Az akadémikus hobbija a hosszútávfutás tubával

A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) új tagja, Bazsinka József Liszt Ferenc-díjas tubaművész javában készül Debussy Pelléas és Mélisande című formabontó zenedrámájának szeptember 9-i és 10-i előadására, de a két fellépés közé azért még befér a Wizz Air Budapest Félmaratonja. Nem is akárhogyan: hangszerével futja le a muzsikus a 21,1 kilométeres távot. A Budapesti Fesztiválzenekar tagjával, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának docensével családi örökségről, gyógyító rezgésekről és a kritikus fülről is beszélgettünk.

Bazsinka József Liszt Ferenc-díjas tubaművész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja (Fotó: Nyírő Simon/MMA)  Fotó: Nyírő Simon Forrás: Nyírő Simon/MMA

– Családjában apáról fiúra száll a Bazsinka József név, legnagyobb fia már ötödik a sorban, ráadásul szintén tubaművész. A zenei érdeklődés is öröklődik?
­– Jövőre lesz ötven éve, hogy tubázom. Húgom operaénekes, unokabátyám harsonás, van dzsesszénekes is a családban, gyermekeim közül ketten zenészek lettek, és az egyik unokám tehetséges zongoristának indul. 
– Miért a tubára esett a választása?
– Bicskei vagyok, 1974-ben érkezett a falunkba a Magyar Állami Operaház nyugalmazott trombitása, és fúvószenekart akart alapítani. Bejött az osztályunkba – én akkoriban húsos, elhízott hetedikes fiú voltam –, és azt mondta nekem: „na, te elbírod, te leszel a tubás”. Kezembe adta a hangszert, amelybe azonnal beleszerettem. Megfogott a sűrű, mély zengésű hangja, a frekvenciája, megérintettek a rezgései. Ezek a zengések ugyanis a testemet is átrezegtetik, ami nagyon jó érzés. Emlékszem, Dukay Barnabás zeneszerző egyszer kifejezetten kérte, hadd álljon közvetlenül a hangszerem elé, amikor játszom, hogy megrezgessem a hátát, a mellkasát, a nyakszirtjét.
– Játék közben érzékeli a hangok gyógyító erejét?
– Figyelem, milyen érzéseket kelt bennem a zengése. Ez úgy történik, hogy az ajkammal megrezegtetem, és sajátos légzéstechnikával a tubába vezetem a levegőt, ezáltal felerősödik a hang. Csodálatos érzés, mintha eggyé válnék a tubával. Ugyanez a gyógyító, meditatív hatás tapasztalható az ősibb, egyszerűbb hangszereknél, a tibeti hangtálnál például, amelyet kis fadarabbal szólaltatnak meg. A tubát nemcsak rézből, hanem nemesfémekkel keverve, ötvözve is készíthetik, ezért más a tónusa, puhább a hangja, hosszan kitartva olyan érzés, mintha meditálnék.
– A tuba fiatal hangszernek számít?
– A XIX. század közepén szabadalmaztatták, Richard Wagner használta először az operáiban – az óriástól a sárkányig mindenféle misztikus alakot megjelenített vele –, szólóirodalma viszont csak a XX. század második felétől indult. Emiatt főleg átiratokból játszunk. Amikor Johann Sebastian Bach h-moll szvitjéből készítettem átiratot, sokan meg is kérdezték tőlem: biztos, hogy a Badinerie-t tubán kell előadni, hiszen a szerzője fuvolára szánta?! Ezekre a kritikákra rendszerint csak annyit mondok, hogy ha megérintett a zene, akkor bizonyára közvetíteni fogja az érintettségemet, miközben meg is próbál: vagyok-e olyan érett előadóművész, aki hitelesen közvetít? Legfőképpen pedig rákérdez: önmagammá válhatok-e abban a zenében, amelyet megszólaltatok? Mi, fúvósok a levegő sebességével dolgozunk, az izmok megfeszítéséhez, ellazításához sok évtizednyi tapasztalat kell, és a megfigyelés ebben rengeteget számít.
– Szólista, kamarazenész, szimfonikus zenekarban is játszik, mindez különféle hozzáállást feltételez.
– Számomra egyet. Az első pillanattól boldog voltam, hogy a zenekar része lehetek, ugyanakkor a konzervatóriumban Szabó László tanár úr arra motivált, hogy szólóhangszerként is megismertessem a tubát. Persze akkorra a világban már volt jó néhány szólista, de Magyarországon én készítettem az első kortárs tuba lemezt 1996-ban Waves – Hullámok – címmel. Kamaraművészként, sőt a szimfonikus zenekarban is egyedül fújom a tuba szólamot, nem mindegy tehát, milyen minőségben veszek részt a közös munkában. Szólistának érzem magam még akkor is, ha a zeneszerző mostohán bánt a hangszeremmel, mint Dvořák a IX. (Új világ) szimfóniában, amelyben 14 hangot írt a tubának. Hetet a második tétel elején, hetet a végén.
– Mit csinál a közbenső időben?
– Ilyenkor tulajdonképpen koncerthallgató is vagyok egyben. Olyan szerep ez, mint a kapusé a focicsapatban. Támasztom a falat, nézem a játékot, de vannak pillanatok, amikor rám fókuszál a reflektor, akkor ott kell lenni, és nem szabad hibázni. Ezt nem adják ingyen.
– Ha csak az elmúlt hetek programjait nézem: a Klangforum Wien együttessel részt vett a Salzburgi Ünnepi Játékokon, egy lemezfelvételt követően Teodor Currentzis karmester Utopia zenekarával fellépett a bécsi Konzerthausban és a Berlini Philharmóniában, majd a Fischer Iván vezette Budapesti Fesztiválzenekarral játszott a londoni Royal Albert Hallban, és ott volt a barcsi nemzetközi kamarazenei táborban is. Könnyen vált a helyszínek, zeneművek, zenekarok között? 
– Tucatnyi érdeklődőnek játszani kamaracsoporttal, a Magyar Rézfúvós Kvintett tagjaként vagy más kortárs formációkban nekem ugyanolyan fontos, mint hatezres közönség előtt fellépni a Proms színpadán, vagy húszezer embernek fújni Los Angelesben, Hollywoodban. Az érzés egy: belebizsergek a zenei pillanatba, amikor megszületik a mű a színpadon. Teodor Currentzis karmester vezetésével százharminc muzsikussal léptem fel egyedüli magyarként, az Utopia zenekart ugyanis több mint harminc ország muzsikusai alkotják. Boldogan játszunk együtt! Békét szeretnénk a világban – már a megjelenésünkkel is hitet teszünk a béke mellett. Lemezre vettük Mahler III. szimfóniáját, majd turnéra indultunk nyáron húsz első és 18 második hegedűvel, 16 brácsával, 14 csellóval… Fergeteges hangzása volt! A kamaraformációk viszont épp a bensőséges muzsikálásra adnak alkalmat. A Klangforum Wien osztrák együttessel újra és újra megtapasztalom azt a kohéziós erőt, azt a szövetséget, amelyből létrejön a kortárs szerzőink által megálmodott világ. Ennek részese lenni boldogság.
– Mit lehet a tanításba átvinni ezekből a tapasztalatokból?
– Van nekem három T betűm: a természetesség, amellyel teszem a dolgomat, a tudományosság, vagyis a kontroll, és technikám is van arra, hogy változtassak, ha szükséges. A növendékeimet is erre biztatom. Van három ellenségem is. A félelem azt firtatja: megszólal-e a megálmodott hang, van-e annyi levegőm, olyan felkészültségem, el tudom-e játszani a darabot? Mindennap legyőzöm a félelmet, de akkor jön a vakság, amely elhiteti velem: egyféleképpen lehet csak jól csinálni. Ha erre is rálátok, akkor tudok igazából tanulni. Már csak a kényelemmel kell megbirkózni. Hálás vagyok a tanáraimnak, akik a mai napig bennem élnek – kritikus füllel hallgatom, hogy min változtatnának –, jelen vannak a játékomban is, akár sugallatként. Két „istálló” volt annak idején: Roger Bobo iskolája és Mel Culbertsoné, mind a két híres tubatanárral együtt is tanítottam a ’90-es évektől. Növendékből asszisztenssé, majd egyenrangú professzorrá váltam a mestereimmel. A Budapesti Fesztiválzenekarban pedig a világ legnagyobb szólistáival és karmestereivel dolgozunk együtt, minden pillanatban tanulok tőlük. Az MMA-tagsággal is az a szándékom, hogy hozzájáruljak a magyar zenei élet jobbá tételéhez.
– A szóló, kamara és szimfonikus zenekari fellépésein túl futóversenyeken is látni a hangszerével. „Hosszútávfutó?” Az a közel ötven év muzsikálás erre mutat…
– Tudom, hogy egyszer eljön az idő, elfáradnak az izmok, és le kell tenni a hangszert, addig azonban minden megteszek az állóképességemért. Itt jön a sport. Hetente négyszer-ötször futok egy órát, nekem ez egy légzőgyakorlat. Ezért nem esik nehezemre 49 év után sem fújni a tubát. Félmaratonokat futok – végigvinni a hangszert a maratonon nagyon kényelmetlen –, bő húsz kilométer még elmegy. Most épp a Wizz Air Budapest Félmaratonjára készülök két koncert között belefér: Debussy Pelléas és Mélisande című formabontó zenedrámáját játsszuk a Budapesti Fesztiválzenekarral szeptember 9-én és 10-én, majd 12-én a Müpában.
– De miért viszi magával a tubát még a félmaratonra is? 
– Mesterségem címere – buzdítom vele a körülöttem lévőket. Félperces kis örömódát fújok, népdalokat, A szentek bevonulásából egy részletet, aztán „Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára”. Nem egy ember megszólít ilyenkor, hogyha én bírom ezzel a hangszerrel, akkor ő is végigfutja.

Borítókép: Bazsinka József Liszt Ferenc-díjas tubaművész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja (Fotó: Nyírő Simon/MMA)