Azt gondolhatnánk, a horror műfaján belül Stephen King a legpechesebb szerző a mozgóképes adaptációk tekintetében, ugyanis bár született számos remekmű az írásaiból, mindegyikre jutott tucatnyi olcsó és a nézhetetlenség határát súroló darab, mondhatni, ha feltűnt a neve egy filmplakáton, az inkább riasztóan, mintsem csalogatóan hatott. Nos, ha elmerülünk az Edgar Allan Poe-feldolgozásokban, King nyugodtan fellélegezhet, mert bár a tizenkilencedik században élt író műveit nagyjából a mozi megszületésének pillanatától fogva rendszeresen celluloidra ültetik – először 1908-ban vitték vászonra A Morgue utcai kettős gyilkosságot Arthur Conan Doyle legendás karakterével vegyítve a Sherlock Holmes in the Great Murder Mystery című némafilmben – több mint száz évig, jelesül idén októberig kellett várni arra, hogy végre egy méltó adaptáció készüljön a novelláiból.
A legnagyobb internetes adatbázis, az IMDB alapján eddig négyszáznál is több rövid- és egész estés film született a munkásságából, átláthatatlan mennyiségű alkotásról van tehát szó, így az összeállításunkban igyekeztünk azokra a produkciókra szorítkozni, amelyek ilyen-olyan oknál fogva fontosabbnak számítanak vagy éppen a nagy sztárok és a magasabb költségvetés miatt érezni rajtuk azt a szándékot, hogy az alkotóik valóban hittek a sikerükben.
Kezdjük rögtön némi magyar vonatkozással:
Lugosi Béla több Poe-feldolgozásban is szerepelt, a legjobb visszhangja azonban A fekete macskának van, amely nem mellesleg Magyarországon játszódik.
És akárcsak a cikkünkben később szóba kerülő Az Usher-ház bukása, az 1934-es mű is épp úgy a saját, kortárs környezetébe helyezte az eredeti művet, mint a Netflix minisorozata. A történet főszereplője egy házaspár, akik a nászútjukat Visegrádon töltenék, a vonaton azonban megismerkednek az első háborúból épp hazatérő rejtélyes katonával. Miután a hotelbe tartva balesetet szenvednek, az idegen férfi ismerősénél találnak menedéket, a világtól elszigetelt épület azonban igencsak baljóslatú, ráadásul a vendéglátójuk és a veterán között egy olyan régi konfliktus bontakozik ki, mely folytán a házaspár élete is veszélybe kerül. A magyar nézőként külön élmény, hogy a frontról visszatérő katonát alakító Lugosi több alkalommal is az anyanyelvén szólal meg, és érdekes megfigyelni, mennyire ráégett a vámpír szerepkör: már a puszta kisugárzása is hideg és misztikus, és bár egy teljesen más típusú történetről van szó, mégis mindvégig azt várjuk, mikor szívja ki valakinek a vérét. Az alkotás mai szemmel inkább aranyos, mintsem izgalmas, sőt még azt is nehéz elképzelni, hogy a maga korában ijesztőnek hatott volna, de ,,múzeumi darabként” kifejezetten élvezetes és érdekes.
Több problémánk volt A vörös halál álarcával, amely az összeállításunkban az egyetlen olyan adaptáció, ami ha nem is szöveghű, de nem az átértelmezés céljából született. De mielőtt röviden elemeznénk a művet,
muszáj néhány szóval illetni Roger Corman rendezőt, aki elsősorban producerként vált megkerülhetetlen alakká: több mint ötszáz film fűződik a nevéhez, és bár már kilencvenhét éves, a mai napig aktív, a fénykorát azonban az ötvenes és hatvanas évek jelentették. Főként B-kategóriás, olcsó és silány minőségű alkotásokat készített mindig is, azonban számtalan legendás rendező neki köszönheti az első igazi bemutatkozási lehetőséget;
Francis Ford Coppola például jóval A keresztapa előtt, a szakember felügyelete alatt készült Dementia 13 című filléres kaszabolós filmmel prezentálhatta a kvalitásait. Corman egyébként is elsősorban a horror műfajban gondolkozott és számtalan Poe-adaptációt is készített, a legtöbben pedig az ugyancsak másodvonalbeli alkotásokkal legendássá vált Vincent Price játszotta a főszerepet. Nincs ez másként A vörös halál álarca esetében sem, amelyet a producer és a színész legjobb együttműködésének ítélnek meg általánosságban a kritikusok.
Price ebben Prosperót, a gonosz, sátánista herceget alakítja, aki a pestisjárvány idején elbarikádozza a várát, és a falakon belül a foglyait hol szexuális játéknak tekintve kínozza, hol egyéb módszerekkel kegyetlenkedik velük önfeledten, egészen addig, amíg a címből sejthetően a halálos kór utat nem tör magának az épület belsejébe. A szadista és perverz játékokat a film a korához képest meglehetősen expliciten ábrázolja, a mainstream hollywoodi alkotásokhoz képest kifejezetten gátlástalannak hat, a készítők szándéka azonban nyilvánvalóan több volt ezúttal, mint a puszta kéjelgés az erőszakon, művészi eszközökkel és hitről szóló dialógusokkal próbálnak tartalmat kölcsönözni a látottaknak. De bár ne tennék, mert minden ilyen próbálkozás a maga felszínességeben megmosolyogtató, és csak megtöri a tempót és újra és újra ásításra serkenti a nézőt. Corman egyébként 1989-ben újra feldolgozta a szóban forgó művet, az az adaptáció már elképesztően lesújtó kritikákat kapott, így el sem merjük képzeni, milyen lehet, ha már ez a többé-kevésbé elismert átirat is álmosító volt.
A hatvanas-hetvenes évekbeli B-vonalas átiratok után sokáig végre hagyták békében nyugodni az írót, legalábbis a fősodorban, az elmúlt időszakban azonban elkezdték újra felfedezni az életművét, de ebből túlnyomórészt nem lett sok köszönet. A V mint vérbosszú rendezője, James McTeigue a 2012-es A hollóval úgy próbált akciósztárt kreálni a szerzőből, mint Guy Ritchie Sherlock Holmesból, azaz nem Poe írásait dolgozta fel, hanem őt magát állította a középpontba egy bűnügyi történetben, amelyben sorra megjelennek a novellái visszatérő elemei. A sztoriban ugyanis egy rajongója kezd el gyilkolni, túszul ejti a barátnőjét is, a szerző pedig a rendőrséggel együttműködve próbálja felgöngyölíteni az ügyet.
John Cusack a félrekasztingolás mintapéldánya a főszerepben, Poe-ról tudni lehet, hogy nem volt éppen egy jóvágású figura, itt azonban egy igazi playboyként láthatjuk.
Mindezen azonban könnyen át lehet lendülni, de sajnos ez a legkisebb hibája a filmnek: az egyik pillanatban kifejezetten szellemes és laza próbál lenni, máskor a Fűrészt idéző kegyetlen halálnemeket láthatunk, ez az identitásválság pedig végigkíséri az amúgy is meglepetésektől mentes, unalmas történetet.
Hasonló megközelítésben született a Netflixen év elején debütált Halványkék szemek is, Poe ebben is a hatóságoknak segít egy rituális sorozatgyilkos ügyében, és bár Harry Melling sokkal szerencsésebb választás a szerepben, illetve a nyomozót megformáló Christian Bale – mint mindig – ezúttal is kiválóan játszik, több pozitívumot képtelenség említeni. A két órát is meghaladó játékidő bámulatosan lassan és unalmasan csordogál, Scott Cooper rendező mind a dráma, mind a feszültségkeltés terén totális kudarcba fullad, az összképen a finálé meglepő fordulata sem segít. Tipikusan olyan filmről van szó, amelyből már a stáblista lepergésének a felénél sem emlékszünk semmire.
Az előbb említett két feldolgozás között készült még egy adaptáció A Stonehearst Elmegyógyintézet címmel, amelyben egy fiatal orvostanhallgatót egy Isten háta mögötti bolondok házába küldenek, majd csakhamar arra lesz figyelmes, hogy az intézményben a páciensek átvették a hatalmat, és az orvosokat kezdték gyógykezelésre kényszeríteni. A forgatókönyv alapját a Dr. Kátrány és toll professzor módszere című novella jelentette, amely akkor ér véget, amikor a fiatalember rájön az összeesküvésre, a 2014-es alkotásban azonban mindez a kiindulópontot jelenti, és azt követhetjük végig, miként próbálja felszabadítani a raboskodó doktorokat, majd mindezt a végén egy nagy csavarral is megfejelik.
A gépészt jegyző Brad Anderson rosszul időzített, hiszen ha összehasonlítjuk a filmet Martin Scorsese alig néhány évvel korábbi Viharszigetével, nagyon szembetűnő a két rendező közti kvalitásbeli különbség. A Stonehearst Elmegyógyintézet a hálás témája ellenére is mind a feszültségkeltésben, mind az atmoszférateremtésben takaréklángon ég, hiába osztoznak olyan színészek a vásznon, mint Michael Caine, Ben Kingsley vagy Kate Beckinsale, a játékuk kárba vész a jóindulattal is felejthető thrillerben.
Azt szokás mondani szakmai körökben, hogy egy jó filmhez három dolog szükséges, jó forgatókönyv, jó forgatókönyv és jó forgatókönyv, azonban több mint száz év kellett ahhoz, hogy valaki végre jó szkriptet gyúrjon Poe írásaiból, a megváltás pedig éppen onnan érkezett, ahonnan a legkevésbé vártuk: a Netflixtől. Mike Flanagan már A Hill-ház szelleme esetében bizonyította, nagyszerű érzéke van az irodalmi művek feldolgozásához: akkor Shirley Jackson azonos című regényét, illetve az abból készült klasszikus horrorfilmet, az 1963-as A ház hideg szívét vette alapul, a kísértetsztorit azonban csak ürügyként használta arra, hogy transzgenerációs problémákról, lelki sérülésekről, pszichológiai zavarokról vagy éppen függőségekről és azok eredőiről beszéljen, ugyanakkor amikor nagy ritkán ijesztgetéssel apellált, akkor brutálisan sokkoló volt. Ha nem is ilyen zseniálisan, de hasonlóképpen sokrétű volt a két későbbi szériája, a Mise éjfélkor és a A Bly-udvarház szelleme is, amelyekben szintén a tartalom és nem az ijesztgetés állt a középpontban.
Így van ez Az Usher-ház bukása esetében is, amely szintén csak kiindulópontként használja Poe novelláit ahhoz, hogy azokból egy összefüggő történetet alkosson. A nyolc részes minisorozat főszereplője egy gátlástalan, illegális emberkísérleteket végző, de hatalmas bevételt termelő gyógyszergyár idős vezetője, akinek miután sorra, bizarr körülmények között meghalnak a gyermekei, leül annak az ügyésznek vallomást tenni, aki hosszú évtizedeken keresztül próbálta rács mögé juttatni. A kettőjük dialógusából az időrendben folyamatosan ugrálva kiderül, miként és miért haltak meg a leszármazottjai és mivel is szabadította magára az egész családjára rátelepedő átkot.
Poe írásai teljesen kiforgatva, olykor csak egy-egy motívum felhasználásával értelmeződnek újra modern környezetben, és bár az író valószínűleg rá sem ismerne a saját szerzeményeire, a széria remekül idézi meg azok baljós hangulatát és költőiségét. Szemben A Hill-ház szellemével, Mike Flanagannek ezúttal nem igazán sikerül sokkolni, legalábbis a hagyományos ijesztgetések terén, a groteszk és brutális halálnemek azonban annál kellemetlenebb perceket okozhatnak a horrorok tekintetében edzetlen nézőnek. Utóbbiak egyébként felemás érzést válthatnak ki a befogadóból, ugyanis
az ügyészt és a főszereplő egyik unokáját leszámítva a sorozatban az összes szereplő végtelenül negatív, gonosz, gyarló, gátlástalan, hedonista és perverz, az emberbaráti szeretetet keményen próbára teszi, ha megpróbálunk drukkolni akármelyikük életben maradásáért.
És bár Az Usher-ház bukása távolról sem tökéletes, az átlagos Netflix-sorozatokhoz hasonlóan túlságosan el van nyújtva, a feszültség is gyakran elapad, a kiváló színészeknek és az eredeti novellák rendkívül kreatív újragondolásának köszönhetően az eddigi legjobb Poe-adaptáció – és a korábban felsoroltak közül ez tükrözi a legjobban az író hangulatvilágát és ábrázolja a legerőteljesebben a visszatérő témáját, azaz az emberi elme fura, sokszor önmaga ellen forduló torzulásait.
Borítókép: Az Usher-ház bukása (Forrás: Netflix)
