtt kígyózó sorban állva alig várjuk, hogy ezeket a festményeket megpillantsuk, nem tűnnek idejétmúlt alkotásoknak. Miért lenne hát avítt az ebben az időszakban született más művészeti alkotás? Csakúgy, mint a képzőművészet, a zene is nyelvi korlátok nélkül, mindenkihez szól. Az operett egy egyedi és különleges műfaj. Hiszem, hogy általa jobban megismerhetjük és tisztelhetjük örökségünket. Mindezt könnyedséggel, játékossággal, közérthető és szerethető történetekkel teszi.

Molnár Zoltán: – Nem hiszek a korszerűség vagy az avíttság elkülönítésében. A nézők túlnyomó többsége nem azért megy bármely színházba, mert ott klasszikus vagy formabontó megoldásokat talál. Megkockáztatom, még az árérzékenység sem feltétlen motiváció. Az elvárás az élmény. Ha emellett van olyan üzenet, ami az utca emberét hazáig kíséri, akkor az élmény művészi.

A Honthy-díj bizottság elnöke, Eleni Korani és Molnár Zoltán főtitkár. Fotó: Ernst Galéria

– A Honthy-díj ötlete önben született meg, és először a 2017/2018-as évadban adták át. Mi az a szellemiség, melyet ez az elismerés képvisel?

E. K.: – A XX. század első felében a művészetek egymásból inspirálódtak, közös alkotásokat létrehozva. Ez a kapcsolódás és a mecenatúra felélesztése indította el bennem egy támogatásának a gondolatát. A Budapesti Operettszínháznak addig nem volt olyan elismerése, amellyel a bemutatók után, egy-egy évad befejeztével a művészeit díjazta. Ebben a színházban világszínvonalú produkciók születnek, előadóik figyelmet és elismerést érdemelnek. Egy-egy díj odaítélése ennek kinyilatkoztatása és jövőbeni példamutatás, inspiráció. 

Örülök, hogy sikerült a Budapesti Operettszínházzal közös értéket teremtenünk.

– Két teljesen más területről érkeznek – Eleni Korani műkereskedőként és művészeti szakértőként a képzőművészeti szcénát képviseli, míg Molnár Zoltán pénzügyi területen dolgozik –, a Honthy-díj, az operett kapcsán mégis egy célért dolgoznak. Hol és hogyan találkozott e két világ, és eddig milyen eredményeket tudhat magáénak ez az együttműködés?

E. K.: – Az Ernst Galéria huszonöt éve magán- és közgyűjtemények építésével foglalkozik. Gyűjtemények építésekor nemcsak képeket adunk el, de befektetést is kínálunk. Így a műkereskedelem és a banki szektor nem is áll olyan messze egymástól. Molnár Zoltánnal a Budapesti Operettszínházban találkoztunk, és az első beszélgetést követően, a szimpátián túl, közös értékeket és célokat találtunk. Két dologban egyetértettünk, a magyar operettnek jobb menedzselésre van szüksége, és a kultúra finanszírozása nem csak az állam feladata. Elengedhetetlen a magán- és vállalati szféra önzetlen támogatása. Eredménynek látom, hogy az elmúlt években mindkettőnknek sikerült bevonni magán- és üzleti területről támogatási összegeket a Honthy-díjra, valamint jövőbeni tervek megvalósítására.

– A Budapesti Operettszínház 1922 decemberében mint Fővárosi Színház nyitotta meg kapuit, majd 1923 februárjától Fővárosi Operettszínház néven működött tovább, vagyis a teátrum idén ünnepli fennállásnak 100. évfordulóját. A jubileum nemcsak arra adhat alkalmat, hogy méltóképpen emlékezzünk meg a magyar operett történetéről, kiemelkedő szerzőiről és sztárjairól, hanem arra is, hogy elgondolkodjunk e műfaj jövőjéről. Hogy látják, mit hoz a jövő a magyar operett számára?

M. Z.: – A Nagymező utcai épület az első, mely alapvetően egyetlen műfaj kiszolgálására jött létre. Ebben az időben csak a fővárosban legalább négy helyen lehetett operettet nézni, de az Opera is műsorra tűzött időről időre egy Offenbach-művet vagy Strauss-darabot. Érzékelhető, hogy a napi szinten elérhető tömegszórakoztatást megelőzően – a gramofon és a rádió korszakával zárulva – az operett volt a legszélesebb körű népszórakoztatás monopolisztikus csatornája. Ez a korszak mindörökre véget ért. A nagy dilemma 1945 óta – egyre turbulensebb versenyszituációkban – változatlan: őrizzük meg muzeális értékként Kálmán, Lehár és a többiek hagyatékát, vagy próbáljuk azt – jelentős kockázattal – szélesebb körben befogadhatóbbá tenni.

E. K.: – Sok évvel ezelőtt, a New York-i Metben Renee Fleming a Víg özvegyet énekelte újévkor, büszkeség volt hallgatni. 

A magyar operettnek volt múltja, jelene és lesz jövője is, olyan érték, amely állandó. 

Nem szeretnék a műfaj szakértői helyett szakmai elvárásokat megfogalmazni, véleményem szerint ezt a hungarikumot őrizni kell, támogatni és jobban menedzselni. Ha a szomszédban Ausztria egyik legjobb exportcikke az operett, akkor beszédes, hogy itthon arról beszélünk, avítt és lesajnált.

– Decemberben gálával, kiállítással ünnepelt a színház. Mi a véleményük a centenáriumi évadról?

M. Z.: – A Mária főhadnagy zeneszerzője, Huszka Jenő Fényes Szabolcs igazgatósága alatt elfogadta a felkérést, és a színház a világháború közepén több mint kétszázötvenszer játszatta el a darabot, amely nemcsak a nemzeti érzést izzította, de az együtt színpadra lépő Honthy és Szeleczky közötti addigi állóháborút is. Nehéz eldönteni, mihez kellett akkoriban nagyobb bátorság: a témához vagy a két primadonnához, mindenesetre a darab nagy művészekhez méltó produkcióból áll össze.

– Miként látják a magyar operett helyzetét a színház századik évfordulóján?

M. Z.:

A nagyoperettek alkotásának kora lejárt. A műfaj jelenleg több nívós nagyszínpadi remekművel rendelkezik, mint aminek a bemutatására és befogadására igény és lehetőség van. A társulat minden korosztály és szerepkör tekintetében csúcson van, legutóbb a csodálatos Fischl Mónika kapott rangos állami elismerést. A ház maga méltóképpen karbantartott, de a színpadtechnika jelentős anyagi ráfordításokkal érheti utol egy hasonló korban épült londoni színház mai lehetőségeit.

–  Önök szerint mi lehet a jövő útja?

M. Z.: – A színházba várakozásokkal érkeznek a nézők, és cserébe illúziót kapnak. Az üzleti életben a kimagasló eredményeket mindig egy illúzió előzi meg, és abból fakadnak a várakozások. Ha ez a kettő harmonizál, kész a siker. Erről még tudunk egymásnak újat mondani.

E. K.: – A kultúrába kell és érdemes befektetni. A Szépművészeti, az Iparművészeti és a Néprajzi Múzeum gyűjteményei méltán világhírűek, ehhez a századfordulón élt mecénások bőséges adományozásaira volt szükség. Ezek a gyűjtemények – hála a jelenleg is erős mecenatúrának – gyarapodnak. A megtérült befektetés gyümölcsei a jelen életünk értékei. Véleményem szerint a magyar operettszínjátszás három pillérre támaszkodhat a jövőben. A hungarikum jellegből adódóan az állam, fogyasztói oldalról a közönség, valamint a művészeti és gazdasági szempontok záróköveként a mindezektől független mecenatúra. Ez utóbbi közösség megszervezése a színház menedzsmentjén túlmutató, tekintélyes kulturális és piaci szereplők vonzerejével jöhet létre. A Honthy-díj alapítása részemről ennek a törekvésnek a kifejezése. Hosszú úton, de elindultunk.

Az évad komponistája, Huszka Jenő az Abend című osztrák lapnak az operett lényegét úgy fogalmazta meg, hogy ahhoz a komoly zenei felkészültségen kívül három dolog kell: szív, szerelem és melódia. Ehhez szeretnénk negyedikként a mecenatúrát illeszteni.

Borítókép: Eleni Korani és Molnár Zoltán (Fotó: Ernst Galéria)