– Miért döntöttek a háromtagozatos teátrumi forma mellett?
– Magyarországon hat nemzeti besorolású színház van a budapesti Nemzeti Színházon kívül, az egyik a debreceni. Ezzel a címmel járnak kötelezettségek, amit egyrészt tartanunk kell, másrészt boldogan teszünk ezeknek eleget. Azt szokták mondani az ilyen nagy színházakról, hogy gyárak, hiszen rengeteg dolgozójuk van – mi 240-en vagyunk jelenleg –, de az ország második legnagyobb lélekszámú városáról van szó, ami indokol is egy ekkora apparátust. Debrecennek immár két színháza – Csokonai Teátrum, Csokonai Fórum – van, ami azt jelenti, hogy ezeregyszáz embert tudnánk leültetni estéről estére, hogyha minden helyen játszanánk.
Úgy gondolom, elengedhetetlen, hogy egy ekkora városban egy olyan ajánlattal éljünk, amely mindenkit megszólít. A háromtagozatos színházi forma pedig elemi érdeke egy színházvezetőnek: a megerősített prózai tagozat mellett így egy teljesen újragondolt és újjáalakult operatagozatot, valamint tánctagozatot is elindítunk.
A nézőknek így megadjuk a lehetőséget, hogy tudjanak választani a különböző stílusú, karakterű előadások közül.
– „Az opera nagyon is élő műfaj, csak el kell hitetni a nézőkkel, hogy nem a szűk kiváltságosok ügye” – fogalmazott korábban. Rég volt operabérlete Debrecennek, először is azt kell elhitetni, hogy „ügyük” az opera. Mik az első lépések?
– A színészi mellett zeneszerzői végzettségem is van, gyakorló operaszerzőként pedig mélyen tagadom, hogy az opera a kiváltságosok műfaja lenne. Az opera egy élő szövet, az már más kérdés, hogy sokan nem így gondolják. Akár opera-, akár táncelőadásról beszélünk, alapvetően színészek vannak a színpadon, csak más a formanyelv, amit használnak. Az operaénekes a hangjával, a táncművész pedig a testével fejezi ki a gondolatait, de mindkettő komoly belső gondolkodást igényel.
Azt látni kell, hogy az opera sok szempontból megújításra szorul, máshogy kell kommunikálni ahhoz, hogy a fiatalokat is megérintse.
Országos probléma, hogy e műfaj törzsközönsége a középkorúakból vagy az idősebb korosztályból áll, megszállottnak kell lenni ahhoz, hogy egy fiatal azt mondja, ő feltétlenül operát szeretne nézni. Ennek több oka is van: az operának van egy úgynevezett operai ideje, amely a mostani, felgyorsult világban nem biztos, hogy mindenkinek értelmezhető. Egy opera formatanilag máshogy épül föl, és teljesen máshogy működik, mint egy pörgős prózai előadás, ez tehát teljesen más gondolkodást igényel a nézőtől. Ugyanakkor nem véletlen, hogy a mai napig élő, létező műfaj. Nekünk az a dolgunk, hogy közelebb tudjuk hozni a nézőkhöz, hogy meg tudjuk vele szólítani a fiatalokat. Hozzáteszem, a vidéki operajátszás nincs könnyű helyzetben, problémás az operaénekesek egyeztetése, így ez is nehézséget okoz.
– A klasszikusok mellett helyet kap a kísérletezőbb vonal is az opera repertoárban?
– Ahogyan a pályázatomban is írtam,
szeretnék elindítani egy opera camerata programot, amelyben XX. századi operákat játszanánk, de kísérletező helyszíneken, a színház „talált” tereiben, a zsinórpadlástól kezdve akár a nézőtéri büféig. Ezek kifejezetten fiataloknak szóló előadások lennének vetítésekkel, új, formabontó rendezői megoldásokkal, redukált zenekarral, akár bevonva a város zeneművészeti karának fiatal énekeseit, zenészeit.
Nem opera-keresztmetszetre vagy operabeavatóra kell gondolni, hanem eljátszanánk az egész operát. Itt megtehetnénk, hogy Sosztakovicsot, Brittent vagy magyar kortárs operaírók műveit mutassuk be. De figyelembe kell vennünk azt is, hogy az operába járók nagy része idegenkedik attól, ha valami modern. És ez nem feltétlenül alaptalan, hiszen sokszor tapasztaljuk, hogy a kortársra ráhúznak valamilyen rendezői ötlettelenséget, vagy szándékos modernkedést. Jelen kell, hogy legyenek a repertoárban hagyományos operák is, de ez nem azt jelenti, hogy nagy, poros kárpitok között nehéz ruhákban kell játszani… Ha van mögötte valamilyen rendezői szándék, akkor az az előadás ugyanúgy érvényes lesz most, 2023-ban is. Egy grandiózus művel, Puccini Bohéméletével indulunk, olyan nagyszabású látványvilággal, amely biztosan maradandó élményt nyújt majd a nézőknek. Az Operában még mindig megy a Nádasdy Kálmán-féle Bohémélet Oláh Gusztáv varázslatos díszletében, Debrecenben is hasonlót szeretnénk megvalósítani.
– Mainstreamebb közönségigényt fog kiszolgálni az évad. Ez mit jelent?
– Ez megint csak a népszínházi struktúrára utal: olyan előadásokat válogattunk, amelyek talán még nincsenek annyira elkoptatva, ugyanakkor egy Molière vagy egy Puccini olyan hívószavak, amelyekre sokan kíváncsiak. Emellett rengeteg olyan évforduló van, amit mindenképpen szeretnénk kiaknázni. Ilyen a Csokonai 250, a Petőfi 200, a Himnusz 200, vagy a Borbély Szilárd 60. Tehát olyan előadásokat is előveszünk, amelyek a rendkívül erős debreceni lokálpatriotizmusnak, a „cívisségnek” kedveznek. Összesen öt játszóhelyünk van, ha a Nagyerdei Szabadtéri Színpadot is beleszámítjuk, így mindenki fog találni az ízlésének megfelelő előadást.
– A Csokonai Fórummal több mint kilencezer négyzetméternyi új kulturális teret nyert a város, és a Csokonai Színház felújításával is végeznek a szeptemberi évadnyitásra. Az új épületekkel – és az új vezetéssel – szintet léphet a debreceni színjátszás?
– A Csokonai Színháznak, amit most már Csokonai Teátrumnak hívunk, három éve tart a felújítása – egy modern elvárásoknak megfelelő, fantasztikus technikai és színpadgépészeti megoldásokat alkalmazó épületet fogunk tudni átadni. A Csokonai Fórumban pedig, amit szintén az elmúlt években újítottak fel, két játszóhelyünk van: a 350 néző befogadására alkalmas Latinovits Terem, valamint a 150 férőhelyes Kóti Árpád Terem. És van még egy érdekes helyszínünk, ahol a kabaré estektől az énekes-verses műfajokon át a stand up-ig nagyon sok műfaj helyet kap. E teremnek a közönséggel szavaztattuk meg a nevét, megkérdeztük őket, hogy melyik Debrecenhez köthető, az orfeumi világban maradandót alkotott művészükről szeretnék elnevezni, így lett Simor Ottó Orfeum a neve.
Az új Csokonai Nemzeti Színház – Debrecen branddel, az új játszóhelyekkel, a megfelelően kialakított bértetkonstrukciókkal, és a sokféle nézői igényt kielégítő előadásokkal bízom benne, hogy szintet tudunk lépni.
– Célként tűzték ki, hogy a színház nemzetközi viszonylatban is felkerüljön a kulturális térképre. Hol kell elkezdeni az építkezést?
– A színháznak jelenleg két nívós fesztiválja van, az egyik a Szabó Magda nevéhez köthető MagdaFeszt, a másik a kortárs magyar drámák egyik legfontosabb találkozója, a Deszka fesztivál. Ezek mellett szeretnénk megvalósítani a saját nemzetközi fesztiválunkat, a K-Európa Biennálét. Ez a Baltikumtól a Balkánig, 18-20 ország színházait tömörítő rendezvény kíván lenni. Egy ilyen fesztivál komoly és hosszú szervezést, odafigyelést igényel, ugyanakkor lehetőséget teremt arra, hogy a debreceni Csokonai Színház eljusson olyan országokba, földrészekre, ahova eddig még nem volt lehetősége.
– Tompa Gábor Ravel-rendezése is látható lesz a Csokonai Színházban. Vele, mint az Európai Színházi Unió elnökével kezdődhet-e egy együttgondolkodás, akár nemzetközi koprodukciók létrehozása, művészeti csereprogramok szervezése tekintetében?
– Debrecen geopolitikai elhelyezkedése igen szerencsés abból a szempontból, hogy több határon túli – legyen az magyar, vagy idegen nyelvű – színház közel esik hozzá. Ezek már eddig is jól működő viszonyok voltak, akár Szatmárnémetivel, akár Nagyváraddal, közös bérletezési rendszert is kialakítottunk. Tompa Gáborral és a kolozsvári színházzal pedig hagyományosan jó a viszonyunk, vele és más alkotókkal, intézményekkel is szeretnénk elmélyíteni a kapcsolatunkat, határon innen és túl. Azt tapasztaljuk, hogy a játszóhelyeink növekedésével az érdeklődés is megnőtt, sokan ajánlanak fel koprodukciós együttműködési lehetőséget, akár két évre előre is. Ezeket megbeszéljük, átgondoljuk, és a helyén kezeljük. Szabó K. István művészeti vezetőnek és nekem is az az elvem, hogy minél több ilyen találkozó és minél több közös előadás szülessen.
Borítókép: Mátyássy Szabolcs, a Csokonai Nemzeti Színház – Debrecen igazgatója a budapesti sajtótájékoztatón (Fotó: Havran Zoltán)
