Én ugyan nem vagyok híve a szójátékoknak (egyébként de, néha az vagyok), ám amit Eszteró István tud, az lenyűgöz: fogja az irodalmi hagyományt, könnyed mozdulattal kifordítja, megmutatja a fonákját, aztán vissza, így megmutatva a színét is; kicsit szóviccel, kicsit kesereg az értékvesztett világ fölött, de sosem válik tiszteletlenné, sosem válik egyoldalúan siratóvá, megmarad a tények rögzítésénél és a szükséges mennyiségű költői-alkotói hozzáfűzéseknél – ez pedig ritka tulajdonság mostanában. Nem beszélve arról, hogy szinte bármilyen konkrét – akár az újságokban olvasott – eseményt megversel (több műben is visszatér a leszúrt franciaországi szerzetes képe, de megjelenik a Notre Dame – meg az üszkei –, vagy a liechtensteini herceg által kilőtt királyi medve is), és ezzel egyidőben bármilyen konkrét eseménytől képes eljutni a költészet alapkérdéseihez: ki vagyok én, mit akarok, hol a helyem a világban, hogyan tudom leírni mindezt művészi eszközökkel.
Eszteró István ugyanakkor, az univerzális értékrend megismertetése és leírás mellett nem rejti véka alá saját értékrendjét sem („férfiak maradjunk és nők a nők”, áll például az Arcpoétika című versben), mely elsősorban az aggodalom hangján szólal meg a világban tapasztalható értékválság, értékvesztés vonatkozásában: „Eped-e poéta nációt, nemet / összekuszáló szatír szabadságért, / feljönne éjféltájt sírjából is, hogy / tücsökpörkölttel merjen tele tányért? // S ha súlyos karddal találkozna még / a modell modern utódaival, / kitér-e, hogyha lóerők csiszárja, / ki Aranyt sárral verte, rárivall?”, áll a Mit írna Petőfi? című versben.
De a konkrétumokon túl találunk itt nagy univerzummagyarázó verseket
(„Feltehetően Isten is ott kucorgott / óvodáskorában a semmi homokozójában, / galaxist kavart, fekete lyukakat ásott, / napocskát gyúrt, bolygót hegyekkel, / völgyekkel, önképére homokból Ádámot / és Évát szalmatetős színbe, s amikor / déli harangszóra hazafutott, hogy / felhőelőkével elköltse ambróziából, / nektárból álló mennyei ebédjét, / az elgörbült téren termett a homoki / vipera”, áll a Harangszó előtt című versben), vagy ilyeneket olvasni a Jézus DNS-e című költeményben: „Százhetven centire becsülik Jézus / termetét a kutatók, vélhetőleg barna / szeme, fekete haja és sötét bőre volt, de / DNS-ére következtess inkább pirkadatok / elcseppent hemoglobinjából, görnyedt / alkony véraláfutása alapján, megmeredt / őzgidák végtelent tükröző tekintetéből, / ellobbant gyertyaláng füstcsíkjai, egy- / másnak futó vonatok horpadt mellkasa / után, ágyútűz torkára alvadt seb szerint, / ahol anya viszi gyermekeit, vagy már / csak egyet”.
Eszteró István elképesztően friss és tájékozott elme.
És miközben jól kitapintható az aggodalma az elmúló, gyakran a legújabb generációk által már észre sem vett, devalválódó értékekért, naprakész információi vannak a világ legmodernebb technikai vívmányairól, és ezt a tudást nem fél verseiben használni; olyan, mint egy szelíd, mégis szimpatikusan szigorú tanár, aki megmutatja az utat, kettéválasztja a jót a rossztól, hogy mindenki megpróbálhassa utánacsinálni.
Az öt ciklusból álló könyv utolsó részében a közelmúltban elhunyt nagy kortársak (mások mellett Szőcs Géza és Farkas Árpád) is kap egy-egy verset, de a nyolcvankettedik születésnapja alkalmából könnyedén megidézi József Attilát („Nyolcvankét éves lettem én, / a felkelő nap esemény, / hála / már a // sápadt sugárért is, amint / üres poharamból nyalint / ferde / nyelve…”), vagy Szózat címmel – és „a szónép végzetes óráiban” alcímmel – így ír: „A szájpadlás szóban forgó égboltja alatt, / akár havasok fénybe harapó hegykaréjában, / a hús-vér édesanyanyelv barázdált / földrajza, szóhon szóhangulatos szómezőin / szógyökérből szóbokor, májusi szó- / zuhatagban szótőből nyíló szóvirág, / szócséplés után a szókincs szótárba való / betakarítása, ízes-zamatos tájszavak, magas hangrendű dallamra mélyek / szívdobbanása, szófestés, szókép, pajzán / szójárású szerelmes szópárok, szócsalád, / gyermekszó, szójáték szójátéktéren, / házat, hazát teremtő, a mi mindennapi / kenyerünket asztalra igéző igék”.
Érett, nagy, mondhatni létösszegző versek ezek; remélhetőleg sok kötet követi még A lírikus epizódját Eszteró István érzékeny, okos, játékos, könnyed és mégis komoly, minőségi tollából.
Borítókép: Eszteró István A lírikus epizód bemutatóján (Forrás: Facebook)
